David Suchet: Poirot és én (részlet)

»A mangóember«

A királyi rubin elrablása című történet eredeti címe A karácsonyi puding volt, amely először 1960-ban jelent meg Nagy-Britanniában. A film nyitójelenetében Poirot épp örvendezik, hogy egye­dül töltheti a karácsonyt egy nagy doboz válogatottan finom belga csokoládé társaságában. De a terve felborul, amikor a brit kormány felkéri, hogy nyomozza ki egy felbecsülhetetlen értékű rubin elrablásának körülményeit, amelyet az egyiptomi királyi család egyik tagjától, Farouk hercegtől loptak el. Poirot rájön, hogy a herceg egy rejtélyes ifjú hölgynek adta oda a rubint, és követi a nőt egy híres egyiptológus vidéki házába – a tudóst Freddie [Treves] játszotta, a feleségét pedig Stephanie [Cole].

A kedvenc jelenetem a filmből az volt, amikor karácsony este mindannyian körbeültük az ünnepi asztalt, és Poirot bemutat­ta, hogyan kell meghámozni és megenni egy mangót. Tulaj­donképpen én kértem, hogy ezt a jelenetet tegyük be a filmbe, és el kell mesélnem, hogy miért.

1990 áprilisában, néhány héttel az újabb Poirot-évad forga­tásának kezdete előtt kaptam egy levelet a Buckingham-palotából, amelyben „szűk körű” ebédre hívtak Őfelségével május másodikára – ami történetesen a negyvennegyedik születés­napom volt. Sheila és én is nagyon meglepődtünk, és én félig viccesen még azt is felvetettem, hogy ez csak egy buta tréfa. De amikor Sheila felhívta a levélben közölt számot, kiderült, hogy szó sincs tréfáról, valóban meghívtak a palotába.

Így történt, hogy abban az évben a királynővel és Edinburgh hercegével költöttem el a születésnapi ebédemet. Tizenkét ven­dég vett részt az eseményen, Őfelsége szeret meghívni magához különböző sorsú embereket, akiket érdekesnek talál.

Az ebéd során elmélyült beszélgetésbe bonyolódtam Fülöp herceggel, aki három székkel arrébb ült az asztalnak ugyanazon az oldalán, a királynővel szemben, amikor is arra lettem figyel­mes, hogy valaki diszkréten a fülembe súgja: „Kíván egy kis gyümölcsöt, uram?”

Anélkül, hogy körülnéztem volna, bólintottam, és belenyúl­tam a felém kínált hatalmas gyümölcsöstálba, kivettem belőle valamit, és magam elé tettem a tányérra. Aztán rémülten ráme­redtem. Anélkül, hogy tudatosult volna bennem, egy mangót választottam. Kivert a víz – fogalmam sem volt róla, hogy egy ilyen „előkelő társaságban” hogyan kell meghámozni és elfo­gyasztani egy mangót.

Az idegességtől reszketve fordultam Fülöp herceg felé, hogy megvalljam: „Uram, rendkívül kínos helyzetbe kerültem, és ön talán tud segíteni rajtam. Rettenetesen sajnálom, de fogalmam sincs róla, hogy mit kezdjek ezzel a mangóval.”

Szavaimat hallva Fülöp hercegnek fülig szaladt a szája, majd így válaszolt: „Engedje meg, hogy megmutassam.”

A herceg ezek után kiválasztott magának egy másik mangót a tálból, és megmutatta, hogyan kell elbánni vele. Fogott egy éles kést, belebökte a gyümölcsbe, olyan mélyre, hogy érezze a közepén lévő magot. Ezek után körbevágta a gyümölcsöt, mi­közben a kés hegyét végig a magon tartotta. Mikor körbeért, a mangó szétvált két darabra, bár a közepén lévő nagy mag még egyben tartotta a két felét.

Ekkor kihúzta a kést, fogott egy desszertkanalat, majd be­dugta a vágásba, olyan mélyen, hogy elérje vele a magot. Ezek után a kanállal óvatosan elválasztotta a magot a gyümölcs hú­sától, először az egyik, majd a másik oldalon.

„Ha ezzel végzett – mondta mosolyogva –, akkor szét tudja feszíteni a gyümölcsöt két darabra, és el tudja távolítania ma­got. Ezek után egy éles késsel felkockázhatja a puha gyümölcs­húst.”

„Ha ez is megvan, akkor kézzel ki kell fordítani a gyümöl­csöt, így a mangó héja van a tányéron, a gyümölcshús pedig a felső részen, takaros kockákra vágva. És a mangó fogyasztásra kész.”

Nagyon megkönnyebbültem, hogy végre ki tudok evickélni a kínos helyzetből, és meg tudom enni a tányéromon heverő mangót.

Aznap Sean fuvarozott a palotába, és amikor ebéd után ismét beszálltam a kocsiba, azonnal felhívtam Brian Eastmant, és elmeséltem neki a történetet, majd megkértem, hogy írjuk bele A királyi rubin elrablása című epizód vacsorajelenetébe.

Elsütöttünk egy kis viccet is a filmben. Amikor az egyik vacsoravendég megkéri Poirot-t, hogy mutassa meg, hogyan kell elbánni egy mangóval, Anthony Horowitz a következő sort írta válaszul: „Egy bizonyos herceg tanított meg rá.”

