A piros galléros ember
Paprika Jancsi nagymamája épp a tűzhelynél állt, és kolbászt sütött. A serpenyő mellett nagy lábosban savanyú káposzta párolódott. Közeledett az ebédidő. Halkan pöfékelt a káposzta, sercegett a kolbász, és az egész házat valami leírhatatlanul gyönyörűséges illat lengte be. Akárki kitalálhatta, hogy ma bizony csütörtök van, mert csütörtökönként Nagymamánál az ebéd mindig sült kolbász volt savanyú káposztával.
Sült kolbász savanyú káposztával, ez volt Jancsi és Lackó kedvenc eledele. Ha rajtuk múlik, a hét csupa csütörtökből állt volna, de nem csak hétből, sokkal inkább tizennégyből. Sajnos nem rajtuk múlt, de így legalább csütörtökönként olyan pontosan értek haza ebédre, hogy órát lehetett igazítani hozzájuk.
Annál különösebbnek találta Nagymama, hogy ezen a napon mégis késnek.
– Vajon hol kujtorognak? – csóválta a fejét. – Már három perccel elmúlt dél. Csak nem esett bajuk?
Levette a tűzről a serpenyőt és a lábost. Kicsit félrehúzta a fedőt, hogy elszálljon a káposzta gőze. Ettől néhány pillanatra beborította a gőzfelhő, és a pápaszemének üvege úgy bepárásodott, hogy semmit sem látott.
– Na, szépen vagyunk! – mérgelődött. – Ha már pápaszemet kell hordanom, legalább azt elvárom, hogy lássak vele!
Lekapta orráról az okulárét, hogy megtörölgesse a lencsét a köténye csücskével. Épp nekilátott volna, mikor lépteket hallott a kerti ösvényről, súlyos, de sietős léptek zaját. Biztosan tudta, hogy nem Jancsi vagy Lackó közeledik. Majd hirtelen feltárult az ajtó, és valaki becsörtetett a konyhába.
– Nana! – méltatlankodott Jancsi nagymamája. – Ne olyan hevesen, főtörzsőrmester úr! Nem tud kopogni?!
Pápaszeme nélkül Nagymama homályosan látott. De abban biztos volt, hogy az a férf, aki ezüstgombos, piros galléros kék kabátban, fején sisakkal, kezében karddal berontott hozzá – nem lehet más, mint Üstöllési Lajos főtörzsőrmester. Hiszen ő az egyetlen a városkában, aki kék kabátot visel ezüstgombokkal és piros gallérral.
– Hát itten borzalmasan jó szag van! – bődült el a piros galléros ember.
Még a hangja is ismerősen csengett, csakhogy mégsem hasonlított Üstöllési uram hangjára!
– Vajon ki lehet ez? – törte a fejét Nagymama. És a nagy gondolkodás közben még a pápaszemét sem törölte meg rendesen, sőt még arról is megfeledkezett, hogy a szemüvegét az orrára biggyessze.
Az ezüstgombos, kék kabátos ember ezenközben odalépett a tűzhelyhez, és fölfedezte a kolbászt.
– Sült kolbász meg párolt savanyú káposzta! – lelkendezett. – Tizennégy napig kenyéren és vízen éltem… és most egyszerre itt ez a fenséges lakoma!
Ekkor a férfi Nagymama felé fordult, és kardjával hadonászni kezdett az orra előtt.
– Gyerünk! – parancsolta. – Elő azzal a kolbásszal és káposztával! Farkaséhes vagyok, meg aztán sietek is!
Nagymama fel volt háborodva.
– Már megbocsásson, főtörzsőrmester úr… Maga tréfál, ugye?!
– Ne kekeckedjen, hé! – szakította félbe durván Nagymamát a piros galléros ember. – Talán nem tudja, ki áll maga előtt? Tegye csak fel gyorsan azt a pápaszemet!
– Ja, persze, persze… – Nagymama sietve az orrára biggyesztette a pápaszemét. És akkor… Olyan krétafehér lett az arca, hogy a frissen mosott lepedő sem lehet fehérebb. – Jesszasz… Maga az? Azt hittem, tizennégy napja rács mögött van!
– Letöltöttem a büntetésem!
– És hogyan jutott hozzá ehhez az egyenruhához meg a kardhoz? Ha ezt Üstöllési főtörzsőrmester megtudja…
A piros galléros ember hangosan hahotázni kezdett, és így szólt:
– Már rég tudja. De most ide azzal a sült kolbásszal meg a káposztával, különben megemlegeti! Vagy ne legyen a nevem Torzonborz, a rabló!
Nagymama egy pillantást vetett a konyhai órára. Nyolc perccel múlt tizenkettő. Vajon hol marad Jancsi és Lackó? Elővett egy tányért a kredencből, és kiszedett rá egy szál sült kolbászt, meg egy kanál savanyú káposztát.
– Eeeeegy kolbáááász? – bődült el a rabló, és ököllel az asztalra csapott. – Magának nincs ki a négy kereke! Az összes kolbászt kérem, meg az összes káposztát, ami csak a lábosban van. Megértette?!
Mi mást tehetett volna szegény Nagymama? Feltornyozta Torzonborz tányérjára az összes sült kolbászt, és az asztal közepére tette a savanyú káposztás lábost is.
– Na, azért! – mordult rá Torzonborz. De még ez sem volt elég: követelte, hogy Nagymama üljön mellé az asztalhoz. – Nehogy valami butaságot csináljon itt nekem! Na, jó étvágyat!
Nagymama ott ült a konyhaszéken, és kénytelen volt végignézni, ahogy Torzonborz behabzsolja a kolbászt. Összesen kilenc szálat sütött, mint minden csütörtökön. A héttőrös gazember ripsz-ropsz eltüntette mind a kilencet, hogy csak úgy porzott… volna, már ha a sült kolbász képes lenne rá. A savanyú káposztát meg csak úgy a lábosból kanalazta ki. És közben teljesen összemaszatolta az asztalterítőt, de ezt persze észre sem vette.
– Ej, de jólesett! – böffentett Torzonborz, miután az utolsó szál káposztát és az utolsó falat kolbászt is eltüntette. – Borzalmasan teli vagyok, Nagymama! Na, most jól nyissa ki azt a kis fülét! A konyhai óra pontosan negyed egyet mutat. Még tíz percig üljön itt a széken, de meg ne mukkanjon ám! Ha letelik a tíz perc, felőlem akár segítségért is kiálthat, de egy perccel sem korábban! Megértette?
Nagymama nem válaszolt.
– Hé! – kiáltott rá Torzonborz. – Figyelt rám egyáltalán? Miért nem szólal meg?
Nagymama nem szólt, mert nem tudott.
Csak ült a széken, és nem mozdult.
Mert abban a pillanatban, mikor Torzonborz lenyelte az utolsó falat kolbászt és az utolsó szál káposztát, Nagymama elájult. Részben az ijedségtől, részben, mert olyan szörnyen mérges volt.
Otfried Preußler: Torzonborz újabb gaztettei
Kolibri Kiadó, 2014
Olvass bele 
Posted on 2014. május 22. csütörtök Szerző: olvassbele
0