»A diktátoroknak nagyon sok nő szeretne gyereket szülni« | Sztálin mesterkurzusa / Átrium

Posted on 2015. október 30. péntek Szerző:

0


Sztálin – Gáspár Sándor

Sztálin – Gáspár Sándor

Hegedűs Claudia* |

Mesterkurzust tart Sztálin október 30-án az Átrium Film-Színházban. Az egykori rette­gett diktátor értelemszerűen nem reinkar­nálódott, hanem egy darab fősze­rep­lőjeként lép színre ezen az estén. Da­vid Pownall abszurd humorba ágya­zott drámája – Mes­ter­kurzus – a hata­lom és művészet örök viszo­nyát, illetve a lelki terror anatómiáját bon­colgatja.
A brit szerző 1983-as darabját Cserhalmi György rendezésében, a székesfehérvári Vö­rös­­marty Színház vendégjátékában lát­hat­­ja a budai teátrum közönsége. A Sztálint meg­for­máló Gáspár Sándor be­szélt a Janus-arcú zsarnokfiguráról.

Amikor elkezdted felépíteni ezt a karaktert, mennyire tudtál fehér lappal indítani, vagyis elvonatkoztatni attól a történelmi tablótól, ahol helyet foglal a szovjet diktátor?
Igazából nem nagyon kellett foglalkoznom azzal, pláne teherként, hogy Sztálin gyakorlatilag minden felnőtt embernek jelent valamit. Merthogy az nem kérdés, hogy Hitler és Sztálin, ez a két huszadik századi diktátor, tragikusan beivódott az emberiség történetébe. Ezzel maximum annyiban kellett megküzdenem, hogy a sablont, ami egy diktátor megfogalmazásakor általában az embernek eszébe jut, némiképp árnyaltabbá tegyem. Ebben nagy segítségemre van a darab dramaturgiája, tehát maga az író, aki ezt a figurát olyan szinten teszi bonyolulttá, hogy a nézőket is elbizonytalanítja a megítélésében: amikor az önfeláldozó hazaszeretetet, ekkora hitellel és energiával, ilyen meggyőzően tudja képviselni a szereplő. Nyilván én is hozzáteszek ehhez az összetett szellemi-lelki mutatványhoz, és nem utolsósorban Cserhalmi Gyuri, a rendező. Tehát azt az egyszerű diktátor-képletet, ami a fejekben él, azért kicsit komplexebbé tesszük.

Gáspár Sándor, Derzsi János (Prokofjev)

Gáspár Sándor, Derzsi János (Prokofjev)

Az árnyalatok életre hívása mennyire jött a saját megélt élethelyzetekből, tapasztalatokból, vagy a korábban átgondolt zsarnoki figurák szemé­lyi­ség­jegyeiből?
Inkább élethelyzetekből merítettem, mint szerepből, mert az ember próbál kényesen vigyázni, hogy ne essen az ismétlés vagy a modorosság hibájába. Úgy gondolom, hogy bizonyos megéltségek felerősítenek bennünk addig kevésbé használt vagy rejtve maradt érzelmeket, érzeteket, de alapjában minden megvan bennünk, csak legföljebb nem a felszínen. Ezek nem a hétköznapi dolgaink, hanem bizonyos impulzusok hatására jönnek elő, és ilyen gerjesztő inger lehet a színház, ahol – ha nem is kis fájdalmak árán –, de az eldugott jellemvonásokat elő lehet hívni. Vagyis a szemé­lyiségünk szerintem hordoz mindenféle mélységet, de míg a civil életünkben az alapján lehet valakit megítélni, ahogy a hétköznapokban viselkedik, úgy egy színész esetében ez azért jóval összetettebb. Nekünk használnunk kell a rosszat, a kevésbé szimpatikust, jelen esetben akár a zsarnokit, a cinikust, illetve azt a gőgöt, amivel a figura lehengerli a környezetét.

Kuna Károly (Zsdanov), Gáspár Sándor (Sztálin), Derzsi János (Prokofjev), László Zsolt (Sosztakovics)

Kuna Károly (Zsdanov), Gáspár Sándor (Sztálin), Derzsi János (Prokofjev), László Zsolt (Sosztakovics)

Miközben összesimultatok ezzel a karakterrel, sikerült-e közelebb kerülnöd a titokhoz, hogy mi teszi a diktátort zsarnokká, vagyis hogy mi adja a karizmáját egy ilyen embernek?
Valószínűleg túl a született képességeken, adottságokon, van egy olyan ősi ösztönös visszaigazolás számára, ami abban erősíti, hogy mindenek felettinek higgye magát. Ezek lehetnek akár a gyerekkorból visszavezethető apró történések, vagy akár nagyobb dolgok (a felnőtté válás korszakára gondolok), majd pedig a hatalom gyakorlása, ami kétségtelenül folyamatos visszajelzés számára. A mindenre kiterjedő erődemonstráció, a szüntelen harc, a másik ember folyamatos maga alá gyűrése, nem beszélve az országok, hadseregek legyőzéséről, mind-mind ezt erősítik. Nyilván egy ilyen bonyolult személyiség rengeteg mindent pakol magára. És a környezet is visszaigazolást ad számára Nem véletlen, hogy a diktátoroknak, jellemző módon fénykorukban, nagyon sok nő szeretne gyereket szülni. Micsoda furcsa ellentmondás! Vagy nem ellentmondás.

