Zseniálisan kiégve | Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Hepper Richárd

Lassan erősödik a párhuzam a könyvespolc és a temető között: szuperlatívuszok gyászjelentéseken, sír­köve­ken és hát­oldala­kon. „Legjobb apa, feleség, sógornő” az egyik pályán, „hihe­tetlen, lebilincselő, forradalmi, univerzummegváltó” a másikon. Engem meg a hideg ráz, mi a pék*nek dönti el a könyv magáról, hogy milyen? Nem a szakmai féltékenység beszél belőlem, de a nászéjszakából sem célszerű kihagyni a menyasszonyt. Látva Jennifer Egan könyvének hátulján a kifejezést: „metszően okos”, keményen harcolnom kellett elutasító reflexeimmel.

Pedig – a közhelyes kifejezés ellenére – van igazsága a dolognak. Egan durván agyas. Hasonlót sem olvastam. A könyvírás szokott formuláira magasról tesz, és szabadon használja ki a könyvben mint médiumban rejlő lehető­sége­ket. És ami rokonszenves: az eredmény nem elborult művészieskedés, hanem egy olvasható könyv. Legalább kétszer.

És még így is jó vagy, ha megérted. A könyv ugyanis nem kevés szereplőt vonultat fel, ráadásul oda-vissza játszik az idősíkokkal, a közelmúlttól a közeljövőig, hivatkozik, utal olyan eseményekre, amik vagy harminc lap múlva fognak megtörténni. Kizárt, hogy az írónőnek ne lenne valami gigantikus táblája, telecímkézve, vonalazva, ki kinek a holja és mikorja. Jellemző: egyik fejezetben mellékszereplő egy börtönből szabadult újságíró, a következőben annak a lánynak a jövőjét látjuk, aki miatt anno bekerült, majd végül megtudjuk, mi is történt előzőleg.

Ám ebben a könyvben nem is történet a legfontosabb. Még csak nem is a szereplők. Az egész olyan, mint egy tűzijáték, ötletparádé, írói jutalomjáték. Mert ugye minden könyvben van több-kevesebb nagyon eltalált oldal. Ez meg olyan, mintha nyolc-tíz nagyon jó könyv legjobb pillanatait szedte volna össze. Vagy sok év számtalan jó ötletét.

Gyakorlatilag minden fejezete más. Stílusban, írásmódban, elbeszélésben, megjelenítésben. Egy család életét például a lányuk prezentációnaplójából ismerjük meg! Börtönből írt cikk, egyes szám első személy, egyes szám harmadik, lélektani elemző fejezet, jövőábrázolás, tizenéves punkok világa, monológok, utalások, rejtett utalások, kitekintés aktuális eseményekre – tényleg, mintha minden benne lenne. Az író játszik. A negyedik fejezetben van egy pszichológus csaj, és a fejezet maga is leginkább a lélektanra megy rá. Mégsem a lány elemez. Sőt Egannak van képe még ki is kacsintani a könyvből egy mondat erejéig – hogyha nem vetted volna észre, ki mondja itt a tutit. Végigvisz a fejezeten egy érdekes gondolatfonalat, az emberek élethelyzetéből adódó „strukturális gyűlölet, sértettség, elfogadás, összeférhetetlenség, kiábrándultság” leírásait, mindezt csak úgy fél kézzel, mellékesen. Szórja az ötleteket, megoldásokat, és célba találó társadalomkritikáit.

