Azt hitték, az ő vonatuk volt az egyetlen | Az Árvák vonata háttere

Roxana Robinson |

Egy családi történet nyomán indult el a szerző az egykori lelencvonatok nyomá­ban. Meg­ta­lál­ta az utasokat, a leszár­ma­zot­takat és regénye szereplőit is. A be­szél­ge­tésben, mely­nek részletét adjuk közre, a kér­de­ző, Roxana Robinson maga is regé­nyek szer­zője.

Miért vágtál bele ennek a könyvnek a meg­írá­sába?
Úgy tíz évvel ezelőtt rokonlátogatóban jártam Észak-Dakotában, és a kezembe került egy helytörténeti könyv, az Egy évszázadnyi történet: Jamestown, Észak-Dakota, 1883–1983. Volt benne egy cikk, melynek az volt a címe, hogy „Lelencvonatnak hívták, és sok utasa otthonra talált a prérin”. A férjem nagyapjáról, Frank Robertsonról és testvéreiről szólt a történet. Azelőtt még sosem hallottam a lelencvonatokról. A családi történet nyomába eredtem, és kiderült számomra, hogy ezek a vonatok megálltak sok helyen. Egyre többet akartam megtudni az amerikai történelem eme elfeledett részletéről.

Mi fogott meg legjobban a lelencvonatokkal kapcsolatban?
Két nagyszülőm is árvaként nőtt fel, és nem nagyon beszéltek életüknek erről a szakaszáról. Regényíróként mindig is szenvedélyesen érdekelt, hogyan mondják el az emberek a saját élettörténetüket, és hogy a történetek mi mindent árulnak el arról, kik is ők. Figyelem a titkokra utaló csendeket, elhallgatásokat, melyek megzavarják a felszín látszólagos nyugalmát. A könyv a kulturális identitás és a családtörténet kérdéseivel is foglalkozik.

Milyen kutatásokat végeztél, illetve készítettél-e interjúkat a vonatokhoz kapcsolódóan?
Újságcikkeket böngésztem, majd utasok egyes szám első személyben írt beszámolóinak százait olvastam el. Kutatásaim során eljutottam a New York-i Közkönyvtárba, ahol eredeti, korabeli anyagok egész kincsestárára leltem. Faltam a történelmi beszámolókat, gyerek- és képeskönyveket, és kutatásaimat a New York-i Tenement Múzeumban és a bevándorlók archívumát őrző Ellis Islanden folytattam. Elmentem egykori utasok találkozóira, elbeszélgettem velük és leszármazottaikkal. Nem sokan vannak már életben, és már mindegyikük kilencven fölött jár. Meglepett, mennyire szívesen mondják el a történetüket, egymásnak és nekem is. Nem igazán ragadnak le az életük során tapasztalt nehézségeknél, hanem inkább hálásak, hogy gyerekeik, unokáik lettek, s hogy egy közösség tagjai – s hogy mindez nem alakulhatott volna így, ha nem ülnek fel arra a vonatra. Rájöttem, hogy nem mindenáron feloldást kellene keresnem a történetben.

Volt olyan részlet, amire egyáltalán nem számítottál?
A vonatok utasai évtizedekig azt hitték, hogy az ő vonatuk volt az egyetlen. Fogalmuk sem volt róla, hogy egy hatalmas, hetvenöt éven keresztül tartó társadalmi kísérlet alanyai. Egyes becslések szerint a vonatok utasainak leszármazottai úgy kétmillióan lehetnek.

Könyved két főhőse két ember, egy tinédzser és egy idős nő, akiket világok választanak el egymás­tól, mégis hasonlítanak egymásra.
Amikor az ember regényt ír, java részt az ösztönei vezérlik. Amikor Mollyról, a tizenhét éves penobscot indián lányról írtam, aki maga is árva, egy jó darabig észre sem vettem a hasonlóságokat közte és a kilencvenegy éves, ír származású, jómódú özvegy, Vivian között. Pedig vannak életrajzi párhuzamok: mindkettejük apja meghalt, anyjuk felügyelet alatt állt, egyik otthonból a másikba kerültek, s hogy mindkettejük hordoz magával valamiféle talizmánt; és hasonló a személyiségük is. Egészen korán meg kellett tanulni alkalmazkodni, új önazonosságot építeni. Kerülték a konfliktusokat, s hogy beszélniük kelljen a múltjukról. És egészen addig, míg Vivian – Molly kényes kérdései miatt – elkezd szembesülni a régmúlttal, egyikük sem képes összeszedni magát, hogy változtasson az életén.

Christina Baker Kline: Árvák vonata
Alexandra Kiadó, Pécs, 2014