Causa finita… vagy mégsem? | Horváth Péter: Kedves Isten

Zemen Annamária |

Lehet a diktatórikus szocializmus idejében Istenhez fo­hász­kodni? Főleg, ha valaki nem hívő, és ha gyer­mek­ként sem részesült semmiféle vallásos nevelésben.

Horváth Péter komor történelmi időszakot dolgoz fel új regényében. Az 1956-os ősz eseményei és a forradalmat követő retorziók állnak össze egyetlen történetté. A cselekmény két szálon fut, az egyik egy levélgyűjtemény. A Mindenhatóhoz címzi őket egy tízéves kisfiú, aki váratlanul egy állami gondozásba, vidékre kerül öccsével együtt. A levelekből kiderül, hogy azért szakították el őket a családtól, mert apját börtönre elítélték „az ellenforradalomban való részvételért”. (Ugyan mit tehetett egy segédkarnagy Szegeden?) Színésznő édesanyja szilenciumot kapott, sehova nem szerződtették, nem tudta eltartani a gyermekeit.

• Olvass bele!

A levelek beszámolnak az intézeti életről, a gyermeki gonoszságról, és leírják az ott bent is érezhető állandó fenyegetést, ami a gyengéket, az iskolában teljesíteni akaró és tudó gyerekeket éri. A másik szál a forradalom szegedi eseményeinek története, Sormás Jenő segédkarnagy élete, amit a peranyagokból ismerünk meg.

Tehát 1956, Szeged. „Az ország életét meghatározó döntések mindegyike a fővárosban született. Kivéve a legújabbat.” A szegedi diákok megalapították a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét, a később sokszor emlegetett MEFESZ-t. Néhány napon belül az ország összes felsőoktatási intézménye csatlakozott hozzájuk, és követeléseiket 16 pontból álló kiáltványban fogalmazták meg. A diákok köréből induló megmozdulás a társadalmi méretű vihar előszele volt.

Sormás Jenő a véletlen folytán egyben a színház párttitkára is volt, habár státuszát a városi pártbizottság nem hagyta jóvá. Jól tudta, hogy egy „vérbeli muzsikusnak nem lenne szabad politikával foglalkoznia”, mégis olyan helyzetekbe kényszerült, amikor politikai jellegű döntéseket is kellett hoznia. Horváth Péter bravúrosan mutatja be, hogy milyeneket: „A segédkarnagy a zenei hangszerek felújítását is sürgős pártfeladatként határozta meg.” Komoly politikai szerep! Párttitkári státuszát az ügyész később „tudatos aknamunkának” nevezi, csakúgy, mint szállóigévé váló mondatait, amelyeket Sormás kényszerhelyzetekben talált ki.

Sormás nem istenhívő, sem vallásgyakorló. A kommunizmust, főleg a céljait egészen szimpatikusnak találta. „Csakhogy más az eszme és más a gyakorlat” – jegyzi meg Horváth.

Október 23-án a színház a Szent Johanna előadására készül. Sormás is, mert felesége beugróként kapta meg a főszerepet. Az előadást a kirobbanó forradalom zavarja meg. A tömeg magával ragadja Johannát, Sormás csupán a feleségét akarja menteni. A tömeghez szól – és ez okozta később a vesztét.

Bár a téma nyomasztó, a könyv stílusa könnyed. Megmosolyogtató a gyermeki naivitás, a szövegben a humor, a narrációba csúsztatott kétértelmű célzás. Úgy hömpölyög előre a történet, mint a felvonuló tömeg. A forradalom leverését követő megtorlás legfőbb célja az elrettentés lett. Büntetni nem csupán a forradalomban aktívan részt vevőket kell, de megfélemlíteni az egész társadalmat, akkor esélye sincs rendszerellenes szervezkedésnek. Mindenkire lecsaptak, aki meggyanúsítható volt, a bíróságok nem nagyon foglalkoztak a szabályos bizonyítási eljárásokkal. „Nem volt fellebbvitel. A bíróság újabb tárgyalás nélkül helybenhagyta a korábbi ítéletet. Az ügyvéd hozta erről a hírt.”

Így került Sormás börtönbe, így kerültek állami gondozásba a gyerekei, így hullott darabokra egy család, vált el tőle a felesége… Rengetegen voltak Sormások az országban, derékba tört életpályával, sok évnyi börtönre ítélve szinte semmiért. És sok gyermek-Sormás, megpecsételt sorssal és összepiszkolt életrajzzal.

Horváth Péter emlékezik és emlékeztet. Arra, hogy bármikor előkerülnek a második vonalból történelemátrajzolók. Az ő lelkes munkájukra lelkes hamisítók építenek célzatos pereket, hogy elvegyék az ember kedvét a másképpen gondolkodástól. Mivel az elveszett évek pótolhatatlanok, s meg nem történtté tenni a jogtiprást nem lehet, az egyetlen, amit a gondolkodó ember – és persze az író – tehet, hogy beszél róla. Ez jót tesz a felejtés ellen.

Horváth Péter: Kedves Isten
Noran Libro Kiadó, 2014
304 oldal, 3490 Ft
ISBN 978 615 527 4701

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1960, Magyarország. Egy tízéves fiú az öccsével váratlanul (és számára érthetetlenül) intézetbe kerül. Apja börtönben ül a forradalomban való részvétele miatt, anyja elvesztette az állását, ideiglenes munkája mellett nem tudja ellátni a fiait.

A gyerek a brutális erőszak-szabályok szerint élő közösségbe kerülve megpróbálja feldolgozni a történteket, és mindazt, ami vele az intézetben megesik. Kitűnő tanuló – ez több, mint szálka a gyerektársak szemében. Naponta büntetik, minden iskolai ötösért, intézeti dicséretért megverik.

Egyetlen barátra lel, aki a maga kezdetleges, gyermeki módján istenhitre tanítja. Főhősünk ettől kezdve rendszeresen levelez a megismert, mégis ismeretlen Úrral – bár nem igazán hisz abban, hogy Isten megszabadítja félelmeitől, szenvedéseitől, és kimenekíti az intézetből.

A másik szál a forradalom szegedi eseményeinek, peranyagokból összeállított története, amelynek egyik meghatározó szereplője az intézetbe került fiú édesapja. A történet végén az apa amnesztiával szabadul, a fiú kikerül az intézeti rémálomból. Már egyikük se „olyan”, mint a történet elején volt.

Isten mindent lát, de nincs hozzáfűzni valója.