Benedict Wells: Különc (részlet)

Posted on 2014. október 22. szerda Szerző:

0


WellsBenedict_Különc-bor180| Hétfő | „Én – az mindig valaki más” |

Jéghideg a kezem. Az emberek mindig hátrahőkölnek, amikor kezet fogunk. És aztán hosszú, fehér ujjaimra merednek, melyek mintha egy halott zongoristához tartoznának, és miután az ujjaimra meredtek, az arcomra tekintenek, és egy pillanatig meglepettnek tűnnek, hogy még élek ezekkel a halott kezekkel. Ezért már elég korán kialakult egy komplexusom. Újra és újra elővettem a kezem kedvenc rejtekhelyéről, a nadrágzsebemből, és percekig nézegettem. Mindenekelőtt mikor ideges voltam. És néhány évvel ezelőtt, amikor ez az egész őrület történt, gyakran voltam ideges. Akkoriban épp az Ostbahnhof felé utaztam az S5-tel. A szerelvény hirtelen megrándult, de a velem szemközt ülő nő nem nyitotta ki a szemét. Ásítanom kellett és nekivetettem a fejem a háttámlának. Aztán másodszor is megrándultunk, és a bőröndöm a padlóra zuhant. Felálltam és visszatettem.

Egy pillantás az órára: kicsivel múlt éjfél, hétfő hajnal. Alig történt valami, senki sem szállt fel egy részeg hajléktalanon kívül, aki hiába próbálkozott megszabadulni újságjaitól és az élettörténetétől. „Köcsögök!” – kiáltotta felém, mikor leszállt.

Nem szóltam semmit, csak vékony, hosszú ujjaimat bámultam. Aztán ismét megrándultunk, és a bőröndöm ismét lezuhant. Ezúttal ott hagytam.

Megérkeztünk a pályaudvarra. Münchenbe való visszatérésemre gondoltam. Anyám az öcsémmel egy kisebb lakásba költözik, és megígértem, hogy segítek nekik, kidobom a kacatjaimat. Nem voltam otthon azóta, hogy az történt apámmal. Ennek már több mint egy éve. Visszamenni Münchenbe, ez volt az utolsó dolog, amire vágytam. Valószínűleg egy héttel korábban elindultam, mint terveztem, hogy hamarabb letudjam. Talán mégiscsak hiányzott, ami a családomból megmaradt. Talán.

Beléptem a pályaudvar épületébe. Mialatt fekete Samsonite bőröndömet magam után húztam, egy szőke lány jött szembe, aki pontosan ugyanilyen bőröndöt húzott. – Műszakváltás – mondtam neki, és már el is ment mellettem.

Elnevettem magam, mivel azt képzeltem, hogy jelentőségteljesen rám nézett. Álmodozó, gondoltam. Néhány lépés után még egyszer utána fordultam, de már eltűnt. Futó találkozásnak tartottam, de elárulhatom nektek, a bőröndös lány még bizonyos szerephez fog jutni.

Rápillantottam a menetrendre. A vonatom csak ötven perc múlva érkezik meg. Vettem egy kávét, elkortyolgattam és megégettem a nyelvem. Mialatt kimentem a peronra, megpróbáltam elképzelni a müncheni lakást, az illatot, a régi szobámat, az otthonos konyhát. Gyakran játszottunk ott Ki nevet a végént, amikor az öcsém meg én még gyerekek voltunk. Szerettem, ha odakint esett, mi meg bent ültünk a melegben és dobáltuk a kockát. Rég volt. Most úgy tűnt, mintha mindez valaki más emléke lenne. A pályaudvaron hideg volt, begomboltam a kabátomat és leültem. Egy család ment el mellettem. Az apa egy poggyászkocsit tolt, egy kisfiú ült rajta. Az anya szeretetteljesen megsimogatta a fejét. A kicsi mormolt valamit, és aztán mind nevettek. Lehangoló, hogy mennyire boldogok voltak.

