Inkább sötétség, mint fény | Equinoxe

Posted on 2013. november 29. péntek Szerző:

0


JókutiGyorgy_Equinoxe2A-álló

Kelebogile Pearl Boikanyo

Krivánszky Emőke

Nemrég ajánlottuk az Equinoxe (Napéj­egyen­lőség) című, Kafka-művek ihlette elő­adást, mely nemzetközi koprodukció ered­ményeként, ma­gyar, mexikói, szlovák és francia művészek együttes munkájából szü­le­tett. Kortárs opera, színház és tánc keve­réke. Izgalmasnak hangzott, Kafka pedig jó hívószó. Abszurd világa színpadra kíván­kozik, és különösen jól vizionálható mozgás­színházi előadásként, aktualitását pedig – közös jelenünkben – már hang­sú­lyozni sem érdemes. Az összművészeti pro­duk­cióban a tánc vizsgázott a legjobban.

Nagy reményekkel ültem be tehát az Átrium színháztermébe. Az előadás első tíz perce után viszont azt éreztem, hogy a híres kafkai elveszettséget itt kétféleképp is lehet értelmezni. Nem mindegy ugyanis, hogy az előadás az elveszettséget tematizálja, vagy nézőként mi vagyunk elveszve benne.

Laurent Festas, a két részből álló előadás francia rendezője Kafka regényeit, A kastélyt és a befejezetlen Amerikát használta nyersanyagként, hogy saját víziót alkothasson. Mivel alkalmi társulata nagyrészt táncosokból állt, koreográfusnak a magyar táncélet ismert szereplőjét, Bakó Tamást kérte fel. Az este első darabja A kastély helyzeteiből merített. Központi figurája, K. megbízással érkezik egy kisközösségbe (az eredeti regény szerint egy faluba és a helyi földesúr kastélyába), amely azonban sem a munkáját nem hagyja elvégezni, sem emberi lényként nem hajlandó kezelni. Úgy látszik, elvileg határok nélküli mai világunk elutasító, zárt közösségekben működik. Mindez azonban inkább csak utólagos feltevésem, nem a ráismerés helyben megélt élménye. A szereplők ugyanis papírmasészerűnek, élettelennek tűntek. Ezen nem segített a sok rendhagyó operabetét vagy a K-t alakító Bakó Tamás és francia partnernőjének megkapóan intim kettőse sem. A tántorgó, dülöngélő, erre-arra húzott-taszított figurák mozgáskultúrája nem elég a kiszolgáltatottság és az idegenségérzet kifejezéséhez, radikálisan eredeti világképet pedig végképp nem tud közvetíteni.

JókutiGyorgy_Equinoxe1A

A második óra Amerika-feldogozásában viszont jól jött a társulat sokszínűsége, és ez a darabfél jobban is sikerült. Főhőse az álmok országába kivándorló fiatalember, aki földrajzi-etnikai értelemben is eleve elidegenedésre ítélve mozog az Újvilágban. Az olvasztótégely effektusának mintaállama jó terep arra, hogy mindenki testhez állóbb, átélhetőbb szerepet kapjon. A két mexikói táncos például nagyvárosi latino párost alakított, a színes bőrű operaénekesnő pedig a gyarmatok asszonytípusát elevenítette meg. A választott főszereplő is telitalálat: Geovanni Ortéga mexikói táncos érzékenységére, egyedi mozgáskultúrájára már az első részben felfigyelhettünk. Kedves gyámoltalansága átütőbb élményt nyújtott a kényszerhelyzetekben sodródó főhős szerepében, mint A kastélyt témának választó első rész túlontúl éteri főalakja.

A koreográfia és a táncosok összhangja igazán dicséretes. Az egység, a szimmetria szépsége szembetűnő volt a páros jelenetekben, és az egész előadást jellemezte a táncosok ritka pontos együttmozgása. A mozgásanyagból viszont legtöbbször hiányzott az eredetiség, amihez erős rendezői elképzelés is kellett volna.

JókutiGyorgy_Equinoxe3A-550

A színházi élmény másik nagy pozitívuma Karol Beffának az Equinoxe-hoz komponált muzsikája. Beffa 2013-ban, Franciaországban elnyerte az „év zeneszerzője” címet. Zenekísérete valóban segített az álomszerűség elérésében, és egy olyan szintű folyamatos izgalom fenntartásában, amit a színpadi történések önmagukban sokszor nem érdemeltek volna ki.

Az átélést nehezítette a zavaros dramaturgia. Bár a dramaturg éppen az alkalmi társulat egyik magyar tagja, ezért nem szívesen olvassuk a fejére, de az operisták számára írt szövegei kifejezetten nehezítették a történések követését. (Még annak is, aki ismerte akár mindkét Kafka-regény szüzséjét.) Pedig jó ötlet volt a jelenetek laza összefűzését az operaénekesek recitatív betéteire bízni, de sokszor csak egy pontosabb megnevezés, egy név újbóli elhangzása vagy egy befejezett mondat hiányzott ahhoz, hogy átérezzük egy-egy jelenet tragédiáját.

Igaz ugyan, hogy Kafka műveiben nem az a lényeg, hogy átlássuk a cselekményt. A történések két mondatban összefoglalhatók, még az emberi viszonyok sem igazán fontosak, legalábbis intim egyediségükben nem. De hogy megértsük egy helyzet abszurditását, és ennek révén rajzos légi felvételként lássuk a földi hangyabolyt – ehhez minimum követni kell tudnunk a cselekményt.

Hogy a Kafka által ábrázolt világ lényege szerint kétségbeejtően átláthatatlan? Igen, igaz. Csakhogy ezt az egész estés előadásnak ábrázolnia, érzékeltetnie – és nem reprodukálnia kellett volna.

Fotók: Jókuti György

Equinoxe | Átrium Film-Színház

Írta: Franz Kafka A kastély és Amerika című művei alapján Laurent Festas (FR).
Fényterv: Lukáš Matejka (SK). Videó: Szűcs Réka (HU). Díszlettervező: Iveta Ditte Jurčová (SK). Jelmeztervező: Eva Klinčoková (SK). Dramaturg: Domonkos Ágnes (HU). Koreográfus: Tamás Bakó (HU), Laura Vera Esperanza (MX).
Zene: Karol Beffa (FR). Karmester: Johan Farjot (FR).
Rendező: Laurent Festas (FR).
Táncművészek: Tamás Bakó (HU), Manuel Badas (MX), Laura Vera Esperanza (MX), Ikki Hoshino (FR), Caroline Lemiere (FR), Geovanni Adrián Pérez Ortega (MX), Laurine Ristroph (FR), Reynaldo Martínez Santiago (MX), Kati Dombi (HU).
Ének: Kelebogile Pearl Boikanyo (SA), Edward Phiri (SA), Lizbeth Ochoa (MX). Színművészek: Bertrand Festas (FR), Henrieta Rabová (SK). Zenészek: Arnaud Thorette (FR), Antoine Pierlot (FR), Rozenn Le Trionnaire (FR), Johan Farjot (FR), Karol Beffa (FR), Johan Farjot (FR), zenei vezető, Tomáš Morávek (SK).

Bemutató: Átrium Film-Színház, 2013. november 19.

Posted in: NÉZŐ, Tánc