Radnai Tamás: Megtalálni Japánt (részletek)

Posted on 2012. október 15. hétfő Szerző:

0


| A fugu |

Hallottatok-e már a fuguról? Magyarul gömbhalnak nevezik, alakja pedig megfelel a nevének. Ez a hírhedt-híres halfajta sok idegességet képes kiváltani. Nem is csoda, hiszen ártatlan külseje ellenére nagyon mérgező. A bőre alatt helyezkednek el azok a mirigyek, amelyek halálos mérget termelnek. A húsa viszont nagyon finom. Szeretik is a japánok, dacolva a veszéllyel, ami rájuk leselkedik.

Ám a gömbhalat meg lehet fosztani halálos mérgétől! Az erre képzett mesterszakács éles késével lehántja a hal bőrét, persze vigyázva, hogy a mérges helyeket véletlenül se érintse meg – ha ez előfordul, bizony a halat ki kell dobni, kimosni gyakorlatilag lehetetlen. A fugut csak olyan szakács bonthatja, akinek erről vizsgája van, hiteles és tanúsított, hogy képes a fugu megpucolására és főzésére. Ha úgy tetszik, ez egyfajta speciális ISO. A japánok, akik olykor még babonásak is, nagyon félnek a fugutól, de mivel finom, félelmüket legyőzve, próba-szerencse alapon nekilátnak. Kicsit hasonló a helyzet, mint nálunk a mérgező gombával. A hivatott gombavizsgálóknak pecsétes írásuk van arról, hogy meg tudják különböztetni a mérgeset a nem mérges gombától. Ha az ember elviszi egy vizsgálóhelyre, és van bizalma abban, hogy az ott fellépő gombaszakértő valóban a helyzet magaslatán áll, akkor nincs probléma. A fuguval viszont nem az a gond, hogy a mérgező fugut meg kell tudni különböztetni a nem mérgezőtől, hiszen nem mérgező nem létezik. Itt a testének egy darabját kell kivágni, és ha az nem sikerül, akkor a fogyasztónak annyi. Mégis, két dolog győz: a bizalom és az, hogy a fugu tényleg nagyon finom. Tehát a szó szoros értelmében halált megvető bátorsággal kell rendelkezni, de ha ez megvan, akkor nagy élményben lesz részünk.

Én már többször ettem fugut. Egyszer, még húsz éve, Nagojában, ahol állítólag a legfinomabban készítik el. Ezt le is írtuk előző könyvünkben, most csak azoknak a kedvéért elevenítem fel, akik esetleg nem olvasták volna. Konferencián voltunk, és a haverok meghívtak egy fuguvacsorára. A vacsora előtt mondtam szegény Ohtaki szenszeinek, hogy hova készülök. Nagyon jól reagált: „Tamás, nem mehetsz el! Még nem tartottad meg az előadásodat. Hogy gondolod? Először tartsd meg, utána nem bánom, menjél fugut enni.” Ellene vetettem, hogy nem lesz semmi baj. Mire ő: „Azt sosem lehet tudni. És ha meghalsz, ki fogja megtartani az előadást?” Én mondtam, hogy akkor talán ő dobja be magát. Jött a válasz: „Nem, ezt nem teheted meg. Menj, és szépen tartsd meg az előadásodat, utána már nem érdekes, akár meg is halhatsz a fugutól.” Így is történt. Tartottam egy elég jó előadást, majd lakmároztam egy jót a fuguból. Mivel ennek már húsz éve is elmúlt és még mindig élek, bátran állíthatom, hogy Ohtaki aggodalma alaptalan volt. Nem hallottam arról, hogy valaki a fugu miatt ilyen hosszú ideig agonizált volna.

A másik eset most volt, tavaly. Vakita volt a tettes. Igazán kitett magáért! Évivel voltam – meg is állapítottuk, hogy ha most valami történik velünk, akkor bizony az a Hungary Networkre nézve végzetes kimenetelű. Valahogy a családunk miatt nem aggódtunk annyira. Végül is aggódjanak ők, nem igaz? Évinek egyébként három gyereke van, a legkisebbik, Zsuzska akkor kb. kétéves volt, a két nagyobbik már kamasz. El fogja őket látni a férje – így Évi. Az én felnőtt fiaim jól elvannak, a két unokát pedig ellátja a nagy család, ahol több a nagyszülő, mint az unoka – nem is beszélve a szülőkről. Zsuzsa meg majdcsak kiheveri. Vakita tulajdonképpen egy nabe-vacsorára invitált, kedvenc barátnőjéhez, akié az étterem. De kiderült, hogy fugumenü is lesz. Egy ilyen estét nem szabad kihagyni! Pedig hideg is volt, sokat kellett gyalogolni, és már késő is volt – manapság már meggondolom, hogy nekivágok-e.