Mindig ez történik velem. Ha rossz passzban vagyok, hirtelen valahonnan ilyen rohadtul boldog emberek bukkannak föl. Elhajítottam a kávéspoharat. Hirtelen belém hasított egy gondolat. A gyertya! Amikor eljöttem a lakásból, biztosan megint elfelejtettem eloltani az íróasztalomon a gyertyát. Talán már az egész szoba lángol! Bár teljesen biztos nem voltam ebben, de jobb nem kockáztatni. Felálltam és megragadtam a bőröndöm fogantyúját. Münchennek várnia kell, gondoltam. Elhagytam a pályaudvart, és visszamentem a lakásomba. Legalább ezúttal eljutottam a peronig. Az utóbbi három alkalommal már korábban visszafordultam. A hívás délután három felé jött. A telefon csengetése riasztott fel. A kagylót keresve kezem üres sörösüvegekbe ütközött. – Igen… Lier lakás – mondtam. Habár egyedül éltem, a „Lier lakással” minden lehetőséget nyitva hagytam magamnak. Vészhelyzetben egy fiktív lakótárs identitását is felvehettem, és mondhattam, Jesper nincs itt, szívesen átadom neki az üzenetet. – Ki az?

– Jesper, te vagy az?

A hang bizalmasnak tűnt. Úgy döntöttem, felfedem magam. – Igen… – mondtam, aztán túlságosan hangosan hozzáfűztem: – Jesper Lier vagyok!

Mivel még mindig félálomban voltam, örültem, ha olyan dolgokba kapaszkodhattam, melyekben biztos voltam. Azt is mondhattam volna: Jesper Liernek hívnak, de már régóta az volt az érzésem, hogy tényleg az vagyok. Habár korábban nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel, mert a Jesper kicsit úgy hangzott, mint valami ropogó gabonapehely vagy egy bio müzliszelet. – És ön… – kérdeztem.

– Természetesen Andrea.

– Persze, igen… remek, hogy felhívott! – Sejtelmem sem volt, kivel beszélek.

– Magázol engem? Jesper, csak emlékszel még rám, én vagyok az, Andrea nénikéd.

Kutattam az emlékeim között és a homályból felbukkanó képeken megpillantottam magam mintegy hárommillió évvel ezelőtt kisgyerekként az ölében. – Felébresztettelek, Jesper? Te még alszol ilyenkor?

– Miért, mennyi az idő?

Nem ez tűnt a helyes válasznak. Kis szünet állt be. Átgondoltam, vajon hogyan jutott hozzá a számomhoz. Hiszen senkinek sem volt meg! Aztán eszembe jutott, hogy egy örökkévalósággal ezelőtt véletlenül összefutottam az utcán a férjével és megadtam neki a számom. – Nos… mondd csak, hogy vagy? – kérdezte Andrea nénikém. – Még mindig a könyvedet írod, ezt a… cimborákat? – A sorstársra gondolsz?

– Igen, pontosan. A sorstárs, hogyan is felejthettem el? – Nevetett, ami kissé felidegesített. – És hogy megy, elkészültél már, találtál kiadót? Újabban azt olvasom, hogy a fiatal szerzők számára egyre nehezebb bármit is megjelentetni.

– Á, fölösleges aggódni. Egyfelől már rég kész, másfelől már kiadót is találtam, minden a legnagyobb rendben.

Ez többé-kevésbé hazugság volt.

– Na, ez azért mégis remek. De nem ezért hívtalak. Ha nincs más programod, meg akarlak hívni ma estére. Születésnapom van. Nem ugranál fel hozzánk?

Természetesen nem akartam felugrani, semmi esetre sem. De sajnos ez nem az én döntésem volt, mivel a sokáig alvók betegségében szenvedtem: reménytelenül ki voltam téve az élénk korán kelők támadásainak, mert félálomban számomra is érthetetlen okokból megpróbáltam mindig mindenkinek megfelelni, és aztán minden kívánságra és kérésre rábólintottam. És mielőtt bármit is tehettem volna ellene, már hallottam is magam a kagylóba bégetni: – Persze, Andrea, ma este? Természetesen ott leszek, biztos jó lesz… Nos, addig is minden jót, előre örülök.

