A szerelemnek múlnia kell | Michel Gondry filmje: Tajtékos napok

Írta: Jeges-Varga Ferenc

Colin lakásában táncot járnak a napsugarak. Koktélzongoráján a zeneirodalom klasszikusaihoz illő italokat kever magának, az ismerkedésben hasznosnak bizonyuló szandacsacsa alaplépéseit sajátítja el. Munka nélkül is épp elég a pénze. Csak egy egér a társa, de azzal is inkább a szakácsa törődik. Minden adott ahhoz, hogy csak önmagával foglalkozzon.

Amikor „bigott bölcsész” barátja, Chick bejelenti, hogy találkozott a tökéletes lánnyal, Colin úgy érzi, neki is joga van a szerelemre. A szépséges Chloé, akit „Duke Ellington hangszerelt”, lesz a kiválasztott. Feleségül veszi, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A szerelem azonban előbb vagy utóbb vereséget szenved. A Tajtékos napok című abszurd regényében Boris Vian kíméletlenül leszámol a romantikával. Colin és Chloé boldogsága már a beteljesülés pillanatától kezdve halálra van ítélve. A nászúton a lány tüdejében lótuszvirág bomlik ki – gyönyörű metafora a rákra. Colin még dolgozni is hajlandó lenne a lány gyógyulása érdekében, de a szerelem és a barátság is kevés a halál ellen.

Chick eközben mit sem törődik a szívvel, mert megkaphatja helyette Jean-Sol Partre-t (a vicces fricska az író barátjának, a filozófus J-P. Sartre-nak/ról szól). Minden pénzét és energiáját arra pazarolja, hogy valamennyi művét, személyes tárgyát felkutassa, megvásárolja. Chick számára Partre minden egyes gondolata drog, ami nélkül nem is létezhet. A szerelmet a magasröptű elmélkedés is megöli.

Minden bizonnyal sokan olvasták Vian 1947-ben megjelent regényét, de kevesen hittek benne, hogy valaha sikerül hitelesen megfilmesíteni ezt a tökéletes arányérzékkel megszerkesztett, bódultan vicces és szívbemarkolóan bús szürreális mesét. Holott a mostani adaptáció már a harmadik a sorban (Charles Belmont, 1968; Gô Rijû, 2001).

Nagyon úgy tűnik, Michel Gondry és Vian találkozása a lehető legjobb megoldásnak bizonyult a sikeres feldolgozáshoz. A rendező legismertebb munkájának – Egy makulátlan elme örök ragyogása – pszichedelikus hangulata sok hasonlóságot mutat Vian formabontó világával.

Gondry munkájával kapcsolatban sokan emlegetik az Amelie csodálatos életét is, nem véletlenül. A film első felének bájos, bohókás könnyedsége és vizuális ötletgazdagsága Jeunet emlékezetes mozijával rokonítja a Vian-adaptációt. A női főszereplő személyének kiválasztása szinte elkerülhetetlenné teszi a párhuzamba állítást. Audrey Tautou bármennyire is jó Chloé, a mai napig nem tudott teljesen kilépni Amelie árnyékából. Valószínűleg ez később sem fog nagyon változni, de a Tajtékos napokban azért, ha rövid időre is, Audreyban Chloét is megláthatjuk.

Romain Duris (Lakótársat keresünk, Arsène Lupin) jól illik a kissé mesterkélt, kissé kisfiúsan szerelmes naplopó, Colin szerepébe, de az Életrevalók című film főszerepében emlékezetes alakítást nyújtó Omar Sy is laza eleganciával játssza a melegszívű szakácsot. Az apróbb karakterek – Jules Gouffé, a híres mesterszakács vagy maga Partre – megformálása is telitalálat.

Gondry hűen követi a regény cselekményét, de Vian öntörvényű világába saját vizuális elképzeléseit is bele tudja csempészni. A pók módjára futkosó ajtócsengőn, a kutyaként elcsatangoló lábbeliken, az önálló életre kelt napsugarakon, a szandacsacsázó gumilábakon, a frigóban és a sütőben rejtőző mesterszakácson vagy a teríték leszedését és az öltöztetés körüli formaságokat negligáló csodamegoldásokon igazán jókat derülünk.

A rendező kreatív filmes gegjei végig jól működnek. Rendkívül ötletes a Partre-hoz kapcsolódó vonal a filmben. A nagy gondolkodó szódásüvegtalp szemüvegével mintha a Terry Gilliam Braziljából lépett volna ki. Az abszurditást fokozza a jelenet, amelyben az őrültként rajongó tömegnek szónokol egzisztencialista létfilozófiájának alapkérdéseiről. Talán az egyetlen veszteség, hogy Vian maró társadalomkritikája kevésbé hangsúlyosra sikerült a vásznon. Ami a könyvben pimasz nagy pofán csapás, az a filmben legfeljebb mosolyra ingerlő, kedves poén.

Mindezzel együtt Gondrynak sikerült a lehetetlennek tűnő vállalkozás. Nemcsak a regény hangulatát fordítja le a film nyelvére, hanem hitelesen megteremti annak sajátos vizuális világát is. Köszönhető ez többek között az animációs filmekre jellemző ún. stop-motion (kockázós) technikának. (A filmet kockáról kockára veszik fel, majd az állóképek összeillesztéséből hozzák létre a mozgóképet.) Gondry emellett átülteti az irodalmi mű zeneiségét is sikeresen. A Tajtékos napok ugyanis nem csak szavakban idézi meg Ellington és társai munkáit (Vian maga is dzsessztrombitás volt), de a korabeli dzsesszdallamok szinte megszólalnak a sorok között.

A sok ügyes megoldás közül a legpontosabb mégis a főszereplők lelkiállapotának és külvilág változásának képi összehangolása. Tudniillik, ami kívülről látszik, az is a belsőből fakad. A film első felében tág és világos tér veszi körül a szerelmeseket, aztán egyre sűrűsödik a levegő körülöttük. Chloé betegszobája, sőt Colin egész lakása fokozatosan szűkül, egyre kevesebb fényt fogad be. A színek folyamatosan fakulnak, végül a filmkép egészen fekete-fehérré változik. A mozgókép intenzív ritmusa is lelassul, elhalnak a verbális és vizuális játékok is.

Csodálatos mozgóképes metamorfózis, ahogyan az álomszerű örömtáncból melankolikus ballada bomlik ki. Vian és Gondry közös nevezőre talált.

Tajtékos napok (L’écume des jours), 2013
Rendező: Michel Gondry
Forgatókönyvíró: Luc Bossi, Boris Vian műve alapján
Operatőr: Christophe Beaucarne
Zeneszerző: Étienne Charry

Szereplők:
Audrey Tautou (Chloé)
Romain Duris (Colin)
Omar Sy (Nicolas)
Gad Elmaleh (Chick)
Charlotte Lebon (Isis)
Alain Chabat (Jules Gouffé)
Aissa Maiga (Alise)
Philippe Torreton (Jean-Sol Partre)

Magyarországi bemutató: 2013. május 23.

• Olvass bele a regénybe!

Fülszöveg