Akár táncra is perdülhetünk… | Mrożek: Tangó / Örkény Színház

Írta: Tóth Zsuzsanna

A jó színház egyik ismérve, hogy aktuális. Az Örkény Színház előadása, Mrożek darabja, a Tangó – amelyre magam is már régen muzeális értékként gondoltam, s ami nem mellesleg a szerző egyik legnépszerűbb műve (bár az amatőrök által favorizált Nyílt tengerent talán többet játszották) – december végén nagyon is mainak tűnt.

Bagossy László rendezése – amely saját elmondása szerint hű interpretálása Mrożek abszurd drámájának, és ezzel egyet lehet érteni – nem felkavaró, inkább szórakoztatóan fanyar értelmezés. Ahogy azt olvasni lehetett, a rendező közölte: „rácsodálkozhatunk arra is, hogy mennyire friss és naprakész, anélkül, hogy átírták volna, belenyúltak volna az 1963-ban született szövegbe”.

Üde, új ízeket véltem felfedezni az elhangzottakban magam is, így igazi meglepetés volt, amikor előadás után rákerestem egy-egy mondatra; igazolhatom, hogy a színlaphoz hűen Kerényi Grácia ismert változatával dolgoztak. Mai „áthallásain” a bemutató közönsége igen jókat mulatott; könnyen adódott számos aktuális párhuzam, sőt nyílt színi tapsot kiváltó, kódolatlannak tűnő egyetértés tanúi is lehettünk. Gáspár Ildikó dramaturgi munkáját dicsérik a húzások, kicsi igazítások, amelyek feszesebbé tették az előadást.

Bagossy László rendezésében a darab az örök kérdést, a nemzedéki ellentéteket feszegeti, amely Mrożek drámájában sok iróniával ábrázolva jelenik meg. Természetesen és ugyanakkor magáról a kultúráról, a kultúra szerepéről, értékeinek átörökíthetőségéről is szó van, így az előadás értelmezhető e kérdés boncolgatásaként, sőt tán még az is kimondható, hogy a kultúrára nincs szükség (ha Edek úr győzelmét nézzük).

A darab és az előadás fókuszában az értékválasztás kérdése áll, ami Mrożeknél a polgári kultúra hanyatlásával összefüggésben jelenik meg, napjainkban viszont a folyamatos átrendeződések örvényeiben. Megkerülhetetlen kérdésfelvetése a műnek és az előadásnak a hatalom kialakulásának a képlete, és az érzékelt hatalomhoz való viszonyok boncolgatása.

A rendezés az eredetileg három felvonás helyett két részre tagolja az előadást. Ebben a két részben Khell Zsolt díszlete nagyon eltérő világot mutat – megváltoznak a tér arányai is – bár nyilvánvalóan ugyanabban a lakásban vagyunk. Az első színpadkép, némiképp eltérve a szerző részletes utasításaitól, kevéssé a valahai polgári jómódot, inkább erősen kortárs rendetlenséget mutat; igénytelen, lelakott; káosza nem annyira művészi, mint amennyire az szeretne lenni – s amire a szanaszét heverő, lógó képek utalnak. Látványos elemei egy vécékagyló, egy babakocsi-váza, menyasszonyi ruha a próbababán, egy óriási kalitka, használaton kívüli cilinder – és a ravatal. Utóbbiak legalább jelentőséget kapnak a játék során, míg az első kettőből a vécékagyló egyszerűen közhelyes, a gyerekkocsi pedig már nem az a gyerekkocsi, amelyet a szöveg megidéz.

A színen uralkodó zűrzavar, hűen Mrożekhez, a látható vázát mutatja annak, ami ellen főhősünk, Artúr, az orvostanhallgató lázad. Ez a létrejött káosz valaminek a romjaira épült, ami ellen a szülők nemzedéke lázadt, keresve a szabadságot, önmagát, a kiteljesedést. Ebben a kontextusban kissé fura, hogy a nagymama jól érzi magát ebben az – elvileg az élete lerombolásával teremtett – nihilben, s ahelyett, hogy védené saját (valaha volt) értékeit, s örülne annak, hogy azt Artúr feltámasztani készül – inkább azonosul Sztomil, az apa világával.