Némi bolyongás, keresgélés után megtaláltuk a helyet. Útközben találkoztunk néhány fiatallal, akik az utcán lődörögtek. Meg is kérdeztük tőlük, hol van az étterem. Nem tudták, de érdekelte őket, mit fogunk enni. És ott, az utcán, kialakult egy jó kis kérdezz-felelek találgatós játék. „Na és mi lesz a menü?” – kérdezték. „Mit gondoltok?” – lett a válasz. „Szusi” – így ők. „Nem nyert” – hangzott az értékelés. „Pedig az jó! Akkor tempura.” – „Ez sem jó” – hangzott a válasz. A srácokat egyre jobban elfogta a vetélkedők hangulata. „Mi lehet?” Eszükbe jutott egy segítő kérdés: „O-szake is lesz?” „Lesz, bizony!” – válaszoltuk. „Akkor biztosan o-szoba” – ami éppen lehetett volna, a tésztára lehet jókat inni, de nem az volt. Most már egészen felfokozott izgalom volt jelen. „Áruljátok már el!” – kérlelték.

Nabe!” – hangzott az egyszerű válasz. A fiúk nagyon jelentőségteljesen nézegettek minket, biztosítottak arról, hogy nagyon finom lesz, és amikor odébb mentünk, még akkor sem hagyták abba a tárgyalást arról, hogy a nabe milyen finom. Hideg ide, hideg oda, én már olyan éhes lettem, hogy csak arra tudtam gondolni.

Így érkeztünk meg az étterembe. Szokás szerint kicsiny és egyszerű étterem volt, vagy hat emberre méretezett helyiség. A fogadópultnál állt két férfi meg egy nő. A két férfi mosolygott, meghajolt, beszélt néhány szót Vakitával, bemutatkoztak, majd elvonultak dolgozni. Vakita bemutatta őket: az egyikük volt a tulaj férje, a másikuk egy alkalmazott. Azonnal előkerült egy fénykép, a horgászok elengedhetetlen játékszere – egy dokumentum, amelyik igazolja, hogy az illető személyesen egy óriási halat fogott ki. A hal le volt fényképezve, valóban nagy volt – majdnem akkora, mint az ember. Részletesen elmesélték, hogyan történt a nagy esemény. Tipikus horgásztörténet volt. Közben a hölgy, aki szintén bemutatkozott, tüsténkedni kezdett. Először sört hozott, természetesen, utána kikérdezett bennünket, hogy mit eszünk, mit iszunk? Én, mint rutinos japán kocsmázó, mindenütt a jó választ adtam, nehogy zavarba hozzam őket azzal, hogy olyant kérek, ami nincs. Hálásak is voltak érte. Később kiderült, hogy bármit kérhettünk volna, a menü már előre el volt döntve. De az etikett úgy kívánja, hogy azt a vendég találja ki. Mi pedig kitaláltuk. A legnagyobb dicsőség az volt, amikor eszembe jutott, hogy de megennénk azt a nagy halat, amit fogott a szakács! Nagyon megörültek neki! Ugyanis a dolog úgy volt elrendezve, hogy pont azt a nagy halat főzték meg nekünk. Spontán módon, mondhatnánk.

Először egy kis szasimit kaptunk. A hölgy tálalta fel. Ő egyébként végig velünk volt, egy asztalnál ültünk, és egyfolytában beszélgettünk. Közben sem tétlenkedett. Ha valakinek a tányérjáról elfogyott valami, azonnal pótolta. Ha kifogyott a sör (később a szaké), utánatöltött. Végigkérdezte, ki kicsoda, mit csinál, mi szél hozta Japánba, hogy tetszik Japán stb. Elég intelligens társalgó volt, mindenhez volt egy jó szava, és a szavai jól passzoltak a témához. Ilyennek képzeltem el a gésákat. Amikor kifogytunk az ételből és a témából, akkor megint elővette a fiúkat és bemutatta őket. Ki mióta van itt, mi az eredeti foglalkozása stb.

