Írta: Hepper Richárd
Nem zavar ez a zaj a fejemben? Tudod mit: nem! Zaj a fejedben, zaj a hangszórómból, a gitáromban, a bulikon, és egyáltalán. Nekem meg írnom kell, tudod? Egy cikkben azt, amit te négyszáz sűrű oldalon leírtál, amit hallok/látok, és amit éreztem és megtanultam az elmúlt pár napban, mióta javarészt Aerosmith-t hallgatok.
Aerosmith, Steven Tyler. Akit majd mindegyik balhés, kilencvenes évekbeli zenekar első lapon említ: a Rocksztár. Aki begyakorolta, hogyan kell kidobni egy tévét a szállodából, hogy pont a medencében robbanjon, aki ott volt Woodstockban, végigturnézta a hetvenes éveket és az évtized nagy részére nem emlékszik, akikről lemondott a pszichológus, aki használta a drogokat, és akit használtak a drogok. Volt tiszta, visszaeső aztán megint tiszta, aki első lemezét 1973-ban adta ki, az eddigi utolsót pedig 2012-ben? Aki meztelenül próbálta meghódítani Joan Jettet (aki nem ismeri: rocker, zeneszerző, énekesnő), és aki hallotta a ceruzamikrofon felvételét, amivel Hendrix egy lánynak khm… kedveskedett? Aki még ismeretlen zenészként megvalósította rádiós-szexuális álmainak netovábbját, mikor Bostonban egy éjjeli műsor álomszép rádiós DJ-ével szerelmeskedett bekapcsolt mikrofonok mellett, miközben a Led Zeppelin Whole Lotta Love-ja forgott?
Az Aerosmith jóval több, mint a manapság jól ismert vonal (Cryin’, Amazing, Pink, I Don’t Want to Miss a Thing). A hetvenes évek egyik leglázadóbb, legismertebb amerikai bandája. Steven szerint az USA jelenlegi kormányzatának a fele annak idején Joe Perry (a gitárosuk) témáira szeretkezett. Hogy miért? Nézd meg a Love in Elevatort. Abban van minden, ami a rock ’n’ roll. Találó, szexis, dallamos, meghökkentő, szabad, lázadó, és egyáltalán, úgy ahogy van: igen f*sza!
A Steven Tyler-könyv pedig lényegesen több – és persze kevesebb –, mint egy Aerosmith-könyv. Nem kronologikusan, objektíven követi végig a zenekar pályáját. (Arra ott van a Walk This Way – Aerosmith könyv.) Ez itten utazás egy rocksztár szemében. Nem slágerkönyvet ír. hanem önkifejez. És ettől baromian jó ez az egész.
Tyler egy megveszekedett őrült, „érzékeny szörnyeteg”, intelligens, kreatív, és nem igazán fog már felnőni. Gyerekkorában a manóival beszélgetett, fák közé járkált, már azelőtt drogos szemmel látott, mielőtt drogos lett – és ezért maradt jó zenész a drog után is. Mai napig tudja, hogy a bolygó egy gesz hangon rezonál, és reméli, hogy jó kis galaktikus bluest küldünk a világegyetembe. Az eleje: jól megírt pszichedelikus utazás.
A következő rész gyakorlatilag ott kezdődik, mikor megtalálja a mutáns ikertestvérét, a Toxic Twins második tagját, Joe Perryt. Az egész könyvön átvonul kettejük – egy házassággal is felérő – szeretem/utálom kapcsolata, meg az, hogy Steven Tyler mennyire tiszteli Joe Fuckin’ Perryt és játékát. Aztán beindul a szekér. Albumok, turnék, zenék, részletek. Mi is történik a Nobody’s Fault című számban 0:22-nél? Olvasd el! (Szemét vagyok, igaz?)
A könyvben rengeteg minden szól a dalszerzésről. Úgy általában, de számokra lebontva is. Minden, ami mindig is érdekelt, hogyan, mikor, miért. Köszi, Steven! Jó olvasni, hogy a klasszikus hard rockot játszó együttes mindig új utakat, újításokat keresett, nem esett bele saját sémáiba. Megjelent a sampler? De jó, vegyünk fel pár hangot, játsszuk le visszafelé, csavarjuk meg kissé, majd valami szám alá berakjuk, éppen csak hallhatóan. Ha nem tudod, mit keress, sose találod meg, csak azt érzed: valami még van benne, amit nem fejtettél meg.
Steven Tyler, zeneszerző
Egészen más megvilágításba helyeződik a Draw The Line album is, amit az említett könyv egyértelműen az Aerosmith szétesett korszakának mélypontjára helyez. De ha meghallgatjuk például a Kings and Queens című számot, leesik az állunk. Egyáltalán az egész album! Hol itt a szétesettség?
A könyv közepének nagy része szól a drogokról. Az olvasó a kétharmadánál simán levizsgázhat pszichofarmakológiából. Steven elég jól látja, mit adott és mit vett el a drog tőle, tőlük, a zenekartól. Előbb néhány külsős hagyja el a süllyedni látszó hajót, majd a zenészek borulnak be a vízbe. Rehabok, kényszerrehabok, hazugságok, felépülés, Aerosmith-es módra. (Hát mekkora sztori az, hogy a későbbi felesége, Teresa egy drogdíler-jóbarát csajának az ikertestvére? „Nincs belőled otthon még egy?… De van.” És hogy tud-e az Aerosmith (majdnem) drogok nélkül jó zenét írni? A Permanent Vacation, a Pump és a nagy sikerű Get a Grip pont a józan időszakban keletkeztek.
