Gary Shteyngart: Abszurdisztán (részlet)

Prológus | Honnét beszélek

Ez a könyv a szeretetről szól. A következő 340 oldalt azzal az émelyítő orosz szeretettel, ami az igazi melegséget helyettesíti, ajánlom Szeretett Papámnak, New York városának, édes, elszegényedett barátnőmnek Dél-Bronxban, valamint az Egyesült Államok Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalának.
Ez a könyv egyúttal a túl sok szeretetről is szól. A rászedésről. Hadd mondjam el rögtön az elején: engem rászedtek. Használtak. Kihasználtak. Átláttak rajtam, és egyből tudták, hogy én vagyok az emberük. Már ha az ‘ember’ a helyes kifejezés.
Talán ez a rászedés-dolog genetikus. A nagyanyámra gondolok. Lelkes sztálinista volt, a leningrádi Pravda hűséges előfizetője, amíg az Alzheimer el nem vette a maradék eszét, ő szerezte a híres allegóriát, miszerint Sztálin, a hegyi sas lecsap a völgybe, felkapja a három imperialista borzot, Nagy-Britanniát, Amerikát és Franciaországot, és girhes testüket cafatokra szaggatja a generalisszimusz véres karma. Van rólam egy kép, amelyen csecsemőként Nagyi ölében mászom. Én összenyálazom őt. Ő összenyálaz engem. 1972-t írtunk, és mindketten abszolút tébolyultnak látszunk. Most nézz meg, Nagyi. Nézd meg a hiányzó fogaim helyét és a beesett alhasamat; nézd meg, mit tettek a szívemmel, ezzel a mellcsontomról lógó, kék-zöldre zúzott kilónyi zsírral. Ha cafatokra szaggatásról van szó a huszonegyedik században, én vagyok a negyedik borz.
Ezt Davidovóban írom, a kizárólag úgynevezett hegyi zsidók által lakott kis faluban, a néhai szovjet tagköztársaság, Abszurdszváni északi határa mellől. Ah, a hegyi zsidók. A dimbes-dombos elszige teltségükkel, valamint a nemzetség és Jahvé iránt való ájtatos elhivatottságukkal az én szememben szinte történelem előttiek, sőt emlősök előttiek, mint néhány okos, miniatűr dinoszaurusz, Haimosaurus rex, amely valaha átbaktatott a Földön.
Szeptember eleje van. Az ég rezzenéstelen kék, üressége és végtelensége valami oknál fogva eszembe juttatja, hogy egy apró, gömbölyű planétán vagyunk, amely rémisztő semmiben araszol. A falu műholdtányérjai, amelyek a vörös, tágas házak tetején fészkelnek, a környező hegyekre szegeződnek, ahol a csúcsok alpesi fehérek. Puha, késő nyári szellő hűsíti a sebeim, és még az utcán olykor-olykor erre tévedő kóbor kutyák is jóllakottan, békésen viselkednek, mintha holnap Svájcba készülnének emigrálni.
Körém gyűltek a falusiak, a kiszikkadt nyugdíjasok, az olajos tinédzserek, a súlyos helyi gengszterek, ujjukon orosz börtöntetkóval (Szeretett Papám korábbi barátai), még a zavart, félszemű, nyolcvanéves rabbi is, aki most a vállamon zokog, hibás oroszsággal azt suttogja, milyen megtiszteltetés, hogy egy ilyen fontos zsidó jött a faluba, és hogy szeretne megvendégelni spenótos palacsintával és sült báránnyal, keresni nekem egy jó feleséget, aki lebukna oda, és úgy felfújná a hasam, akár egy strandlabdát.