Amikor elkészült a film, küldtünk belőle egy példányt DVD-n a Buckingham-palotába, és örömmel mondhatom, hogy ez lett a néhai anyakirálynő kedvenc filmje. És azóta, valahányszor csak találkozom Edinburgh hercegével, mindig úgy szólít: „a mangóember”.

Emlékszem, mennyire elégedett voltam az évad utolsó előt­ti darabjának csodálatos látványvilágával. A Viktória-bál esete [A magyar cím ez esetben félrefordítás, az eredeti cím, The Victory Ball jelentése ‘győzelmi bál’ – A szerk. megj.] című epizódban például rengeteg szép és extravagáns jelmezre volt szükségünk, mivel a bál vendégeit arra kérték, hogy „öltözzenek híres embernek”. Poirot azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő épp elég híres ahhoz, hogy önmaga lehessen, míg Hastings, némi iróniával úgy döntött, hogy Vörös Pimpernelnek öltözik. Az epizód nyitójelenetében négy gyönyörű, commedia dell’arte porcelánfigurát mutat a kamera. Amikor két, a commedia jelmezét viselő vendéget holtan találnak, Poirot Japp főfelügyelő segítségére siet a gyilkosság felderítésében. A for­gatás végén megkaptam ajándékba a négy porcelánfigurát, és máig őrzöm őket.

A Viktória-bál esetét részben egy rádióstúdióban vettük fel, és elsütöttünk egy kis tréfát is: Andrew Marshall forgatókönyve szerint az egyik szereplő határozottan kijelenti, hogy „a színé­szek soha nem tudják, mikor kell abbahagyni”. A végkifejlet, azaz a gyilkosság leleplezése egy rádióstúdióban zajlik, ahon­nan élőben közvetítik a hallgatók számára, ahogy Poirot fel­göngyölíti az ügyet. És függetlenül attól, hogy mi áll a forga­tókönyvben, Poirot pontosan tudja, mikor kell abbahagynia, és ellenáll a stúdió és a mikrofon csábításának.

Az utolsó epizód A vadászház titka című novellát dolgozza fel. A forgatás Yorkshire láposabb vidékén zajlott egy nyírfajdva­dászaton. A novella eredetileg Dame Agatha első, Poirot nyomoz című novelláskötetében jelet meg 1923-ban. A kötet a londoni székhelyű Sketch képes hetilappal kötött megállapodás kereté­ben jött létre. A lap leközölte a történeteket, és az utolsó meg­jelenése után egy héttel adták ki a kötetet – hasonlóan ahhoz, ahogy a The Strand Magazine-nal és a Sherlock Holmes-történetekkel történt majd harminc évvel korábban.

A forgatás idején hideg volt, nagyon hideg. A yorkshire-i lápon dermesztően alacsony volt a hőmérséklet, ráadásul folyton lepotyogtam a vadászszékről, amelyen Poirot ücsörgött, mivel a hosszú esőzések után olyan puha volt a talaj, hogy képtelenség volt megtartani a széket a helyén. Egy alkalommal a stábnak húsz percébe telt, mire letisztogattak, mivel Poirot ruhája ter­mészetesen soha nem lehet szutykos. A film során Poirot náthás lesz – és elkerülhetetlenül én is az lettem. Ilyesmi rengetegszer történt meg velünk az évek során. Úgy tűnik, hogy én is mindig elkaptam azt a nyavalyát, ami Poirot-t gyötörte – és ez is egy ilyen alkalom volt. Úgy emlékszem, hogy ez volt a leghidegebb forgatás, amin életem során részt vettem. A talajt hó borította, és folyamatosan reszkettem, dacára annak, hogy elővigyázatos­ságból a tömés alá még meleg alsóneműt is húztam.

Végül Poirot visszavonul a szállodájába, és ágyba bújik, hogy kiheverje a náthát, így Hastingsre és Jappre vár a feladat, hogy felgöngyölítsék Harrington Place gazdag tulajdonosának és a vadászat házigazdájának gyilkossági ügyét. De aztán Poirot és én összeszedtük magunkat annyira, hogy Hunter’s Lodge-ban a család színe előtt leleplezhessük a gyilkost.

A harmadik évad forgatása nem sokkal 1990 karácsonya előtt fejeződött be, és az első epizódot 1991. január 6-án, vasárnap sugározták, az utolsó, tizedik részt pedig március 10-én. Mint már említettem, nagyon feszített volt a tempó, főleg ilyen bo­nyolult filmek esetében. A döntés az volt, hogy szinte rögtön a forgatás befejezése után műsorra tűzik a sorozatot, és emiatt úgy éreztük, hogy ész nélkül próbáljuk befejezni az egyik epi­zódot, hogy aztán azonnal belevágjunk a következőbe.

Emlékszem, hogy miközben Sean hazafuvarozott Pinnerbe, arra gondoltam: „Vajon hány színész él olyan életet, mint én – és vajon hánynak adódik lehetősége egy ilyen különleges szerep eljátszására?”

Addigra már harminc alkalommal játszottam el Poirot-t, harminc történetben, és beleértve a két kétórás különkiadást is, összesen harminckét óra hosszat voltam a képernyőn, főműsoridőben. Nos, vajon mi vár még rám?

Fordította: Márton Róza Krisztina

David Suchet: Poirot és én
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014