Mégsem szeretem. Nyomaszt, bánt. Ha Lincoln (egy autizmusra hajlamos fiú, aki a zenékben a szüneteket keresi, ezeket másolja egymás mellé, és ezt hallgatja) módszerét követném, és a kiírnám jegyzeteimből a „kiégett” „kiábrándult” szavakat és szinonímiát, már túlhaladná a cikk méretét. Jennifer Egan egy gonosz zseni. A tökélyre fejlesztette a kiégettség megjelenítését, átadását. Egyik korai fejezetben mutat valakit, kicsit megismerteti, majd félmondatban odaszúrja: és erre fog emlékezni akkor is, mikor a fiú húsz évvel később szétlövi a saját fejét. Köszi! Alakuló kapcsolat: a válása után mindenféle pasikhoz menekül, majd a gyereke itt és itt fog dolgozni, az egy pillanatig megvillanó „harmadik” pedig harminc év múlva egy törzsi verekedésben át lesz döfve. Jen, őszintén, mi a bajod a pozitív dolgokkal? Csak hogy ki ne essünk a ritmusból, rögvest ezután a fél lappal korábban életteli nőfaló halálos ágyánál, kiürült házában vet számot magával a valamikor fiatal kiscsaj, akinek negyvenévesen legnagyobb erénye, hogy egy éve nem drogozik, és hajnalig dominózik az anyjával. Elkalandozhatunk a végletekig sznob milliomos negyedbe, ott is megnézhetünk egy-két bukást. Láthatjuk, ahogy egy tehetséges színésznő annyira lesüllyed, hogy már csak egy tömeggyilkos diktátor címlappartnersége marad számára. Egy anya viszonzatlan szeretetét kínálja a jéghideg kislánya felé – aki a végén nagylányként kerül elő, de nekem pl. csak másodjára tűnt fel –, egy lelki halál itt, egy fizikai ott, kiábrándultság, kiégettség. Egyetlen fejezetbe sűrít egy olyan nyomasztó történetet, amit Steinbecknek csak két kötetben sikerült (Édentől keletre), Ted bácsi pedig kiköpött mása az Hjalmarnak a Vadkacsából (Ibsen). [Tedet mondjuk kimondottan utáltam, szerencsére megtudtam, hogy sok év múlva ő is elvált és boldogtalan lesz.]

A bónusz a végén a dühítő jövőkép, ahol mindenki semmilyen, ahol egyetemen tanítják, hogy a gerinc csak akadály, és tanulmányok születnek az olyan, jelentésüket vesztett szavakból, mint a „barátság, valóság. Az iskolában reklámszlogen-egyszerűségű dolgokat tanítanak, és a legfőbb zenei célközönség a négy-és hatévesek a „tabbik”. Zenei rémálom: a Nine Inch Nails megjelentet egy „ga-ga” című számot, Notorius B.I.G. pedig a Fuck You, Bitch című számát újrakeveri Yo Big Chiefre, és a borítón tollas jelmezben egy kisgyerekkel játszik. (Ennél a mondatnál e cikk írója Áááááá! üvöltéssel világgá rohan, ember formájú lyukat hagyva falban.) (Tényleg! A szerk.)

És a végső csapás: a megértés végett kötelező másodszor is elolvasni. Még csak kihagyni sem lehet, mert a könyv tényleg nagyon jó, másodjára is rengeteg mindent fogsz benne találni. De keményen megfizetsz érte. Mert amit első körben csak mondatokban kaptál meg, itt már egyfolytában jelen lesz. Két alak kivétellel mindenki kiég. És ezt végig tudod. Ott van benned, ha örülnek, ha boldogok, ha terveznek, álmodoznak, próbálkoznak. Végig az lesz benned, hogy majdnem minden értelmetlen. A két, úgy-ahogy jó véget érő karakter egyike sem úgy van megírva, hogy azonosulni lehessen vele, maradnak a többiek a szürkévé/felnőtté válás különböző fázisaiban. És a világ egy elcseszett, lélektelen katyvasszá gyűri össze magát.

Az utolsó fejezet elméletileg pozitívba fordítaná kicsit a képet. Nem spoilerezek, a könyv hátoldalára is odavágták, hogy Scotty ismert lesz, sztár. Egy agyonszabályozott, gépesített világban valaki, aki „tiszta” maradt – értsd: jóformán remete lett –, az meg tud ragadni embereket, legendává tud válni. Igaz, csak ötvenévesen. Igaz, az első koncertjét undorító marketingfogásokkal, a közvélemény vastag manipulálásával hozták össze. Igaz, aki összehozta – és övé a fejezet – éppen feladja elveit, álmait, gerincét, de még az a szándéka is meghiúsul, hogy a gyermekét kimentse az általános hülyítés alól. Az író itt is játszik: majdhogynem vele indult a könyv, majdhogynem ugyanitt ér véget. A lakás előtt, ahova egykor fiatalon, egy fiatal lánnyal ment fel, egy másik ifjú vág neki az életnek, indul egy újabb kör, amiből viszont főhőseink már kimaradnak. Még szerencse, hogy nem tudjuk, az új fiatal lányból hogyan lesz kiégett/fájdalmas roncs, esetleg öngyilkos, vagy legjobb esetben álmait kútba vető családanya, aki, mondjuk, régi fényképeket nézeget titokban, éjjel a csűrben, míg aztán magára nem gyújtja az egészet.