Mélyen világi zsidó vagyok, aki nem lel vigaszt sem nacionalizmusban, sem vallásban. Viszont fajtám eme fura sarjai között akaratom ellenére vigaszt lelek. A hegyi zsidók becézgetnek-cirógatnak, vendégszeretetük lehengerel, a spenótjuk lédús, felszívja a fokhagymát és a frissen köpült vajat.
Mégis vágyom a levegőbe emelkedni.
Átszárnyalni a glóbusz felett.
Leszállni a 173. utca és a Vyse sarkán, ahol ő vár rám.
A Park sugárúton a pszichoanalitikusom, dr. Levine kis híján kiábrándított abból a meggyőződésemből, hogy tudok repülni. „Maradjunk csak két lábbal a földön – mondogatja kedvtelve. – Ragaszkodjunk ahhoz, ami valóban lehetséges.” Bölcs szavak, doktor úr, de talán nem érti, amit mondani akarok.
Nem azt hiszem, hogy úgy tudok repülni, mint egy kecses madár vagy mint egy gazdag amerikai szuperhős. Azt hiszem, hogy úgy tudok repülni, ahogy minden mást csinálni – meg-meglódulva és zökkenőkkel, miközben a gravitáció állandóan megpróbál nekicsapni a horizont keskeny fekete csíkjának, miközben éles kövek karcolják a mellbimbómat és a hasamat, folyók töltik meg a számat mohás vízzel, sivatagok tömik meg a zsebeim homokkal, és minden vér-verejtékkel elért emelkedésemet az a lehetőség kísérti, hogy hirtelen belezuhanok a semmibe. Ezt csinálom most, doktor úr. Elszállok a vén rabbitól, aki a melegítőm gallérjába kapaszkodik, át a falu zöld zöldségei és elősütött bárányai felett, át két összeütköző hegylánc zöld foltos nyúlványa felett, amelyek megóvják a történelem előtti hegyi zsidókat az őket körülvevő lehangoló muzulmánoktól és keresztényektől, át a lapos Csecsenföld és a himlőhelyes Szarajevó felett, át a vízi erőművek gátjai és az üres szellemvilág felett, Európa, eme dombon csücsülő fenséges polisz felett, erődjének falán a csillagos kék zászlóval, át az Atlanti-óceán fagyos, halálos nyugalma felett, amely mit sem szeretne jobban, mint végre megfojtani engem, át és át és át, és végre felé és felé és felé, a karcsú sziget csúcsa felé…

Északnak repülök, álmaim nője felé. Nem távolodom el a talajtól, ahogy mondta, doktor úr. Igyekszem kivenni az alakokat és helyeket. Igyekszem összerakni az életemet. Most kiszúrom a pakisztáni kajáldát a Church utcán, ahol kiettem az egész konyhát, majd’ belefulladtam a gyömbérbe és a savanyú mangóba, a fűszeres lencsébe és a karfiolba, miközben az összeverődött taxisok ujjongva biztattak, szétkürtölve torkosságom hírét a rokonaiknak Lahore-ban. Most a kis horizont fölött vagyok, amely a Madison Parktól keletre tömörült össze: a velencei Szent Márk-székesegyház kilométer magas mása, a New York Life Building aranycsúcsa, ezek a kőszimfóniák, ezek a modernista monstrumok, amelyeket az amerikaiak holdnyi sziklákból faraghattak ki, ezek az istentelen halhatatlanságra tett utolsó kísérletek. Most a klinika fölött vagyok, a Huszonnegyedik utcában, ahol egy szociális munkás egyszer azt mondta nekem, negatív lett a HIV-tesztem, nincs bennem az AIDS-et okozó vírus, s én kénytelen voltam a mosdóban sírni bűntudatosan a sovány, gyönyörű fiúk miatt, akiknek ijedt pillantását hárítgattam a váróban. Most a Central Park sűrű zöldje fölött vagyok, követem fiatal családanyák árnyékát, akik falatka keleti kutyájukat sétáltatják a központi rét közösségi megváltása felé. Elsuhan mellettem a zavaros Harlem folyó; megkerülöm a lassan pöfögő IRT vonat ezüstös tetejét, és továbbmegyek északkeletnek, testem fáradt és ernyedt, földre szállásért könyörög.
Most Dél-Bronx fölött vagyok, nem is tudom, hogy szárnyalok-e vagy olimpiai sebességgel csapódom a tarmaknak. Barátnőm világa kinyúl és átölel. Ismerem a Termont sugárút kíméletlen igazságait – ahol a kecsesen hurkolt graffiti szerint BEBO mindig SZERETI LARÁT, ahol a Brave Fried Chicken neonkirakata arra kér, ízleljem meg zsíros édes aromáit, ahol az Adonáj Szépségszalon azzal fenyeget, hogy kókadt göndör frizurámat az égnek mereszti, s úgy fog lángolni, akár a Szabadság-szobor narancssárga fáklyája.
Kövér fénysugárként zúgok át nyolcvanas évekbeli pólókat és hamis Rocawear melegítőnadrágokat áruló dolláros boltokon, bérházak barna bunkerein, ahol figyelmeztetnek, hogy TISZTASZOBA ÜZEM és BIRTOKHÁBORÍTÓKAT LETARTÓZTATJUK, át bandakendőt és hajhálót viselő fiatalok feje felett, akik gigászi motorjaikkal lökdösődnek, át az ujjatlan topban és hamis gyémánt fülbevalóban parádézó hároméves dominikai lányok felett, át a gondozott kert fölött, ahol a síró barna Szűz megállás nélkül simogatja a rózsafüzért piruló nyakában.
A 173. utca és a Vyse sugárút sarkán, egy tégla bérház verandáján, amely tele kóbor sajtos chipsszel és piros nyalókapálcával, a csajom meztelen ölét Hunter College tankönyvekkel fedte be. Egyenesen beleszántok karamellszín nyári mellei közé, mindkettőt feszes sárga póló fedi, amelyen böhöm verzál betűvel az áll, hogy G, MINT GANGSZTA. És ahogy beborítom csókokkal, ahogy óceáni repülésem verejtéke eláztatja az én speciális só-és-melasz márkámmal, belém sajdul a tudat, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire sajnálok szinte minden mást. Sajnálom Szeretett Papámat, az igazi „gangsztát” az életemben. Sajnálom Oroszországot, távoli szülőhazámat, és Abszurdisztánt, ahol a naptár örökre 2001 első hetét mutatja.