Az elsőként megismert szereplők látszólag hétköznapi figurák. Eugénia, a nagymama, bohém és laza öreglánynak tűnik – a darab szerint szenilis. Eugéniusz, az öccse, túlkoros és morcos kisfiú rövidnadrágban. Edek úr kissé gusztustalan, kicsit barbár, de melegítőnadrágjában és Polska feliratú pólójában legalább elevennek tűnő alak. Békésen, mondhatni infantilisan kártyáznak, amikor megérkezik Artúr, a fiú, akinek cseppet sincs kedvére a látvány. A kártya tiltott tevékenység, amiért büntetés jár.

Irány a ravatal! A nagymamának – hiába tiltakozik – meg kell halnia, muszájból és időlegesen. Díszes gyertyatartó kerül a fejéhez, a kalitka pedig a bácsi fején landol. Hogy mi a gond? A kártyázás része a szülők teremtette szabadságnak, és ez kétségbe ejti Artúrt. Már első megjelenése örömtelen lázadót mutat, megkeseredett, koravén; forradalmár – de nem a hittel lobogók fajtájából. Elkeseríti, hogy helyre kell állítania a rendet, hogy szembe kell fordulnia a meglévő – szabadnak tűnő – élettel, amibe beleszületett. Rendre vágyik. Minden áron. Ráadásul nincs ellenfele, hiszen apja szerint mindenki azt tehet, amit akar, s ellenállás híján ez lehetetlenné teszi a valódi harcot.

Sztomil, Artúr apja elvetélt művész, eltékozolt álmokkal és lehetőségekkel, viszont legalább jól érzi magát a bőrében, és hiábavaló intellektusával tüntet. (Hogy miből élnek, rejtély. Ha aktualizálni akarnám a kérdést, miből finanszírozzák az orvosi tanulmányokat? Választ nem kapunk.)

Az anya – kissé szemben a mrożeki elképzeléssel, egy szál kombinéban, hajdani szépsége romjait idéző sminkkel – hordoz egyedül némi racionalitást, gondolván a létezés költségeire is. Ám teljes mellszélességgel áll ki gombolatlan pizsamában vegetáló férje mellett, igaz, ugyanakkor megcsalja Edekkel. Később lép a képbe Ala, az unokahúg, Artúr unokatestvére – talán a legrejtélyesebb figura. Vonzó, unott, kiszámíthatatlan, titokzatos.

Ezekkel a szereplőkkel szemben lázadna Artúr, aki a nagybetűs Rendet akarja, mert elege van a káoszból, a féktelen szabadságból. Tétován és sután a szerelmet is keresi – Alában találva meg párját (aki persze Edekkel is kapcsolatba keveredik). Követhető ideák és valódi ellenállás híján egyfajta diktatúrát talál alkalmas módszernek, amely utat nyit a hatalomért folyó küzdelemnek. Lelkes, vagyis éppenséggel lelketlen és kíméletlen segítőt lel Eugéniusz személyében, akit felvillanyoz, hogy feladatot kap. S bár látszólag kényszer alatt, innentől önként segítő, sőt túlteljesítő kiszolgálója lesz Artúr homályos elképzeléseinek.

A második részben – szemben az első kép összevisszaságával – a rend maga a látvány. A puritán, ám szikár, rideg méltóságot sugárzó szobában őseik naftalinszagú, padlásról előkotort múltját magukra húzva, működésképtelen fényképezőgép előtt pózolnak szereplőink. A ravatal módos étkezőasztallá avanzsál. Maga a hiábavalóság. A szereplők zombikként mozognak az idegen térben. Hősünk tétova és kétségek gyötrik. Lehet-e igazi haladás az, ami a múltba révedést választja a rendteremtés alapjául? Haladhat-e visszafelé az idő? Követendő érték-e az, ami kiveszett a gyakorlatból? Hagyományőrzés-e az ilyen diktátummal előkerült és magunkra húzott múltban élés?