Mondják, ha egy mű nagyon negatív, az is pozitív lehet, hiszen arra inspirál, hogy az életedben valamit másként, jobban csinálj. És valóban, Jenny néni (bocs!) könyve durván szembesít saját elcseszett időnkkel. Receptet nem ad, a két nagyjából pozitív karakter egyike teljesen elvonult a világtól, a másik pedig szélesre tárta az ajtót (róla sajnos alig tudunk valamit), mindkettő zenész… és egyik sem tér el a saját – néha elég beteg – elveitől.

„Metszően okos”, írják a könyv hátoldalán. Valóban. Még alá is becsülték. Pulitzer-díjas – ami engem kevéssé érdekel, de a legádázabb ellenség sem állíthatná, hogy érdemtelenül. Legalább két, egymástól független kurzust lehetne tartani belőle, egyik az újító irodalmi megoldásokról szólna, másik magáról a könyvről. Utalásai, értelmezése, üzenetei bőven kitöltenék a keretidőt. Teljesen újszerű, olvasmányos…, és nagyon nyomasztó. Aki szereti az ilyesmit, kötelező olvasmány, díszhely a polcon (illetve levenni-olvasni-visszatenni-megint levenni). Aki nem – annak is ajánlom. Legalább a könyvtárból vegye ki. Velük később tartunk egy nagy csoportterápiát, ahol újra felfedezzük, hogy az Élet szép, van értelme, tartunk egy hatalmas, igazi, őszintén vidám bulit, amire meghívjuk Jennifer Egant! És ha már eleget bulizott/ivott/akármi, adunk neki tollat, papírt, szövegszerkesztőt: tessék írni még egy könyvet. Ugyanezzel a kifacsart gondolkodással, társadalomkritikai éleslátással, piszokul jól eltalált karakterekkel, zsenialitással, csak most, ha lehet, egy kicsit pozitívabbat. Ha még ennél is jobban megírja, kulcs lehet a világbékéhez.

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában
Libri Kiadó, 2013

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

„A szokásos figurák mellett sétálunk el: a lepattant fazon a török kalapjában ma is ugyanúgy próbálja becsalogatni a népet a Casbah-ba, mint mindig, és a Condor és a Big Al’s előtt is ott lebzselnek rendesen a kurvák meg a sztriptíztáncosok. Punkok jönnek szembe és röhögve rázzák az arcunkba az ismeretlen drogokkal teli, apró zacskóikat. A forgalom meg csak hömpölyög végig a Broadwayn, az emberek dudálnak és ránk integetnek a kocsiból, mintha egyetlen, óriási buli lenne az egész város.”

Beszívott éjszakák és átbulizott nappalok, fülledt rockkoncertek és hűvös produceri irodák, féktelen ifjúság és pusztító felnőttkor. Jennifer Egan hamisítatlan rock’n’roll-regénye teljes keresztmetszetét adja az amerikai zeneőrület három generációjának, a 80-as évek punkzenekaraitól kezdve a 90-es évek zeneiparán át a nem is olyan távoli jövőig, ahol a rajongás a legnagyobb árucikk, és a csecsemők töltik le a legtöbb zenét a netről.

Hősei egytől egyig a nagy amerikai álmot kergetik: Bennie, a digitális tisztaságmánia gumipopjából kiábrándult zenei producer; a kleptomániájával küzdő Sasha; Lou, a tizenéves lányokat csábítgató, majd csúfos véget érő médiamogul; Scotty, az öregkorára rockikonná váló expunk gitáros; La Doll, a diktátoroknak dolgozó, bukott PR-zseni és Kitty Jackson, a 19 éves filmsztár és szexszimbólum is – ki több, ki kevesebb sikerrel. Ám az idő múlása és az elkerülhetetlenül bekövetkező felnőttkor végül mindannyiukat eléri, s csak egyetlen dolog marad, ami örök és állandó: a zene iránti végtelen szenvedélyük.

Fordította: Simon Márton

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában
Libri Kiadó, 2013
470 oldal
ISBN 978 963 310 2046