Ez a könyv a szeretetről szól. Ugyanakkor a földrajzról is. Dél-Bronxban talán nem tengnek túl a zsinagógák, de akármerre nézek, segítőkész nyilak közlik, hogy ÖN ITT VAN.
Én itt vagyok.
Én itt vagyok a nő mellett, akit szeretek. A város siet, hogy megkeressen és bizonyságot adjon.
Hogy lehetek én ilyen szerencsés?
Néha el sem hiszem, hogy még mindig élek.

1. | A kérdéses éjszaka | 2001. június 15.

Misa Boriszovics Vainberg vagyok, harmincéves, förtelmesen túlsúlyos férfi, apró, mélyen ülő kék szemmel, tipikus zsidó sasorral, mely a legelőkelőbb papagájra emlékeztet, és olyan finom ajkakkal, hogy ha látnák, a legszívesebben megtörölnék a csupasz kézfejükkel.
Az utóbbi években az oroszországi Szentpétervárott éltem, de se nem választás, se nem vágy okán. A cárok városa, Észak Velencéje, Oroszország kulturális fővárosa… felejtsék el. A 2001. esztendőre a mi Szentleninvárunk fantazmagórikus harmadik világbeli kinézetet öltött, neoklasszikus épületeink szarral teli kanálisokba süllyednek, rozsdás fémből és furnérból tákolt bizarr parasztkunyhók gyarmatosítják a széles fasorokat kapitalista ikonográfiával (cigarettareklámok, melyeken egy amerikai focista a baseballkesztyűjével egy hamburgert kap el), és ami a legrosszabb, a mi intelligens, nyomasztó polgáraink helyét új, mutáns faj foglalta el, gondosan nyugati mintára öltözve: fiatal nők feszülő lycrában, felpolcolt kis mellük egyszerre mutat New York és Sanghaj felé, és férfiak Calvin Klein farmerban, amely ernyedten lóg beesett seggükön.
A jó hír, hogy ha valaki olyan javíthatatlanul dagadt, mint én – az utolsó mérés szerint 162,5 kiló –, és Oroszország 1238. leggazdagabb emberének a fia, egész Szentleninvár rohan, hogy kiszolgálja: a felvonóhidak maguktól leereszkednek a közeledtére, a csatornaparton felsorakoznak a csinos paloták, s bögyös párkányaikat az arcába nyomják. A legnagyobb kinccsel lett megáldva, amit ezen az ásványban gazdag földön csak lelni lehet: tisztelettel.
A katasztrofális 2001-es évben, június 15-én bőséges tiszteletet kaptam a barátaimtól az Orosz Halász Háza nevű étteremben, a Kresztovszkij-szigeten, a Néva deltájában fennakadt egyik zöld földdarabon. Itt mi, gazdagok, úgy teszünk, mintha valamiféle posztszovjet Svájcban élnénk, a villácskánk és nyaralócskánk körül tekergő manikűrözött kerékpárutakon kocogunk, tüdőnket megtöltjük a látszólag az Alpokból importált levegővel.
A Halász sajátsága, hogy mindenki magának fogja ki a halat egy mesterséges tóból, aztán a konyhán megfüstölik vagy szénen megsütik, kábé ötven amcsi dollár per kiló áron. A „kérdéses éjszakán”, ahogy a rendőrök majd fogalmaznak, az Ikrázó Lazac pontonon álltunk, a szolgáinkkal kiabáltunk, vizeskancsóból vedeltük a zöld kaliforniai rizlinget, Nokia mobilnyikunk annyira sürgetően csengett, ami csak akkor fordul elő, amikor a fehér éjszakák fojtogatják az éjidőt, amikor tönkrement városunk lakóit ébren tartja az északi nap rózsaszín utóizzása, amikor az a legjobb, ha a barátaiddal vedelsz hajnalig.
