Georges Simenon: Az elátkozott hajó (részlet)

Posted on 2013.09.27. Szerző: olvassbele

A 17. mólónál horgonyzó Polarlysnak délután három órakor kellett indulnia Hamburg egyik legtávolabbi és legpiszkosabb kikötői medencéjéből, amiről a feljáró levelesládájára ragasztott felirat is tájékoztatott.

Nagyjából egy órával az indulás előtt sejlett fel először Petersen kapitányban a gyanú, hogy tengeri átok sújtja a fedélzetet. Energikus, tömzsi, sűrű kis ember volt. Reggel kilenc óta rótta a fedélzetet, és felügyelte az áruk berakodását.

Szokatlanul sűrű köd ült a kikötőn, sárga és szürke, korommal vegyes, csípős hidegű. A városból nem látszott más, csak a villamosok lámpái és a kivilágított ablakok, mintha éjszaka lett volna.

Február vége felé járt. A hideg miatt a lecsapódó köd vékony, jeges réteget vont az arcokra és a kezekre. Minden hajó kürtje tülkölt, olyan hangzavart keltve, amely elnyomta a daruk csikorgását.

A Polarlys fedélzete szinte teljesen üres volt: négy matróz dolgozott a hajótérben, kezelték a köteleket, felemelték és leeresztették a ládákat és a hordókat.

Talán Vriens érkezésekor, tíz óra táján, kezdte Petersen gyanítani a „sötét szem” jelenlétét?

A hajón nem volt semmi tetszetős. Ezertonnás gőzhajó volt, tőkehalszagú, a fedélzete telepakolva rakománnyal. Hamburgtól Kirkenesig közlekedett, a norvég partok mentén, ahol a legkisebb kikötőkben is megállt.

Utasokat is szállított. Ötven hely volt az első osztályon, és ugyanennyi a harmadikon. Norvégia felé gépeket vitt, gyümölcsöt és sózott húst. Visszafelé rengeteg hordó tőkehalat hozott, a messzi északról pedig medvebőrt és fókazsírt.

Lofotenig még elviselhető volt az időjárás. Majd hirtelen a jégtáblák közé kerülnek, a három hónapig tartó éjszaka világába.

A tisztek norvégok voltak. Megbízható fiúk, akik fejből tudták, hány hordót kell berakodni Olsen és társától Cie-ben, és kinek szállítják Hamburgból a szerszámgépeket. Aznap reggel Petersen leszakította a rangjelzése legalsó csíkját, amit már csak egy cérnaszál tartott. És mintha még nem lett volna elég baja, a társaság egy cirkalmas ajánlásokkal ellátott hollandot küldött harmadtisztnek, aki tizenkilenc éves volt, de olyan vézna és beesett mellű, hogy tizenhatnak nézett ki!

A fiú azon a héten végzett a delfzijli tengerésziskolában. Előző nap jött el bemutatkozni, sápadtan, izgatottan, egy elképesztően makulátlan egyenruhában, és vigyázzba vágta magát.

– Parancsára, kapitány!

– Nos, Vriens úr – felelte Petersen –, jelenleg nincs parancsom a maga számára. Holnapig kimenőt kap. Holnap harmadtisztként a maga feladata lesz az érkező utasok fogadása.

Vriens el is ment. Nem tért vissza aznap éjjel. Reggel tízkor a kapitány látta, ahogy kiszáll egy taxiból, bizonytalan lábakkal, falfehér arccal, beesett szemmel, zavart tekintettel. Szinte támolyogva lépkedett a hajóhídon. Petersen hátat fordított neki, de hallotta, ahogy összecsapja a sarkát, mielőtt a kabinja felé indult volna.

– Kikészült a fiú! – közölte az utaskísérő kicsit később. – Egy erős kávét kért. Az ágyán fekszik kiterülve, alig tud beszélni. Egy gyufával meg lehetne gyújtani a lélegzetét!

Persze nem volt ebben semmi szörnyű. Ám ha valaki megszokta, hogy ő és tisztjei szinte egy családot alkotnak, nem örül neki, ha felbukkan egy ilyen taknyos kölyök, főleg, ha a vállalatvezető külön levélben kérte, hogy könnyítsék meg számára a kezdést.

Petersennek tizenkilenc éves korában nem volt semmilyen iskolai papírja, de már háromszor megkerülte a földet!

Előre sejthette volna. A pechsorozat elkezdődött. Ahogy zsebre dugott kézzel körbejárt a hajón, észrevett egy nagydarab, vörös hajú fickót a korlátnak támaszkodva, aki éppen cigarettát sodort. A férfi kurta fejbiccentéssel üdvözölte, majd végigtapogatta a zsebeit, gyufát keresve.

Egy kikötői patkány volt, lerítt róla. Az északi csavargók egyike, akik különböznek a föld összes többi csavargójától. Negyven alatti, testes, erős, egészséges kinézetű férfi volt, egyhetes borostával, kissé beesett arccal.

Úgy viselkedett, mintha otthon volna. Kicsiket szívott a cigarettájából, közben kidüllesztette a mellét a régi Landwehr-egyenruha alatt, amelyre új gombokat varrt.