Két fogás között következett a fényképezés. Ez mindenütt elmaradhatatlan. Amikor már mindannyian meg voltunk örökítve, a hölgy bejelentette, hogy mostantól érkezik a vacsora. Mintha eddig nem ettünk volna. Tény, ami tény, aznap jól bevacsoráztunk. Különféle fogások jöttek, sorban, egymás után. Mind nagyon finom volt. De már kicsit kezdtünk jóllakni. A hölgy pedig csak folytatta, mesélt, nevetett, kicsit unszolt minket, de inkább csak rábeszélt. Amikor pedig már végképp azt gondoltuk, hogy nincs már tovább, akkor hozták a fugut! Méghozzá többféleképpen elkészítve: főzve, sütve, párolva. A fugu mennyei volt. Csak meg kellett kóstolni, és máris értettük, miért vállalják az emberek még a halál kockázatát is. Sok finom halat ettem már, de ehhez foghatót még nem. Az ember bevette a szájába – és az elolvadt.

De ezzel még nem volt vége. Amikor már azt hittük, végképp nincs semmi más hátra, bezárjuk a partit, még hátra volt egy fogás. A hölgy tésztát hozott be. Ezt a tésztát ramennek hívják, metélt, széles, hosszú, leveses. Ránéztem, és meg voltam győződve arról, hogy ezt már nem bírom megenni. Tévedtem. Meg tudtam enni, nagyon is.

Másnap viszont étkezésre gondolni sem tudtam.

Radnai Tamás

Okonomijaki

Magyarul: a sült, ahogyan szereted. Találó a neve! Még most is, ha csak gondolok rá, összefut a nyál a számban.

Évivel voltunk Japánban, s egyik este, amikor csak úgy bóklásztunk ide-oda, már némileg éhesen, egyszer csak megláttam egy hirdetést, amire ki volt írva, hogy okonomijaki. Mondtam Évinek, térjünk csak be ide! Az étterem egy épület harmadik emeletén volt, Sindzsukun. Ez az a hely, ahol Japánban minden fiatal megfordul. Esznek, isznak, jól érzik magukat, ártalmatlanok. Nyüzsgő, zsúfolt hely az egész környék, fényesen megvilágítva. A mi éttermünk is egyike volt az eldugott, kicsiny helyeknek Japánban, amit csak az vesz észre, aki nagyon keresi, vagy az, akinek felhívják a figyelmét rá, természetesen.

Felmentünk az étterembe, nagy tömeg volt. Ilyenkor az ember megáll és vár. A pincérek rohangálnak, intézkednek, és két perc múlva már van is asztal számunkra! Fel sem ocsúdtunk, már ültünk is. Évi kíváncsian tekingetett ide-oda, próbált barátkozni a környezettel, de nem sok időt kapott. Már hozták is a leveshez valókat. Megkérdezték, hogy mi akarjuk-e elkészíteni, vagy rájuk bízzuk? Azt válaszoltam, hogy magunk, de kérünk segítséget. Nagyon jó válasz volt – ez így remekül működött. Odahordták a hozzávalókat, meggyújtották a spirituszlángot, megmutatták, hogyan kell beolajozni a sütőt és hogyan kell kivakarni majd a maradékot, majd ránk bízták a dolgot. Ez innen már működött is. Az okonomijaki káposzta alapú étel. A káposztát vékony csíkokra vágjuk, mint mindent. Ezt rakjuk bele az olajba. Rákerül az apróra vágott hús, egy tojást is ráütünk, némi zöldség és a jaki-szoba, vagyis a sült tészta (még csak majd lesz sült tészta), némi fűszer, és uzsgyi! Ez is, mint Japánban minden, pillanatok alatt elkészül, finom, semmi különös hacacáré nincs vele. Elkészül a sült tésztás káposztás hús, a tojás is megsül, megrendeljük az elmaradhatatlan sört, és már ehetjük is. Igen, ez az, amit úgy lehet szeretni! Igen, ezután még a tíz ujjunkat is megnyalnánk, ha kézzel ennénk, nem pedig pálcikával.