Hadd mondjak valamit: jó barátok nélkül az ember akár vízbe is ölheti magát Oroszországban. Miután évtizedekig hallgattuk szüleink ismerős agitpropját („Meghalunk értetek!”, énekelték), miután túléltük az orosz család kriminális közelségét („Ne hagyj el minket!”, könyörögtek), miután tanáraink és gyárigazgatóink ránk erőltették a durva szocializációt („A körülmetélt hujodat a falhoz szögezzük!”, fenyegettek), nem maradt más, mint két besült barát koccintása egy bűzös, kinti sörözdében.
– Egészségedre, Misa Boriszovics.
– A sikeredre, Dimitrij Ivanovics.
– A seregre, a légierőre és az egész szovjet flottára… Fenékig!
Én szerény ember vagyok, hajlamos a félrevonulásra és magányos búsongásra, így aztán kevés barátom van. A legjobb barátom Oroszországban egy néhai amerikai, akit én úgy hívok: Aljosa-Bob. Robert Lipshitzként született New York állam északi részén, majd nyolc évvel ezelőtt ez a kopasz sas (huszonöt éves korára egyetlen hajszál sem maradt a kobakján) elrepült Szentleninvárra, ahol akut alkoholizmus és heveny tehetetlenség révén átalakult sikeres orosz biznyiszmanná Aljosa néven, aki az ExcessHollywood, egy veszettül nyereséges DVD export-import cég tulajdonosa, és Szvetlána, egy fiatal pétervári szépség lovagja. Amellett, hogy kopasz, Aljosa Bob beesett arca vörös kecskeszakállba fut ki, nedves kék szeme lóvá tesz a majdnem-könnyekkel, hatalmas lepényhal-száját pedig óránként fertőtleníti vodkával. Egy skinhead a metrón egyszer azt mondta rá, gnussznyij zsid, azaz ‘gonosz képű zsidrák’, és azt hiszem, a lakosság nagy része annak is látja. Én tuti annak láttam, amikor egyetemistaként találkoztam vele az Alkalmi Egyetemen az amerikai Középnyugaton, jó egy évtizede.
Aljosa-Bobbal van egy érdekes hobbink, amelynek ha csak tehetjük, hódolunk. Mi vagyunk az Úriemberek, Akik Szeretnek Rappelni. Repertoárunkba belefér Ice Cube, Ice-T és a Public Enemy immár kanonikus nótái mellett a gettótech érzéki kortárs ritmusvilága, a hibrid Miami Bass, a Chicago gettócuccok és a Detroit elektronika. A mai olvasónak talán ismerős is DJ Assault „Segg + Csöcs” című remeke, amely a műfajnak talán alapvetése.
A kérdéses éjszakán egy Detroit-nótával indítottam, amit szívesen gajdolok nyári napokon.

Csávó,
Nyomom a dumát,
A pofád befogd,
Kinyisd a csipád.

Aljosa-Bob a tépett Helmut Lang gatyójában és az Alkalmi Egyetem pólóban folytatta:

Luvnya,
Egész jó bőr vagy
Rázd a segged,
Rázd a csánkodat.

Dalunk végigzengett az Orosz Halász négy pontonján (Ikrázó Lazac, Birodalmi Tokhal, Szeszélyes Pisztráng, Édes Kis Pásztorhal), az egész apró mesterséges tavon, akárhogy hívják (Dollár-tó? Eurótavacska?), és a parkolófiús ingyenparkolón, ahol az egyik tulok alkalmazott éppen meghúzta az új Land Roveremet.

Itt jön a ribi
A segge jó mély
Adok én neki
Mint Cassius Clay

– Nyomjad, Hami Apu! – nógatott Aljosa-Bob, főiskolai becenevemet használva.

Vainberg a nevem,
Bírom a K-t,
Zsidó orrom
Érzi a szagát.