– Mit keresel itt?

A férfi a főgépész felé bökött az állával, aki éppen akkor érkezett a hajóhídon, és az idegen helyett megmagyarázta a kapitánynak:

– Hanson megint kitört a malária. Itt kell hagynom. Megláttam ezt a fickót a rakparton, és felvettem fűtőnek. Van ereje…
– Papírjai is vannak?
– De még milyenek! Most szabadult a kölni börtönből.
A főgépész nevetve a dolgára ment.
– Már csak ez hiányzott! – morogta Petersen.
Nem érdekelte, hogy a férfi a börtönből jött, az ember olyan fűtőt vesz fel, amilyet talál. Ám a férfi egész mivolta idegenkedést váltott ki belőle. Fel-alá járkált, közben lopva tovább méregette a jövevényt.

A legtöbb német csavargóban megvan a határtalan önbizalom, emellett a szégyenérzet, sőt a szerénység teljes hiánya.

Ennek a férfinak ráadásul volt valami gúnyos a tekintetében. Érezte, hogy figyelik. Tovább cigarettázott, néha megnyalta a papírt, amibe a dohányt tekerte, majd a füstöt figyelte, amely a száját elhagyva összekeveredett a köddel.

– Hogy hívnak?
– Peter Krull.
– Miért kerültél börtönbe?
– Legutoljára semmiért a világon! Bírói tévedés volt.
Megfontoltan, vontatott hangon beszélt, amit a kapitány rögtön megelégelt, és otthagyta.

Ugyanabban a pillanatban elszakadt egy sodronykötél, és egy hatalmas láda, benne egy traktorral, hatméteres magasságból a raktár padlójára zuhant.

Megérkezett az első utas, akiből Petersen csak a zöld utazóládáját és a szürke kabátját látta.

– Hol van Vriens? – kérdezte a kapitány az utaskísérőtől. – Remélem, nem nekem kell fogadnom helyette az utasokat!

– A szalonban, az utaslista előtt ül.

Ez valóban így volt. A fiatalember, bizonyára kavargó gyomorral és hasogató fejjel, ám mégis elfoglalta a posztját. Üdvözölte az utast, lejegyezte az adatokat az útleveléből, és kijelölte a kabint számára.

Az utolsó két órában szokás szerint nagy volt a fejetlenség. A rakományt hozó kamionok késtek, a daruk pedig túl lassan végezték a berakodást.

– Nem baj! Amit nem rakodunk be időben, azt itt hagyjuk!

Ez megszokott fenyegetés volt, senki se vette komolyan. Egy hölgyutas lépett a fedélzetre, akit hordár követett. Majd rendőr lépett Vrienshez, aki elfelejtette kitölteni az űrlapok egy részét.

Az óra első ütésére felszabadult az út a Polarlys előtt.

Miután felvonták a horgonyköteleket, öt perccel később egy hatalmas angol olajszállító valahogy keresztben eléjük keveredett, és bonyolult manővereket kellett végrehajtaniuk, hogy elkerüljék.

Mellettük egy motoros uszály araszolt, a pereméig ért a víz, és csak egyetlen tengerész volt rajta, aki a kormányrúdnak dőlve pipázott.

A Polarlys nekikoccant az oldalának. Az uszály fél oldala a víz alá merült, és kész csoda volt, hogy képes volt folytatni útját a fekete teherhajók között, amelyek falakként magasodtak körülötte.

Az Elbán libasorban kellett haladniuk. Három sorban úsztak a hajók, olyan ködben, hogy alig lehetett látni a hajók tatlámpáját a mögöttük haladók orrából, és a hajókürtök indulatos feleselésbe kezdtek. A gyorsabb hajók megpróbálták kiszorítani a többieket. A vitorlások lopakodva közeledtek, és egyszerre feltűnt az egyik előárboca alig pár méterre a hajóorrtól.

– Óvatosan…! Állj…! Hátra… állj…! Lassan… félfordulat… állj…

A telegráf kattogott, és a hajó kanyarogva, hirtelen irányváltásokkal haladt a vaskos jégdarabok között.

Hét órakor még mindig a folyón csorogtak, és még nem tűnt fel előttük Cuxhaven fénye, amely végre a tenger közelségét jelezte volna.

A kapitány lement a parancsnoki hídról, ahol otthagyta másodtisztjét, és felkészült egy másik feladatára: az érkező vendégek fogadására.

Az utaskísérő kitartóan ütögette gongját a folyosókon, mivel tapasztalatból tudta, hogy az utasok az első napon sosem kapkodják el, hogy vacsorához üljenek.

– Öt főre terítettek?

– Egy hölgy és három úr. Íme a hölgy…

A nő könnyű léptekkel közeledett, jáde cigarettaszipkával a szájában.

Úgy kiöltözött, mintha egy luxus-óceánjáró fedélzetén vacsorázna, fekete selyemruhája alatt meztelennek tűnt.

Különös kis teremtés volt, apró termetű, ideges, ám kecses mozdulatokkal, amelyeket a divat minden elképzelhető trükkjével hangsúlyozott ki.