Miután letettem a telefont, kicsoszogtam az előszobába. Ahogy a Prenzlauer Berg környéki munkáslakásokban megszokott volt, a zuhanyzó a konyhában volt. Meleg víz csak másfél percig volt. Utána a jéghideg ár jött, amely végigzubogott a ház vízköves csövein. Az elmúlt év során jelentősen felgyorsultam, már ami a zuhanyzási sebességet illeti. Ha jó kedvem volt, két perc alatt mindennel végeztem. De itt nem volt mit tenni. Ez a szemét nem alkudozott, makacsul ragaszkodott a pontosan másfél perchez. Óvatosan elhúztam a műanyag függönyt. „Második bőrnek” hívtam, mert egy része azonnal rám tapadt. Megengedtem a csapot, és sampont dörzsöltem a hajamba. Ma talán időben végzek, gondoltam.

Hülyeség volt. A sarkvidéki sugár megbénította az agyamat, majd a rémület mély és nyomasztó hangjait csalta elő belőlem. Valahogy minden nap újra és újra elfelejtettem, mennyire szörnyű is ez az egész. Felkiáltottam és az ijedségtől szinte felnevettem, miközben a zuhanyfüggöny ismét meglebbent és rám tapadt. Néhány másodpercig kitartottam még a jeges víz alatt, aztán végre végeztem és ismét az ágyra vetettem magam. Többé fel sem akartam kelni. Kicsit később súlyos léptekkel és rossz érzéssel járkáltam fel-alá a szobában. Tulajdonképpen mit is akart az jelenteni, hogy a fiatal szerzőknek egyre nehezebb bármit is megjelentetni? Ez azért mégis marhaság, gondoltam.

– Ez azért mégis marhaság! – mondtam ki hangosan. – Ez azért mégis egy rohadt marhaság – kiáltottam és felnevettem. Egyszerre jó kedvem támadt. Bekapcsoltam a zenét, összevissza ugrándoztam a szobában és léggitároztam. Valamikor az ide-oda ugrándozás közepette felkaptam a regényem néhány lapját és átolvastam. Abszolút fantasztikus. A könyv címe, mint már említettem, A sorstárs, és nagy terveim voltak vele. Amikor Berlinbe jöttem, csak kétszáz oldalam volt meg, de azután igazán belelendültem. Végül is nem akármilyen regénynek kell lennie, nem, ez lesz a regény. Csupán a belőle készült film feltehetően tíz Oscart fog nyerni. Akkor aztán ezt az egész szarságot végre magam mögött hagyhatom. Őszintén szólva az egész tavalyi év egy rémálom volt, a hajnalig tartó írás kényszere miatt, a szédülések, az alkohol és a rengeteg mennyiségű altató miatt. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kellett hánynom. – Te tényleg beteg vagy, te seggfej! – mondta Gustav mindig. – Mármint se nők, se dohány, se kaja. Nem élsz, csak folyton ebben az elhagyatott pincelyukban gubbasztasz, és a számítógéped vered. A rohadt életbe, Jesp, egyszer még be fogsz csavarodni, és nem kell ilyen bárgyún vigyorognod, ugyanis ez nem vicces.

Gustavnak természetesen igaza volt. Világos, hogy az emberek egy olyasvalakit, mint én, különcnek tartanak, mivel én még mindig hittem az álmaimban. De valahogy mégis viccesnek találtam ezt. Gyakran nevettem, még akkor is, ha az én helyzetemben nem nagyon volt okom nevetni. Néhányan különösnek találták ezt, de én tudtam, hogyan lehet ezt túlélni.

Benedict Wells

Benedict Wells

Az előszobában belenéztem a tükörbe. Egy különös alak bámult vissza rám. Egészségtelenül soványnak tűnt, mintha túl gyorsan nőtt volna túl sokat. Farmert, pólót és barettet viselt. Barna haja leginkább madárfészekhez hasonlított, sápadt arca álmosan nézett vissza…

Egyértelmű, hogy rég nem néztem ki már ilyen jól, az egyik legjobb napom volt ez a mai. Elégedetten fordultam el a tükörtől. Felkaptam az Ian Curtis-kabátomat, egy fekete és gyűrött régi darabot, amit a házunk padlásán találtam valamikor, aztán kiléptem a lakásból, hogy egy kicsit újra szerelmes legyek.

Fordította: Vincze Ferenc

Benedict Wells: Különc
Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2013