Nyomd a cuccot,
Bírja a muff,
Nagyseggű K,
Uff, uff, uff

Mivel ez Oroszország, zsenáns modernségbe átlökött kotnyeles parasztok nemzete, mindig akad egy idióta, aki megkísérli elrontani a kedvedet. Így a szomszéd biznyiszman, egy napbarnított, középszintű gyilkos, aki az egyik tehenes tartományból való, tésztásképű barátnője mellett állt, azzal jött, hogy:
– Hé, srácok, miért énekeltek úgy, mint az afrikai cserediákok? Olyan kulturáltnak néztek ki – más szóval gonosz zsidráknak –, miért nem deklamáltok inkább Puskint? Nincs neki valami szép verse a fehér éjszakákról? Az évszakhoz illő lenne.
– Ha Puskin ma élne, rapper lenne – mondtam.
– Ja, ja – mondta Aljosa-Bob. – MC Pus.
– Harcolj a hatalommal! – mondtam angolul.
Puskin-kedvelő barátunk ránk meredt. Mert ez van, ha nem tudsz angolul. Mindig híján vagy a szavaknak.
– Isten könyörüljön rajtatok, gyerekek – mondta végül, majd megfogta hölgyeménye csökött karját, és átvezette a ponton másik felére.

Gyerekek? Ez rólunk beszél? Mit tenne ilyen helyzetben egy Ice Cube vagy egy Ice-T? A mobilnyikomért nyúltam, hogy tárcsázzam pszichoanalitikusomat, dr. Levine-t a New York-i Park sugárúton, és megmondjam neki: ismét megsértettek és megbántottak, ismét aláásta önbizalmamat egy honfitársam.
És akkor meghallottam, hogy az inasom, Tyimofej a kis csengőjével csenget. A mobilnyik kiesett a kezemből, a Puskin-rajongó és barátnője eltűntek a pontonról, maga a ponton is elsodródott egy másik dimenzióba, még dr. Levine és puha amerikai tanácsai is távoli zsongássá szelídültek.
Etetésidő volt.
Inasom, Tyimofej mélyre hajolva hozta tálcán a megfeketedett tokhal-kebabot és egy korsó Black Labelt. Lehuppantam egy kemény műanyag székre, ami úgy tekeredett és torzult a súlyom alatt, akár egy modern szobor. A tokhal fölé hajoltam, csukott szemmel megszagoltam, mintha némán imádkoznék. Lábaim egymáshoz préselődtek, bokáim várakozásteli izgalommal böktek egymásba. A szokásos módon készültem neki az étkezésnek: bal kézbe a villa; a domináns jobbom ökölbe szorítva az ölemben, hogy megüssem azt, aki netán el akarná orozni a kajámat.
Beleharaptam a tokhal-kebabba, megtöltöttem a számat a ropogós égett széllel és a sima, hamvas belsővel. Testem reszketett leviatánnyi Puma melegítőmben, heroikus belem az óramutató járásával ellentétesen pörgött, két felpolcolt mellem egymásnak csapódott. Jöttek a szokásos étel ihlette képek. Jómagam, Szeretett Papám és fiatal anyám egy üres belsejű csónakban, ami egy fehér hattyúra emlékeztet, ahogy egy barlang mellett siklunk el, körülöttünk győzedelmes Sztálin kori zene visszhangzik („Itt az útlevelem! Micsoda útlevél! A nagy vörös szovjetútlevelem!”), Szeretett Papa nedves keze a pocimat dörgöli, kerülgetve sortom derekát, az Anyuci sima, száraz keze a nyakam tövén, s rekedt, fáradt hangjuk kórusa: „Szeretünk, Misa. Szeretünk, medvebocs.”
