Thea Cooper, Arthur Ainsberg: Áttörés (részlet)

Posted on 2014. január 21. kedd Szerző:

0


Layout 11. fejezet | Cranbrook Christ templom,
Bloomfeld Hills, Michigan, 1981.

Kedden, 1981. április 28-án gyászolók gyűltek össze a michi­gani Bloomfeld Hillsben álló Cranbrook Christ temp­lom körüli nedves utcákon. Kiszálltak legújabb gyárt­mányú kocsijukból, kinyitották esernyőiket, és a hűvös tavaszi időben elindultak a templomtorony felől zengő harangszó irányába.

A templom déli oldalhajójából szárnyaló orgonamuzsika szólt, a belépők tekintetét pedig azonnal magára vonta a gondosan cizellált faberakás és a gyönyörű ólomüveg ablak. A pad­sorokba terelt gyászoló ismerősök meg­ren­dült arccal üd­vö­zöl­ték egymást. Azért gyűltek össze, hogy meg­emlé­kez­zenek egy hetvennégy éves, figyelemre­méltó asszony távo­zásáról, aki három nappal korábban halt meg. Az asszonyt Elizabeth Hughes Gossettnek hívták.

Jóllehet, a gyászolók többsége valószínűleg azt állította volna, jól ismerte Elizabeth-et, kevesen tudták róla, hogy a valóságban milyen remek asszony volt. Dr. Lowell Eklund, a michigani Rochesterben lévő Oakland egyetem rektora a pulpitushoz lépett, hogy elmondja búcsúbeszédét. Beszélt Elizabeth intelligenciájáról, bölcsességéről és szerény, mégis ellenállhatatlan egyéniségéről. Említést tett arról, hogy az elhunyt értékes munkát végzett híres alma matere, a New York-i Barnard College felügyelő bizottságában. Elmondta, hogy apjához hasonlóan, aki Amerika egyik leghíresebb ügyvéde, jogásza és politikusa volt, ő is egész életében szomjazott a tudásra, és nyitott maradt az új ismeretek felé. Ennek szellemében fontos szerepet játszott az Oakland egyetem 1957-es alapításában. De vajon tudta-e Eklund, hogy Elizabeth-et milyen életkörülmények késztették arra, hogy autodidakta módon, többnyire önállóan végezze tanulmányait? Ha tudta is, nem tett róla említést. Egy híres amerikai államférfi hagyatékának letéteményeseként Elizabeth továbbvitte édesapja eszmeiségét, mindezt pedig „szerényen, méltósággal és magasztosan tette”, folytatta dr. Eklund, majd hozzáfűzte: „Elizabeth Hughes szóban, írásban és tettekben is az emberi jogok élharcosa volt”. 1974-ben barátjával, a legfelsőbb bíróság elnökével, Warren Burgerrel társalapítója lett az Amerikai Legfelsőbb Bíróság történelmi társaságának. De vajon Eklund tudta-e, az asszony miért tartotta olyan fontosnak, hogy továbbvigye apja szellemi örökségét? egy olyan apáét, aki egykor mindent feláldozott, csak hogy megmenthesse a lánya életét?

A templom első padsorában, ölében összefont kézzel ott ült William T. Gossett, aki ötven éven át volt Elizabeth férje, korábban az egyházközségi tanács aktív tagja. Mellette három gyermekük, Antoinette, William és Elizabeth, és az ő házastársaik, Basil, Mary és Fred. Az első padsorban ült még nyolc unokájuk, köztük a legidősebb, David Wemyss Denning, Antoinette és Basil fia. David 1981-ben, huszonnégy évesen lett orvostanhallgató. A fölöttük magasló keleti ablakon átszűrődő, színes fények úgy simították végig a családtagok fejét, akár egy láthatatlan kéz.

David tudta, hogy Eklund nem fogja említeni nagyanyja életének vélhetően legfontosabb és legjelentősebb epizódját. ez az epizód a lapokban megjelent nekrológokból is kimaradt, sem a New York Times, sem a Washington Post, sem a Los Angeles Times, sem a fontosabb michigani lapok nem írtak róla. 1922-ben Elizabeth Hughes az első gyermekek között kapott abból a kísérleti hasnyálmirigy-kivonatból, melyet inzulinnak hívtak. Az asszony a haláláig, ötvenkét éven át körülbelül 42 000 inzulininjekciót kapott, talán többet, mint a földön bárki más. Elizabeth Gossett kitartó erőfeszítéseinek köszönhetően azonban erről csupán alig néhányan tudtak, és ők is örök hallgatást fogadtak. A sors fintora, hogy Eklund Elizabeth-et a történelem nagy rajongójaként jellemezte, tökéletes alibit szolgáltatva neki ezzel, hogy saját élete történetét teljes homályban tarthassa. Elizabeth-nek ez a törekvése annyira sikeresnek bizonyult, hogy dr. Eklundnak fogalma sem volt róla, hogy ennek a bátor és színes egyéniségű nőnek a gyermekkorát folyamatosan beárnyékolta a halál.

Elizabeth Hughes Gossett végrendeletében meghagyta, kire hagyja az ékszereit, személyes tárgyait és műkincseit. A végrendelet felolvasása és végrehajtása után a házban maradt egy furcsa relikviákból álló gyűjtemény, amely egy titokzatos mozaikrejtvény összekuszált darabkáinak tűnik:

– Harminc-egynéhány darab, selyemszalaggal átkötött levél. A leveleket Elizabeth írta tizennégy és tizenöt évesen, 1921 és 1922 között, többnyire édesanyjának („mamácskának”). A leveleken New York State, Bermuda és Toronto pecsétjei láthatók, a lány vándorlásának állomáshelyei, ahová az őt könyörtelenül üldöző halál elől próbált menekülni.

– egy kézzel kötött, nagyjából nyolc-kilenc éves kislányra való, finom gyapjúból készült, halványkék pulóver.

– egy szerény ház megsárgult fotója a New York-i Glens Fallsban, a teraszon hintaszékkel. A fotó hátoldalán indigókék tintával, elegáns kézírással a következő felirat: „Aki megment egy életet, egész világot ment meg”.

– egy keretéből kivágott vászondarab, rajta vidéki házat ábrázoló, égetett umbrafestékkel és kobalttal festett, egyszerű olajfestmény.

– egy kisebb méretű, barnás színű orvosi fiola megsárgult címkével, amelyen az írás olvashatatlanná fakult.

Arthur Ainsberg, Thea Cooper

Arthur Ainsberg, Thea Cooper

Egyedül ez a néhány élettelen tárgy árul­kodik Elizabeth Hughes csodás átváltozása előtti életéről. A következő történet az ő tör­ténete – azé az Elizabeth-é, aki örökre kitö­rölte önmagát az emlékeiből. Ez a történet Elizabeth Hughes-ról szól, aki 1922-ben egy­szerűen „eltűnt” anélkül, hogy bárki észre­vette volna. Nem rendeztek számára meg­em­lé­kezést, sem temetést.

Fordította: Sárossy-Beck Anita

Thea Cooper, Arthur Ainsberg: Áttörés.
Az inzulin felfedezésének kalandos története
Sanoma Kiadó, 2013

  • Recenziónk: Így születnek a nagy ötletek…