Sara Rattaro: Tiéd az életem (részlet)

Posted on 2013. december 15. vasárnap Szerző:

0


Rattaro_Tiéd az életem-bor180(…) A folyosón tekintetem Carlóra esett, amennyi maradt belőle. Fejét és kezeit a falnak szorította, mintha saját erejével kel­lene megtámasztania. Biztos voltam benne, hogy ha azt mond­ják neki, ő addig áll ott úgy, míg Luce meg nem gyógyul.

Rám szegezte tekintetét, de az arckifejezése semmit nem változott, mintha keresztülnézne rajtam. Megálltam. Látom-e még valaha nevetni? Elszakadtak-e már a szálak, melyek egymáshoz kapcsoltak? Nagyobb-e a valószínűsége, hogy útjaink találkoznak még egymással, mint annak, hogy egy meteorit a Földbe csapódik?

Odamentem hozzá.

– Carlo, én…

– Tűnj el az életemből, Viola! Tűnj el, mielőtt megöllek! Csak azért nem teszem, mert az ő élete még a tiédtől függ.

– Sajnálom, Carlo, én nem…

Ám ő felemelte a hangját.

– Fogd be a szád, legalább most, egyetlen egyszer! Hagyj békén a hazugságaiddal!

Ellépett a faltól, kinyújtotta egyik karját, majdnem hozzámért, aztán gyorsan visszahúzta. Nagy lélegzetet vett, hevesen fújtatott. Szavakat keresett, mindhiába. Beszélni akart valamiről, amiről nem volt tudomása. Mintha ismeretlen helyen ébredt volna, és nem találná az utat haza.

– Akkor most? Most mit tegyek? – Hangja egészen elvékonyodott.

Nem volt bátorságom válaszolni.

– Elmenjek? Mintha soha nem is léteztetek volna? Ő nem az én lányom, tehát te sem vagy az enyém. Így van? – Összehúzott szemekkel nézett rám, gúnyosan, és folytatta. – Tudod mit? Most hazamegyek, felpakolom a holmimat, és elköltözöm. A fenébe ezzel a húsz évvel, mondjuk, hogy aludtam egy jót. Na, mit szólsz hozzá? Te aztán értesz ehhez. Jó lesz így? Így kell valakit kitörölni, akit az életednél is jobban szeretsz?

Vacogtam a félelemtől. Vissza akartam tartani, de nem tudtam, mit mondjak neki. Vétkes voltam. Legszívesebben feloldódtam volna a semmiben.

Azt szerettem volna.

– Hogy magyarázzam meg, Viola? Hogy miatta tanultam meg szeretni magam, benne gyökeredzem, szobája az otthonom, tudom, mit szeret és mitől irtózik, kivel csókolódzott először, majdnem belehalt, amikor elmesélte? Hogy a karjaimban esett el, amikor járni tanult? – Az érzelmek torkon ragadták, de a tüdeje erősebb volt, mondta tovább. – Küszködtem a lázával, a tengeribetegségével, behintőporoztam az állát, hogy ne maradjon nyoma a bárányhimlőnek, messziről követtem, amikor először ment egyedül az iskolába, összeszorítottam a szájam, amikor először jött haza könnyek között, mert megcsalták. Tudom, hogy az epertől kiütései lesznek a karján, hogy tornacipőből harminchatos kell neki, de balettcipőből kisebb. Tudom, hogy ki nem állhatja az uborkát, a szagát sem, hogy azt akarja a hátára tetováltatni: „ahol véget ér a tested, ott kezdődik az enyém”, de hála istennek, fél a tűtől.

Leült, könyökével a térdére támaszkodott, fejét tenyerébe hajtotta, szemeibe könny gyűlt. Én is nagyon féltem, de nem tudtam, hogyan mondjam meg neki.

– Háromszor tanultam meg a római történelmet, és majdnem fejből tudom Dantét, annyiszor vettem át vele. Egész délutánokon keresztül ismételgettem a szorzótáblákat, később esténként a szüzességről és a szexről beszélgettünk. Megpróbáltam elmagyarázni neki, milyenek a férfiak, és közben azt reméltem, azért imádkoztam, hogy soha ne találkozzon velük.

Ajkába harapott, mosolyféle jelent meg az arcán, mint amikor hirtelen valami szépet lát az ember.

– Tudod, hogy Luce szentül meg van győződve arról, hogy görbék a lábai? Ezért nem hord szoknyát. Szerintem gyönyörű lábai vannak, de annál jobb, ha nem szoknyában jár. De lelkiismeret-furdalásom van emiatt. Csak hülye apai önzésből nem mondom meg neki az igazságot, mert félek, hogy másoknak is tetszeni fog, és hogy ő maga is rájön, milyen kihívó és csábító tud lenni, én meg ismerem a férfiakat. Azért hazudok inkább neki, csak hogy megvédjem.

Felállt, az ablakhoz lépett. Hajnalodott, a helyiséget lassan betöltötte a friss világosság és meleg.

– Értesz te egyáltalán valamit is abból, amit mondok, Viola? Erre mit mondasz? Legalább most az egyszer ne hazudj! Nyomorult hülye vagyok, ugye? Nagyon sajnálsz? Ó, hányszor gondolhattad ezt!

Felém fordította a fejét, és úgy folytatta, mintha gyónna.

Sara Rattaro

Sara Rattaro

– Ha nem hagytalak ott, csak őmiatta volt. Azért viseltem el, akárhányszor megcsaltál. És miatta nem bántam meg sohasem.

A számhoz emeltem kezemet, és sírva fakadtam. Könnyeim ujjaimra csorogtak. Először fordult elő, hogy Carlo fel sem rezzent. Nem jött oda hozzám, nem ölelt át, nem vigasztalt. És főleg nem oldotta meg a helyzetet.

– Mit csináljak, Carlo?

– Kerítsd elő azt az embert. Vagy legalább a máját. Ha a tiéd, az sem baj, csak keríts egyet, és add vissza a lányomat.

Fordította: Sztanó László

Sara Rattaro: Tiéd az életem
Athenaeum Kiadó, 2013