Testem ritmusra ringatózott, ahogy vallásos emberek ringatóznak istenük előtti mély áhítatukban. Elfogyasztottam az első kebabot, aztán a másodikat, az állam olajos lett a kebab levétől, melleim borzongtak, mintha jégzacskókat préselnének hozzájuk. Újabb haldarab pottyant a számba, jól meghintve petrezselyemmel és megtunkolva olívaolajban. Beszívtam a tenger illatát, jobb kezem még mindig ökölben, ujjaim a tenyerembe vájtak, orrom a tányért érintette, orrlyukaim körül tokhalmorzsák, kis körülmetélt hujom a megkönnyebbülés örömével égett.
Aztán vége lett. Aztán a kebab elfogyott. A tányérom kiürült. Semmi nem maradt előttem. Jaj nekem. Mi vagyok most? Egy elhagyott medvebocs kis halacskák nélkül. Egy pohár vizet loccsantottam az arcomba, majd letöröltem magam egy szalvétával, amit Tyimofej a melegítőmbe dugott. Fogtam a korsó Black Labelt, hideg ajkamhoz nyomtam, és egyetlen csuklóbillentéssel a garatomba borítottam.
A világ aranylott körülöttem, a lemenő nap fénybe burkolt egy sor ringó égerfát; az égerfák csak úgy zsizsegtek a gyerekversikékből is jól ismert csíkos sárga madaraktól, a csivitelő csízektől.Egy pillanatra elfogott a pasztorálérzés, gondolataim Szeretett Papámhoz robogtak, aki falun született, és akinek falusi életet kéne hogy felírjon az orvos, mert csakis ott – félálomban egy tehénistállóban, ocsmány meztelenségben, mindazonáltal józanul – cikázhatnának át püffedt arámiai arcán puha rengései annak, ami boldogságnak nevezhető. Egyszer el kell hoznom ide, az Orosz Halász Házába. Veszek neki kedvenc Flagman vodkájából pár hűtött üveggel, elviszem a legtávolabbi pontonra, átkarolom korpa hintette vállát, apró lemurfejét egyik mellsonkámhoz nyomom, és megértetem vele, hogy minden csalódás dacára, amit az elmúlt húsz évben nyújtottam neki, mi ketten örökre együtt leszünk. Az evés igézetéből kiszabadulva észrevettem, hogy az Ikrázó Lazac ponton demográfiája változóban van. Kék blézeres munkatársak bukkantak fel egy csokornyakkendős pojáca vezetésével, aki a „vicces fazon” szerepét játszotta, csapatokra bontotta a munkatársakat, pecabotot nyomott erőtlen kezükbe, és „Ha-lat! Ha-lat! Ha-lat!” kórussal vezette őket. Mi a franc ez? Első jele a kialakuló orosz középosztálynak? Ezek az idióták mind egy német banknak dolgoznak? Talán mindnek van amerikai MBA diplomája is.
Közben minden szem egy impozáns idősebb nőre tapadt, fehér estélyiben és fekete Mikimoto gyöngysorban, ahogy bedobta horgát a mesterséges tóba. Az a fajta rejtélyes, elegáns nő volt, aki mintha egyenesen az 1913-as évből sétált volna be ide, mintha idióta szovjet napjaink vörös úttörőnyakkendője és parasztblúza soha nem érintette volna finom vállát.
Meg kell mondanom, nem ejtenek rabul az ilyen emberek. Hogyan lehet a történelmen kívül élni? Ki állíthatja, hogy szépség és származás révén immúnis rá? Egyedül az vigasztalt, hogy se ez a bájos teremtmény, se a most uniszónóban „La-zac! La-zac!”-ot kiáltozó fiatal Deutsche Bank-dolgozók nem fognak ma egyetlen ízletes halat sem. Szeretett Papámmal ugyanis megegyeztünk az Orosz Halász Háza éttermének vezetőségével: amikor csak egy Vainberg pecabotot fog, a tulaj unokaöccse búvárruhát ölt, beúszik a ponton alá, és a legjobb halakat a mi horgunkra akasztja. Úgyhogy a fekete gyémántsoros cárina fáradozásainak eredménye csak íztelen, hibás lazac lesz.
A történelmet nem lehet teljesen ignorálni.

