Egy múlhatatlan zseniről | Gál Róbert: Latyi

Posted on 2012. november 16. péntek Szerző:

0


Írta: virginiawoolf

Emlékmozaikok, korabeli életképek, szubjektív vallomások, és családtörténeti adalékok laza füzére Gál Róbert Latabár-könyve. Első ránézésre hiányérzete támadhat az olvasónak, mert az mégiscsak hihetetlen, hogy egy ilyen vékonyka kötetben elférjen egy ekkora művész élet- és sorspályája. Ha viszont jobban belegondolunk, tulajdonképpen miért is ne lenne lehetséges? Végtére is a zsenialitást nem kell túlmagyarázni, merthogy önmagáért beszél, Latabár Kálmán pedig az volt – egy páratlan őstehetség. Így, röviden.

Kétségtelen, hogy nincs könnyű helyzetben, aki egy olyan színésznagyságról gyűjti egybe az emléktöredékeket, mint az éppen száztíz éve született Latabár Kálmán. (A könyv szerzőjét tehát nem irigylem.) Még egy olyan kiváló tollforgatónak is, mint Szép Ernő, igencsak komoly szellemi erőpróbának bizonyult gördülékeny sorokban méltatni a huszadik század egyik legnagyobb magyar komédiását. Ezzel még véletlenül sem arra céloztam, hogy a könyv bevezetőjében (prológjában) olvasható – A kis Latyiról – szóló eszmefuttatás verejtékszagú lenne. Ellenkezőleg! Míves szépírás, ahol nincs felesleges vessző vagy megbicsakló gondolat.

Szép Ernő gondosan körbejárta a Latyi-jelenséget, és tömör konklúzióval is szolgált: „…a kis Latyi sugárzó, világító csillag.”

Ha úgy tetszik, Szép Ernő sommás hasonlatát egészíti ki, egyben árnyalja a könyv legszubjektívebb, ezáltal legintimebb fejezete, amelyben Latabár Katalin emlékezik. Ducika (ahogyan a családban becézték Katalint) kézen fogja az olvasót, és végigvezeti néhány, az édesapjával megélt élményén, a varázslatos pillanatokat éppúgy megmutatva, mint a színészember mindennapos gyötrelmeit. Ahogy fogalmaz: „Noha tudta – legalábbis érezte magáról –, hogy voltaképpen zseni, mégsem volt soha elégedett önmagával… Igen, sikerének egyik titka éppen ebben a megszállottságban rejlett. Abban, hogy olyan végtelen alázattal és koncentrációval törődött azzal, ami a legfőbb, az igazi dolga volt ezen a világon, amiért megszületett: a publikum szórakoztatásával.”

Hosszan nem bonyolódnék bele a sokak által ismert életrajzi tényekbe, miszerint a híres színészdinasztia leszármazottjaként – már az alapító nagyapa (Latabár Endre) is színi direktorként kereste a kenyerét – Kálmán sorsa valójában már világrajövetelekor eldőlt. Az ifjú „trónkövetelők” (Kálmán és öccse, Árpád) már zsenge gyermekkorukban megismerkedtek a rivaldafénnyel, majd hosszú-hosszú évtizedekig, mondhatni egész életükben hűségesek is maradtak öröklött és szerzett hivatásukhoz.

Már csak az írott és képi emlékezet tanúskodik arról, ahogyan a „két magyar táncakrobata” színpadi jelenetein nemcsak idehaza, de a ’20-as évek végén Európa-szerte, sőt még Dél-Afrikában is értőn nevetett a publikum. A Latabár fivérek szuggesztív színészegyéniségére a kor legendás rendezője – Max Reinhardt – is felfigyelt, de ők, a számos külföldi siker után, a ’30-as évek elején végleg hazajöttek.

Latabár Kálmán (MTI Fotó: Keleti Éva)

Ha nem bánják, nem sorolnám fel Latabár Kálmán ezután következő, majd három évtizednyi, ezáltal több tucatnyi film- és magával ragadó színpadi szerepét (pedig egynémelynél szívesen elidőznék…). A fiatalabbaknak azonban ott van erre a célra a mindentudó Wikipédia, az idősebbeknek pedig a sok színes album, így mindenkinek bőséggel akad lapoznivalója. Arra viszont talán még a szépkorúakat sem árt emlékeztetni, hogy még egy ilyen nagy formátumú művésznek sem volt könnyű átvészelni a „népi demokráciát”. Azt nem állítanám tiszta szívvel, hogy a vérbeli komédiás a nehéz időkben ismerszik meg, merthogy van rá ellenpélda is, de az biztos, hogy Latabár Kálmán ebben is hű maradt önmagához, még azokban a bizonyos ’50-es években is úr tudott maradni.

Amennyiben tehát valaki kellő türelemmel olvassa ezt a kötetet, akkor kirajzolódik számára ez a nagyon sűrű művészsors. A szerző megidéz egykori pályatársakat, híres színészóriásokat, és végül, de nem befejezésképpen, Szinetár Miklóst invitálja meg egy kis Latabár-sétára. A fél emberöltővel ezelőtti közös pillanatokat felelevenítve, az egykori fiatal rendező így összegez: „…Egyszerre tudott szerepet játszani és egyszerre játszotta saját magát. A kettő minden előadásban egyszerre volt jelen.” Már megbocsásson kedves tanár úr, de ön szerint lehetséges ez másként is?

Felidézve a régen látott filmeket, jeleneteket, és rágódva az előttem szólók mondatain, az ötlött fel bennem, hogy tulajdonképpen könnyűszerrel megfejthető Latabár Kálmán zsenialitása: több (színész)egyéniséget is hordozott egyidejűleg magában. Megvolt benne Buster Keaton örökszomorú bohócfigurája éppúgy, mint ahogyan egyszerre tudott lenni Stan, akinek esetlenségén bánkódunk, és Pan, akinek bárdolatlan báján nevetni muszáj, de ugyanakkor képes volt arra, amire csak a legnagyobbak, gondolok Sir Laurence Olivier csendjeire, vagy Marlon Brando kora-kései életsűrűségére. A sor persze itt nem ér véget…

De talán minden egyes további szó felesleges, mivelhogy egyetértve a lányával, elegendő, ha azt mondjuk: Latabár Kálmán a magyar színházművészet zseniális clownja. Pótolhatatlan.

Nagyon jó, hogy van, aki elevenen tartja emlékezetét.

Gál Róbert: Latyi
Rózsavölgyi és társa, 2012

»Gál Róbert: Latyi – megvásárolható a polc.hu webáruházban«