Az ember eszik, jóízűen és nyugodtan. Pedig lökdösik jobbról-balról. Szűk a hely. Egymás után jönnek az újabb és újabb vendégek. Aki pedig kész van, az feláll és távozik, s kifelé menet fizet. Jóllakottan és nagyon jó érzéssel eltelve.

Egy japán panzió

A világ számos szállodájában voltam már. Voltam Malajziában olyan helyen, ahol a legnagyobb emlékem a repülő csótányról szól. Voltam New Yorkban olyan helyen, aminek az alapterülete egy négyzetméter volt, ennyire sikerült összeszorítani. Azonkívül, hogy a szálloda maga egy egy négyzetméteres lábon állt, amúgy elég méretes volt. Voltam a világ – szerintem – legolcsóbb szállodájában, ahol a szoba díját 100 forintból ki lehetett fizetni (vigyázat, csalok, ez még a rendszerváltás előtt volt, és az NDK-ban, ma már ilyen ország nincs is). Voltam a szerintem legdrágábban is – ezt le sem írom, mert attól tartok, hogy holnap már ennek puszta említéséért is kirabolhatnak. Voltam olyan helyen, ahol az a tény, hogy a cipőmet kipucolhatta, hihetetlen boldogsággal töltött el egy embert (Kínában), és megint egy másik szállodában, ahol az illemhely és az étel-előkészítő abban különbözött, hogy volt köztük egy félembernyi magasságú fal. Az egyik oldalán hámozták a krumplit, a másikon volt a piszoár (Szingapúr). Az egyik ablakból lélegzetelállító panoráma nyílott (Ausztriában), a másikból egy téglafalra láttam rá (szintén New Yorkban). Voltam olyan helyen, ahol minden elektronikus és automatikus volt (mondanom sem kell, hogy ez Japán volt), és olyan helyen is, ahol semmi modernség nem látszott (talán érdekes elmondanom, hogy ez is Japánban volt). A tanulság az, hogy szálloda nagyon sokféle van. Azért van egy nagy, közös, összetéveszthetetlen élmény a szállodákban: mindenütt fizetni kell. Ez valahogy világszerte egyforma. A kérdés csak az, hogy mennyit és milyen pénznemben, mit kapok a pénzemért? Egy kulcsot. Ami addig az enyém, amíg fizetek. A szálloda lényege a kulcs. Ha minden fölösleges szolgáltatást, mindazt, amiért nem fizetünk, kikapcsolunk, marad egy dolog, és ez a szoba kulcsa. Ez az, amire vigyázni kell azért, mert ha nem találjuk meg az ellenőrzéskor, akkor sokkal többet kell fizetnünk. Ez az, amit semmilyen körülmények között nem pakolhatunk el a bőröndünk mélyére. Nem vihetjük haza, hogy megmutassuk a kisfiunknak: „Nézd csak, fiam, milyen szép kulcsot hoztam külföldről!” Egy dolgot persze megtehetünk, ha van kedvünk, hogy lefényképezzük, feltéve, ha tud makrót fényképezni a kameránk. Szívünk joga. Egy fényképpel úgysem megyünk semmire.

Az átlagos japán szálloda nagyon egyszerű. Jellemző rá, hogy nehéz megtalálni. Ez azért van, mert nem hivalkodó, nem csillog-villog, a célnak megfelel, de semmi több. Általában egy többemeletes épület, valahol elbújtatva a többi többemeletes épület között. A neve persze rendesen ki van írva a bejáratnál, azt nem titkolják el. De ebben sincs semmi hivalkodás.