A kérdéses éjszakán Aljosa-Bobon kívül még három kedves nő csatlakozott hozzám: Rouenna, életem szerelme, aki két hétre utazott ide Bronxból, New Yorkból; Szvetlána, Aljosa-Bob sötét szemű tatár szépsége, egy helyi parfümboltlánc PR-menedzsere; és Szeretett Papa huszonegy éves vidéki felesége, Ljuba.
Meg kell mondanom, aggasztott ezeknek a nőknek a találkozása (általában félek a nőktől). Szvetlána és Rouenna agresszív személyiség; Ljuba és Rouenna valaha alsóbb osztálybeliek voltak, hiányzik belőlük a finomság; Szvetlána és Ljuba, orosz lévén, kora gyermekkorukban gyökerező enyhe depressziós szimptómákat mutatnak (vö. Papadopolis, Spiro „Az én pirogom: Transzgenerációs konfliktus poszt-szovjet családokban”, Poszt-Lacanista Pszichiátriai Évkönyv, Boulder/Párizs, 23. kötet, No. 8, 1997). Énem egy része arra számított, hogy viszály tör ki közöttük, vagy ahogy az amerikaiak nevezik, „tűzijáték”. Énem másik része egyszerűen csak látni akarta, hogy szétrúgják a picsa Szvetlána sznob seggét.
Mialatt Aljosa-Bobbal rappeltünk, Ljuba szolgálólánya kicsinosította a lányokat rúzzsal és pomádéval a Halász egyik öltözőjében, és amikor csatlakoztak hozzánk a pontonon, bűzlöttek a hamis citrusillattól (és icipicit a valódi verejtéktől), finom ajkuk izzott a nyári alkonyatban, incifinci hangjukon élénk társalgást folytattak Stockmannról, az ünnepelt finn áruházról Szentleninvár főútján, a Nyevszkij proszpekten. Egy nyári akciót tárgyaltak: két, kézzel bolyhozott finn törülköző húsz amerikai dollárért, mindkét törülköző tüntetően nem orosz, hanem sokkolóan nyugati színű: narancssárga.
A narancssárga törülköző meséjét hallgatva némi duzzadást éreztem ott lent, a körülmetélt lila huj részlegen. Ezek a mi nőink olyan cukik! Persze nem a mostohaanyám, Ljuba, nyilván, aki tizenegy évvel fiatalabb nálam, és éjszakánként nem túl meggyőzően nyög Szeretett Papa toboztörzse alatt az ő imponáló teknősszerű hujával (áldott emlékeimben ott úszik a kádban, és kíváncsi babakezem utánakapkod).
És nem is Szvetlána érdekelt; dacára divatos mongol arcának, testhez tapadó olasz pulóverének és annak a mélységesen kiszámított távolságtartásnak, a tanult orosz nő elvileg szexi pózának; mindennek dacára hadd mondjam meg, nem vagyok hajlandó állampolgártársammal lefeküdni. Isten tudja csak, hol jártak.
Tehát marad Rouenna Sales (spanyolosan Szah-lez), az én Dél-Bronxba való csajom, erős csontú drágám, óriási multikulturális nyalintásom, a vörös zsebkendő alá feszesen visszahúzott redős hajával, a fényes, barack alakú barna orrával, mely állandóan csókokra és testápolóra szorul.
– Azt hitem – mondta a mostohaanyám, Ljuba, Rouenna kedvéért angolul, hozzátéve: – Azt hitem. – Az igeidőkkel bajban volt. – Azt hitem, hittem… hitem, hittem…
Hitem, hittem, hitem, hittem.
– Mi a hited, drágám? – kérdezte Szvetlána, türelmetlenül megrántva a damilját.
Ljubát azonban nem lehetett könnyen eltántorítani attól, hogy egy szép új nyelven fejezze ki magát. Két éve volt Oroszország 1238. leggazdagabb emberének a felesége, s a drága asszony végre kezdett tisztába jönni a saját értékével. Nemrég egy milánói orvos égette ki a rosszindulatú narancssárga szeplőket közönséges orra körül, egy bilbaói sebész pedig úton volt, hogy lefarigcsálja a tömött tinédzserpofikái körül leffegő hájat (ami valójában csak szimpatikusabbá tette: mint egy lerobbant parasztlány, aki most nő ki a kamaszkorból).