Hiába a sulykolt valóság, a dolgok kicsúsznak Artúr irányítása alól… Az egyetlen bátor vállalás a nagymamáé, aki demonstratívan meghal. Önként eldobja a „kényszer életet”, s a ravatallá lett asztalt választja.

A zűrzavarban a legésszerűbben működő személy a hatalom kiszolgálója, a család életét eddig is bizonyos módon meghatározó, önálló gondolatokkal alig rendelkező Edek úr. Aki – majdhogynem magától értetődően – átveszi a hatalmat a gyanús értelmiségi bagázs felett, megtörve az előző „zsarnoki hatalmat” (mintegy mellékesen, hangsúlytalanul megölve Artúrt, akinek halála nagy megrendülést nem is okoz, talán Ala zuhan össze kissé…), és ismét szabad a tangó…

Az alakítások közül kiemelkedik a gombolatlanságában is egy korszak gondolkodását tükröző, bár elvetélt művész-filozófus Sztomil, akit Mácsai Pál fel-felcsillanó extremitással, mégis ökonomikusan ábrázol. Emberi gyarlóságai inkább szánni, mint megvetni valóak, csekély számú kiválósága és kétes kvalitásai dacára elfogadható figura. Súlytalan, és az embereit egyaránt odaadással kezelő feleségét Für Anikó alakítja finom nemtörődömséggel, majdhogynem eszköztelenül slamposan. Az unokahúg szerepében Szandtner Anna nőiessége selymesen vonzó, sokat pillogó és keveset látó butasága pedig megbocsáthatónak tűnik.

Dicséretes színészi munkát mutat Pogány Judit a nagymama, Csuja Imre Eugéniusz, és Debreczeny Csaba a szálakat végül összefogó Edek úr megformálásában. Kisebb hiányérzetet okoz Máthé Zsolt Artúr megformálójaként – nehéz elképzelni, hogy játéka a rendezői koncepció által lett ilyen haloványan egyszínű. Éppen csak felcsillantotta a valódi változást kívánó, ám pontosan a gondolatai által bénított cselekvő embert.

Mrożek darabját sokszor vették elő, legendás előadásnak számít a szolnoki, Paál István rendezte 1979-es bemutató; de játszották amatőrök és hivatásos színház. Az abszurd mára nem újdonság a színházszerető közönség előtt. Bagossy László rendezése hű interpretáció, sok vonatkozásban pontos, önkéntelen rímelése napjainkra szó szerint szórakoztató… de nem keserű, nem felkavaró, nem lázító – pedig talán lehetne az is.

Messze vagyunk ugyanis a költő áhította időtől, amikor a Szabadság megszüli a Rendet, miközben szép, okos ifjak okulnak, játszanak körülötte. Marad a teremtett káosz vagy a múltba révedő formalitás… S mi – többnyire keserű mosollyal – tudomásul vesszük, hogy ez van, ismerős ez az abszurditás, tudjuk a hiábavalóságot, de nincs semmi baj, talán nem is lesz olyan rossz dolgunk… akár táncra is perdülhetünk.

Fotók: Gordon Eszter / Örkény Színház

Słavomir Mrożek: Tangó / Örkény Színház
Fordította: Kerényi Grácia
Rendező: Bagossy László

Szereplők:
Eugénia, a nagymama: Pogány Judit
Eugéniusz, az öccse: Csuja Imre
Sztomil, az apa: Mácsai Pál
Eleonóra, az anya: Für Anikó
Artúr, a fiú: Máthé Zsolt
Ala, az unokahúg: Szandtner Anna
Edek: Debreczeny Csaba

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Ignjatovic Kristina

Bemutató: 2012. december 21.