Olyan szőke volt a haja, mint egy csecsemőé, és éppolyan vékony szálú. Középen volt elválasztva, kétoldalt az arca mellé omlott, egyetlen hullámmal, amely kiemelte ovális fejformáját. A szembogara sötét volt. És, hogy a kontraszt még nagyobb legyen, feketére festette a szemöldökét. A szája is vékony volt. A melle feszes, kicsi.

Georges Simenon

– Kapitány…? – szólította meg Petersent érdeklődve.

– Petersen kapitány…

A férfi csak futtában mosakodott meg, és sűrű hajára ráfért volna egy kis fésülés. – Foglaljon helyet, hölgyem!

A nő könnyed mozdulattal leült a saját maga választotta helyre, a kapitány jobb oldalára.

Belépett egy utas, kezet rázott Petersennel, és társalgásképpen kijelentette:

– Micsoda pocsék egy idő!

Bell Evjen volt az, a kirkenesi bányák igazgatója, aki minden évben elutazott Londonba és Berlinbe. A Polarlys egy hónappal korábban hozta őt Hamburgig. Érdeklődve figyelt fel a fiatal nőre.

Hamarosan újabb utas érkezett, és szó nélkül meghajolt mindegyikük felé; egy magas, borotvált fejű fiatalember, akinek nem volt se szemöldöke, se szempillája, és olyan vastag szemüveget viselt, hogy a szeme aránytalanul nagynak tűnt alatta.

– Kérem, hozza a levest! – szólt a kapitány az utaskísérőnek. – Utána kopogjon be az ötödik utashoz…

Az egyik terítékhez ugyanis nem ült le senki. Hozzáfogtak a skandináv módra készített vacsorához: leves, meleg előétel, amit több hideg fogás követett, szalámi, pácolt hús, halkonzerv, befőtt és sajtok.

– A tizennyolcas kabin utasa nem nyit ajtót.

– Kérje meg a harmadtisztet, hogy nézzen utána.

Petersen kétszer is felment a hídra, nyugtalanította, hogy a gépek hirtelen lelassultak. A helyzet nem változott: köd, libasorban haladó hajók, mélyebb és magasabb hangú hajókürtök lármája.

Az asztalnál ülők szótlanul ettek. A fiatal nő két fogás közt aranyozott öngyújtót vett elő, és rágyújtott. Petersen úgy tippelte, hogy német származású lehet, ahogy a borotvált fejű utas is.

– A dohányzóban szolgáljuk fel a kávét – mondta végül a kapitány, miközben felállt. Ezt a szertartást tizenkét éve minden egyes utazáskor elismételte.

Éppen a pipáját tömte a folyosón, a kabinja előtt, mikor a hölgyutas elsétált mellette, és fellépdelt a kávézóba vezető lépcsőn. A kapitány szeme végig a lábára tapadt, amelyet a fekete selyemharisnya igen vonzóvá tett, és a karcsú térdre, majd a combjára, amely egy pillanatra kivillant.

– Nos, Vriens úr?
A fiatalember azonnal vigyázzba vágta magát. Az ajka remegett. Úgy festett, mint aki valami drámai eseménnyel szembesült.
– Nem találjuk a hiányzó utast. De a csomagja a kabinban van…
– Hogy hívják?
– Ernst Ericksen, Koppenhágából… Még láttam őt kevesebb mint egy órával az indulás előtt!
– Szürke kabátos férfi, zöld bőrönddel?
– Ő az! Mindenhol kerestem…
– Talán visszament a kikötőbe újságért, és lekéste az indulást…
Evjen és a szemüveges fiatalember visszatértek a kabinjukba. A hölgyutas magára maradt a dohányzóban. Petersen hirtelen rövid sikoltást hallott. Becsapódott egy ajtó. A fekete selyemruha tűnt fel a lépcső tetején.
– Kapitány úr!
A nő izgatottnak tűnt, mégis próbált mosolyogni. Kezét dobogó szívére szorította.
– Mi történt?
– Nem tudom… nem kellene, de úgy megijedtem… Mikor beléptem a dohányzóba… találtam kávét az asztalon, és csészéket is. Kiszolgáltam magam… ekkor mintha zajt hallottam volna a hátam mögött… megfordultam, és egy férfi ült ott, akit még nem láttam eddig. Biztosan megzavartam, mert felállt, és futva elmenekült…
– Hová?
– Azon az ajtón át… a sétafedélzetre nyílik, nem?
– Szürke kabátot viselt?
– Szürkét, igen… és felkiáltottam… miért rohant el ilyen gyorsan?
Ahogy a nő ezt elsorolta, Petersennek az volt az érzése, hogy inkább Vrienshez beszél, mint hozzá.
– Menjen, nézzen utána! – parancsolta a fiatal tisztnek.
Vriens észrevehetően habozott, főleg, mielőtt elhaladt volna a nő előtt, akit súrolnia kellett.
– Nyugodjon meg, hölgyem… Bizonyára megtaláljuk a történtek magyarázatát…