– Azt hitem, hittem – mondta Ljuba –, hogy narancssárga törülköző ronda. Lánynak szép a levendula, fiúnak mint férjem, Borisz, világoskék, szolgálónak fekete, mert keze már koszos.
– Ejha, szivi – mondta Rouenna. – Benned aztán van kurázsi.
– Mi az a „kurási”?
– Így beszólni a szolgálóknak. Hogy koszos a kezük meg minden.
– Azt hitem… – Ljuba zavarba jött, és lenézett a saját kezére a durva vidéki bőrkeményedésekkel. Oroszul odasúgta nekem: – Mondd meg neki, Misa, hogy mielőtt a papáddal találkoztam, én is szerencsétlen voltam.
– Ljuba szegény volt még 1998-ban – magyaráztam Rouennának angolul. – Aztán Papám elvette.
– Ez komoly, nővér? – mondta Rouenna.
– Miért hív nővérnek? – súgta Ljuba, és édes orosz lelke reszketett. Letette a botot, és kitárta a karját. – Akkor leszek a nővéred, Rouennácska!
– Ez csak egy afroamerikai kifejezés – mondtam neki.
– Naná – mondta Rouenna, és odajött megölelni Ljubát, amit a higgadt lány könnyesen viszonzott. – És amennyire én látom, ti, oroszok mind nigrók vagytok.
– Hogy mondasz? – kérdezte Szvetlána.
– Ne vedd rossz néven. Bóknak szánom.
– Nem bók! – vicsorgott Szvetlána. – Magyarázd.
– Nyugi, szivi. Csak azt mondom, hogy… a pasitoknak nincs állása, mindenki mindig kocsikázik, ha valami baja van, a gyerekek asztmásak, és mind bérházban laktok.
– Misa nem ott lakik. Én se ott lakok.
– De ti mások vagytok, mint a többi csóró. Inkább EG-k – mondta Rouenna, gettógesztikulálással.
– Mik?
– Eredeti gengszterek – magyarázta a barátnőjének Aljosa-Bob.
– Nézd meg Misát – folytatta Rouenna. – Az apja megölt egy amerikai üzletembert valami baromság miatt, és most ő nem kaphat egy kibaszott amerikai vízumot. Ez totál keménység.
– Nemcsak a Papa miatt – suttogtam. – Az amerikai konzulátus. A külügyminisztérium. Utálnak engem.
– Mi az? – kérdezte Ljuba, aki nem volt benne biztos, merre tart a társalgás, és hogy Rouennával most nővérek-e vagy sem.
Szvetlána ledobta a damilját, és két kezét elhanyagolható csípőjére téve Aljosa-Bob és felém fordult.
– A ti hibátok – tombolt oroszul. – A hülye rappeléseteké. Az idióta gettóteché. Nem csoda, hogy az emberek állatokként bánnak velünk.
– Csak szórakoztunk – védekezett Aljosa-Bob.
– Ha orosz akarsz lenni – mondta Szvetlána a barátomnak –, meg kell gondolnod, milyen imázst akarsz mutatni. Már mindenki azt hiszi, hogy banditák és ringyók vagyunk. Át kell címkéznünk magunk.
– Szívből bocsánatot kérek – mondta Aljosa-Bob, kezét jelképesen a szívére téve. – Mostantól nem fogunk rappelni előttetek. Dolgozni fogunk az imázsunkon.
– Hé, nigrók, mit vartyogtok? – szólt ránk Rouenna. – Beszéljetek már angolul.
Szvetlána felém fordította tüzes, színtelen szemét. Hátraléptem, majdnem bele az Ikrázó Lazac vizébe. Ujjaim már dr. Levine vészhívó billentyűjét tapogatták, amikor inasom, Tyimofej rohant hozzánk sebbel-lobbal, saját savanyú lélegzetétől fuldokolva.
– Jaj, bátyuska – lihegte, majd nagy levegőt vett. – Bocsássa meg Tyimofejnek a zavarást, jó? Mert ő is csak egy bűnös a sok közül. De uram, figyelmeztetnem kell magát! Jön a rendőrség. Attól félek, magát keresik…
Nem is fogtam egészen fel, amíg a szomszédos Szeszélyes Pisztráng pontonon egy bariton kiáltás magára nem vonta a figyelmemet. Rendőrség! – trombitálta egy hang. A fiatal bankárok az amerikai diplomájukkal, az orosz cárina a fekete gyöngysorban és fehér estélyiben, a Puskin-rajongó biznyiszman – mindenki a parkolófiús ingyenes parkoló felé tartott, ahol a Land Rovereik pihentek. Három terebélyes zsandár rohant el mellettük, menő kék sapkájukon a nyápic kétfejű orosz sas, mögöttük vezérük, egy idősebb férfi civilben, zsebre vágott kézzel, ráérősen.
Egyértelmű volt, hogy a disznók egyenesen felém tartanak. Aljosa Bob közelebb húzódott, hogy megvédjen, kezét a hátamra és a hasamra tette, mintha a felborulás veszélye fenyegetne. Úgy döntöttem, nem hátrálok. Felháborító! Civilizált országokban, mint Kanada, a tehetős embert és horgásztársait békén hagyják a hatóságok, még ha bűncselekményt követtek is el. A civil ruhás öreg, akiről később megtudtam, hogy a fincsi Belugin nevet viseli (mint a kaviár), finoman félretolta a barátomat. Ormányát odatolta egy centire az enyémhez, közelről láttam egy ősz, öreg arcot, a pupillák körül sárgásodó szemet, egy arcot, mely Oroszországban egyszerre árulkodik tekintélyről és hozzá nem értésről. Érzelemmel telve bámult rám, mintha a pénzemet akarná. – Misa Vainberg?
– És akkor? – kérdeztem vissza. Éreztettem vele: Tudod, ki vagyok én?
– Az apját nemrég megölték a Palota hídon – közölte velem a rendőr. – Aknával. Egy német turista lefilmezte az egészet.

Fordította: Pék Zoltán

Gary Shteyngart: Abszurdisztán
Cor Leonis Kiadó, 2013

• Recenziónk: A kitágult világ szűkössége