Az előadás három órájában vannak-e olyan pontok, amikor kiderül, hogy valahol a diktátor is ember, és van öniróniája, ne adj’ isten humora?
Pontosan ezzel gazdálkodik nagyon jól a szerző, és Cserhalmi Gyuri, hogy szerethetővé is tudja tenni ezt az alakot. Ezáltal válik ijesztővé az este, mert a néző zavarban áll fel, hogy most tulajdonképpen meg kellene hatódnia. Hiszen olyan emberi módon, igazi fájdalmakat él meg ez a figura a szemük láttára, hogy az hihetővé válik. Sztálin hatalmas játékos, nem egy egyszerű kis ripacs.

Kuna Károly (Zsdanov), Gáspár Sándor

Kuna Károly (Zsdanov), Gáspár Sándor

Már maga a cím is – Mesterkurzus – remek, mert ha egy diktátornak nincs kin gyakorolnia a hatalmát, akkor oda a szadista játék öröme. Ahhoz, hogy Sztálin – lojális szárnysegédje Zsdanov segédletével –, végigvihesse az akaratát, a két zseniális zeneszerzőnek, Prokofjevnek és Sosztakovicsnak úgy kell muzsikálniuk, ahogy ő diktálja az ütemet. Ez a rendhagyó mesterkurzus pedig egy oda-vissza játékra ad lehetőséget.
Így van. Azt mindenképpen fontos kihangsúlyozni, hogy mi mind a négyen, az előadás két és háromnegyed óráján keresztül színpadon vagyunk. Bár a beszélgetésünk Sztálinra összpontosít, de nyilvánvalóan a többi szerep is hasonlóképpen izgalmas, merthogy nem kisebb zseniket személyesítenek meg Derzsi János (Prokofjev) és László Zsolt (Sosztakovics) barátaim, mint a két világhírű zeneművészt. Kuna Karcsi viszont a hatalomnak, hogy úgy mondjam, a korbácsát játssza, és Zsdanov szintén egy nagyon bonyolult figura. A sztálini mesterkurzus pedig valóban felkínálja az oda-vissza játék lehetőségét. Hiszen az a félelem, amit ez a két zeneszerző őszintén átél, miközben próbálják megőrizni a hivatásuk iránti elkötelezettség méltóságát – vagyis ahogy vice versa dominál bennük ez a kettős érzés –, az már önmagában tragikomikus. Vagy Zsdanov megfelelési kényszere Sztálin felé, de ugyanakkor a saját elmebaja, ami oda-vissza rángatja azt a figurát is, szintén groteszk helyzeteket teremt.
Mindent összevetve, a Mesterkurzus nem egy vérdráma, hanem egy egészen furcsa szatirikus darab, amin lehet sokat nevetni is. Ahogy egyébként ezt a Vígszínházban tesztelhettük is, másfél évvel ezelőtt, amikor is egy óriási előadást sikerült eljátszanunk, legalábbis a visszajelzések ezt igazolták. Bízzunk benne, hogy ennek a darabnak az abszurditását ugyanúgy kihallják a nézők az Átriumban is.

A felnőtt közönség minden bizonnyal érteni fogja a Mesterkurzus gyilkos humorát, de vajon a fiatal korosztály – amelyiknek már a berlini fal leomlása is papírízű történelem, nem hogy Sztálin kora – hogyan reagál? Őket is meg tudja szólítani a darab?
Olyan előadásunk még nem volt, amit zömében fiatalok néztek volna, mivel általában vegyes volt az életkori megoszlás. De kíváncsi lennék a visszajelzésekre, ha egy homogén fiatal közönség ülne be a Mesterkurzusra. Remélem, hogy ők is hamar ráéreznének a darab abszurditására, még ha nem is élték át azokat a bizonyos borzalmakat – mint ahogy egyébként én sem –, és fennakadnának annak a nonszenszén, ahogy egy felnőtt ember mer és tud játszadozni az embertársaival. Feltételezem, hogyha megértik ennek a történetnek a tragikomikumát, akkor a továbbiakban kinyitna bennük egy kérdést: mégis, hogyan történhetett ez meg? És akkor már ott tartunk, amit az előbb felvetettél, hogy vajon érdekelné-e őket. Nos, szerintem igen.

*A cikket Hegedűs Claudia eredetileg a Librarius.hu számára írta

Fotók: Vörösmarty Színház (Székesfehérvár)