2009-ben, amikor Évivel együtt voltunk Japánban, kerestük a szállodánkat. Kalauzunk, egy kinn dolgozó magyar kolléga, aki lefoglalta nekünk, egy rajzolt térképre hivatkozott, amit a kezében szorongatott. Igen ám, de az ilyen térképekre legalább két dolog jellemző: az egyik, hogy az északi irány, ha be is van jelölve rajtuk, mindig másfelé mutat. Nincs az a megszokás, mint az európai térképeken, hogy észak felfelé van. Tehát forgathatod a térképet, amíg csak meg nem találod, hogy merre van észak, és akkor jöhet az „előttem van észak, hátam mögött dél” kezdetű versgyakorlat. Ezen a térképen az északi irány még csak be sem volt jelölve. A másik probléma a térképekkel tartalmi. A kezdő Japán-látogató attól kapna idegbajt, hogy egy sor minden van felírva, ami mind olvashatatlan, mert japán betűkkel van. Ez persze minket már nem ijesztett meg, mert tudtuk, hogy ha mást nem is, de a térképen lévő írásjeleket össze tudjuk hasonlítani az utcákon lévőkkel, ennyire már tudunk olvasni. Gond csak akkor van, ha az utcanevek nincsenek kiírva. Ami viszont tény. Végül megtaláltuk. A kulcs ott volt a postaládában, egy levélke kíséretében: „Welcome in Japan!” A kulcs nyitotta is a lakásajtót, amikor bementünk, nem szállt ránk a rendőrség, hogy elfogja a fránya külföldi betörőket, minden működött.

A szállásról előzőleg nem tudtuk, kiféle-miféle. Lehetett volna magánszállás, szálloda, akármi. Végül is a középútnak bizonyult: egy panzióféle volt, takaros berendezéssel. Minden a helyén, semmi nem hiányzott. A konyhában evőeszközök, poharak, edények, nyugati stílusban, de nem hiányzott a vízforraló és a rizsfőző sem. Rongyok, deszkák, tisztítószerek, és természetesen egy ikebana, meglehetősen szép virágköltemény. Két szoba, mintha tudták volna, hogy különnemű vendégeik lesznek, akik nem egy pár – lehet, hogy tudták, de az sem lett volna baj, ha nem tudják, különb helyzetek is adódnak az életben. Rengeteg információs füzetke – ez elmaradhatatlan Japánban. Nehogy ne informálódj arról, hol vagy, mi van a közelben, és hogyan lehet elutazni, mit kell csinálni tűz esetén (érdekes, hogy a földrengés mostanában már mintha nem lenne annyira téma). Hogyan kell telefonálni, hogyan tudsz külföldi állomást hívni, hogyan tudsz segítséget kérni. Végül a legfontosabb (nekem az volt), hogy mikor és mit lehet reggelizni – ez mindig kérdés Japánban. Bár a válasz legtöbbször nagyon egyszerű, azért ehhez is kell egy kis pluszinformáció. Ezt itt, ezen a helyen úgy oldották meg, hogy – sehogy. Gondoskodj magadról, ahogyan tudsz. Azért nem lett volna ez Japán, ha nem segítettek volna – volt egy lista a közelben található, reggelit is felszolgáló kávéházakról. Így végre megnyugodhattunk, minden el volt rendezve, álomra hajthattuk a fejünket.

Másnap reggel megjött a tulajdonos hölgy e-mailje, ezenkívül telefonált is, és valódi postai levelet is küldött. A témája az volt, hogy hogyan és mikor fogunk fizetni. Nagyon aggódhatott szegény! Két napba telt, mire megnyugodott. Addigra ugyanis fizettünk. A dologban az volt a szép, hogy soha nem láttuk az illetőt. Azt sem tudom, hogy fiatal vagy öreg, fekete a haja vagy barna (gyanítom, hogy fekete lehet, ugyan miből gondolom?), egyáltalán: már megfogant az agyamban az is, hátha nem is nő. Bár ez Japánban szinte kizárt. A kommunikáció köztünk mindig két téma körül forgott: az egyik, hogy hogyan fizessünk (be kellett dobni egy borítékba a pénzt, és behelyezni a postaládába), illetve hogy amikor elhagyjuk a lakást, hova tegyük a kulcsot (ki nem találjátok, azt is borítékba, postaládába). De végül is minden működött, sőt, mondhatom, jól működött. Kicsit zavart a személytelenség, hiszen éppen ez az, amit korábban mindig szerettem Japánban – megismerni az új arcokat, beleélni magunkat mások lelkivilágába. Kárpótolt viszont az, hogy nem volt semmi helye az alkunak. Sőt megmondták, mennyit fizessünk, és annyi. És ez az annyi bizony elég sok volt.

Radnai Tamás: Megtalálni Japánt
Typotex Kiadó, 2012