A könyv ritmusa egyáltalán nem egyenletes: dinamikusan változó. Van, hogy egy pillanatot lapokon át tárgyal, máskor egész korszakok suhannak el rohamtempóban. Példa erre a fent említett ’87–’94 közötti időszak, a zenekar egyik csúcspontja, amit ennek ellenére csak felszínen karcolunk. Viszont a könyv háromnegyedénél még erősebb lesz a rock ’n’ roll érzés. Amit sok zenész önéletrajzából hiányoltam, itt megvan: Tyler elfogadja, hogy rocksztár. Nem sajnálkozik, hogy nem lehet normális élete, mit vesztett. Őrült dervis a színpadon, aki negyvenen túl is éneklés közben ugrál, cigánykereket hány, spárgázik. Színpadra született, mindig is oda tartott, el is jutott. És élvezi. Ráadásul a Sors megajándékozta gyönyörű gyerekekkel: Livet mindannyian láttuk már, Chelsea kifejezetten káprázatos – komolyan, ilyen randa embernek ilyen szép gyerekei vannak? Mia kicsit telt, de már tizenévesen könyvet írt, Taj pedig… nos, egy srácról nem tudom megállapítani, csinos-e. (Bocs.) Kis bulvár: Mikor Steven felénekelte az Armageddon című film zenéjét, fogalma sem volt róla, hogy ez az a film, amiről Liv azt jegyezte meg, lehet, hogy elvállalja az egyik főszerepét.
A vége felé újra a küzdelemé a főszerep, a Sors benyújt egy számlát: betegségek, sérülések, majd – szerencsére – teljes felépülés.
Az Aerosmith napjainkban is aktív zenekar, az elmúlt tizenkét évben ugyan csak három albumot adtak ki, de hatvanéves kor felett ez még akkor is szép teljesítmény, ha nem tudnánk, hogy Steven az idő egy részét különféle sérülésekből és betegségekből való felépüléssel töltötte. A maradékot meg rock ’n’ rollal, na meg az American Idolban való szereplésével, ami nem sikerült rosszul. Több lapkritika szerint Steven vágta haza Jennifer Lopez visszatérését. A nagy kihagyás után J-Lo kisasszony ugyanis kutyát sem érdekelt, ha Steven Tyler is ott virított a képernyőn.
Steven ugyanis kifejezetten eredeti. A dalaiban néha alkalmaz ugyan külsős dalszerzőket, de maga az ember egyedi, utánozhatatlan. A könyvben egymást érik az utalások, a fordító alig győzi lábjegyzetben magyarázni – talán ezért nem fordítja le a dalszövegeket, amiket Tyler idéz, pedig nagyon kellett volna. (Ezért jár a fekete pont.) Rengeteg a szójáték, az eredeti, őrült gondolatmenet, a filozofálgatás. Tyler szerint a Szent Grál nem más, mint… – egyezzünk ki abban, hogy olyan csak nőknek van. És ennek fényében nézd meg újra a Crazy videoklipjét! Amúgy Tyler szexista, és az Aerosmith is az. Be is vallják: „Az Aerosmith a szexről szól. Zene dögös csajoknak és kanos pasiknak”. Tyler például azt szeretné, ha a hamvait Maui tengerpartján szórják szét, hogy holta után is bejuthasson a lányok bikinijébe.
A Steven Tyler könyv nem sima rockéletrajz. Igazából nem is életrajz. Ezt a könyvet kérem, tessék államilag dotálni, hozzá CD-t mellékelni, és bevezetni minden rocksuliba (legyen Rock-fort?) első osztályos tananyagként. Ennek a könyvnek a témája, kérem, a rock mint zene, a rock mint életstílus. Steven vegyíti a hatvanas évek lázadását a hetvenes évek vadságával, a nyolcvanas-kilencvenes évek szabadságvágyával és újfajta lázadásával. Utakat, válaszokat keres, olyan emészthető formában, hogy szinte bárkinek szólhat.
Egyértelmű üzenetekkel: „Ne tagadd meg a hibáid! Írj, énekelj valamit! Ha rossz, hát rossz, de olyan legyen, amit más még nem írt meg!”. És ki nem mondottakkal is, amiket az olvasó maga fogalmaz meg: aki nem bír megülni a seggén, azzal mindig történik valami jó.
A könyv, amit Steven Tyler (és David Dalton, a Rolling Stones magazin szerkesztője) írt, megtartja, amit kimondott. Olyan lett, amilyet más még nem írt meg. És még csak rossz se lett. Sőt… ahogyan a könyvben olvastam: Halle-fuckin’-luja!
Fordította: Bajtai Zoltán, Pritz Péter
Steven Tyler, David Dalton: Nem zavar a zaj a fejemben?
Cartaphilus Kiadó, 2012
»Steven Tyler, David Dalton: Nem zavar a zaj a fejemben? – megvásárolható a polc.hu webáruházban«
Olvass bele 
Posted on 2013.03.31. Szerző: olvassbele
0