Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A hétfő szombaton kezdődik (részlet)

| 4. fejezet |

(…) Valamennyien naiv materialisták vagyunk, gondoltam. És valamennyien racionalisták. Azt akarjuk, hogy minden azonnal racionális magyarázatot kapjon, vagyis egy ma­roknyi ismert tényre vezetődjék vissza. És egyikünkben sincs egy szemernyi dialektika. Senkinek sem jut eszébe, hogy az ismert tények és valami új jelenség között az is­meretlen tengere terülhet el, s akkor mi az új jelenséget természetfölöttinek, követ­kezés­képpen lehetetlennek nyil­vá­nítjuk. Montesquieu mester például hogyan fogadta volna azt a közlést, hogy egy halottat, negyvenöt perccel a szívműködés regisztrált megszűnése után, életre keltenek? Bizonyára ellenszenvvel fogadta volna. Azazhogy antipátiával. Obskurantizmusnak, papi maszlagnak nyilvánította volna. Esetleg csak legyintett volna rá. Ha pedig a szeme láttára történik, akkor rendkívül nehéz helyzetbe kerül. Mint én most, csakhogy én jobban hozzászoktam. Neki pedig vagy szélhámosságnak kellett volna tartania ezt a feltámadást, vagy megtagadnia a saját érzékeléseit, sőt, a materializmust is. Legvalószínűbb, hogy szélhámosságnak tartotta volna. De ennek az ügyes bűvészmutatványnak az emléke élete végéig idegesítette volna, akár a szembe ke­rült porszem… Mi azonban más kor gyermekei vagyunk. Mi sok mindent láttunk: élő kutyafejet, amelyet egy másik élő kutya nyakához varrtak, szekrény nagyságú művesét, élő idegek által irányított élettelen vaskezet és olyan embe­reket, akik hanyagul megjegyzik: „Ez már azután történt, hogy először meghaltam…” Igen, napjainkban Montesquieu-nek nem sok esélye volna arra, hogy materialista maradjon. Mi azonban mégis azok maradunk, és semmi baj! Igaz, olykor nehéz dolgunk van, amikor a szél hirte­len furcsa szirmokat sodor hozzánk az ismeretlen óceán­ján keresztül, az ismeretlen beláthatatlan kontinenseiről. S különösen nehéz, amikor az ember gyakran nem azt ta­lálja, amit keres. A zoológiai múzeumokban hamarosan csodálatos állatok jelennek meg, az első állatok a Marsról vagy a Vénuszról. Igen, mi természetesen bámulni fog­juk, álmélkodunk, de hiszen már régóta várjuk ezeket az állatokat, felkészültünk a megjelenésükre. Sokkal jobban meglepődnénk és csalódnánk, ha ezek az állatok nem len­nének, vagy hasonlítanának a mi macskáinkhoz és kutyá­inkhoz. A tudomány, amelyben hiszünk (és gyakran vakon hiszünk), rendszerint jó előre és hosszú idő alatt készít fel bennünket az eljövendő csodákra, és csak akkor ér ben­nünket lélektani sokkhatás, ha meg nem jósolt valamivel találkozunk, mint például holmi lyuk a negyedik dimen­zióba, biológiai rádiókapcsolat vagy élő bolygó… Vagy, mondjuk, kacsalábon forgó vár… Igaza volt a görbe orrú Romannak, itt náluk nagyon, de nagyon érdekes…

Kiértem a térre, megálltam a szódavizes bódé előtt. Pontosan emlékeztem arra, hogy aprópénzem nincs, te­hát papírpénzt kell felváltanom, és már-már csábmosolyra húztam a számat, mert a szódavízárusok ki nem állhatják, ha valaki papírpénzzel fizet, amikor egy ötkopejkásra buk­kantam a farmernadrágom zsebében. Elcsodálkoztam, de inkább örültem. Szódát ittam szörppel, visszakaptam egy lucskos kopejkát, és az időjárásról beszélgettem az árusnő­vel. Azután határozottan hazafelé indultam, hogy mielőbb végezzek az NK-val meg az MSZ-szel, és egy keveset racionál-dialektikai magyarázatokkal foglalkozzam. A kopejkát a zsebembe dugtam, és megtorpantam, mert felfedeztem, hogy ugyanabban a zsebemben még egy ötös lapul. Kivet­tem, megvizsgáltam. Kissé nedves volt. „5 kopejka 1961”, és a 6-os számjegyet nem túl mély csorba torzította el. Ak­kor talán nem is törődtem volna ezzel az apró eseménnyel, ha ugyanabban a pillanatban nem érzem úgy – a már is­merős benyomással –, hogy itt állok a Béke sugárúton, de egyidejűleg a díványon ülök, és bambán bámulom a fogast. És amikor megráztam a fejemet, ahogyan korábban is, ez az érzés elmúlt.

Egy ideig még lassan mentem, szórakozottan dobálgat­tam fel és kapdostam el az ötkopejkást (állandóan írással esett a tenyeremre), és megpróbáltam összeszedni a gon­dolataimat. Azután megpillantottam a csemegeüzletet, ahová reggel a kölykök elől menekültem, és betértem. Két ujjam között tartva az ötkopejkást, egyenesen a pulthoz indultam, ahol szörpöt és szódavizet árultak, s gépiesen megittam egy pohár szódát. Azután a visszakapott aprót a tenyerembe szorítva félrevonultam, és ellenőriztem a zsebemet.

Ez volt az az eset, amikor nem ért sokkhatás. Inkább azon csodálkoztam volna, ha nem találom a zsebemben az ötkopejkást. De ott volt a nedves, 1961-es verésű pénz a kicsorbult 6-os számmal. Megbökött valaki, s azt kérdez­te, nem alszom-e. Kiderült, hogy a pénztár előtt álltam sorban. Azt feleltem, hogy nem alszom, és három doboz gyufára váltottam blokkot. Beálltam a sorba a gyufáért, és megállapítottam, hogy az ötkopejkás a zsebemben van. Teljesen nyugodt voltam. Miután megkaptam a három do­bozt, kiléptem az üzletből, visszatértem a térre, és kísérle­tezni kezdtem.

A kísérlet körülbelül egy órámat vette igénybe. Ezalatt tízszer körbejártam a teret, valósággal felpuffadtam a sok szódavíztől, zsebem megtelt gyufásdobozokkal meg újsá­gokkal, megismerkedtem valamennyi eladóval, és számos érdekes következtetésre jutottam. Az ötkopejkás visszajön, ha fizetek vele. Ha egyszerűen eldobom, elejtem, elveszí­tem, akkor ott marad, ahová esett. Az ötös abban a pilla­natban tér vissza a zsebembe, amikor a visszajáró aprót átveszem az eladó kezéből. Ha eközben az egyik kezemet az egyik zsebemben tartom, akkor az ötös a másikba ván­dorol. Cipzárral becsukott zsebben sohasem jelenik meg. Ha mindkét kezemet zsebre vágom, akkor az ötös bárhol a testemen felbukkanhat (az én esetemben a cipőmből ke­rült elő). Azt nem sikerült megfigyelnem, hogyan tűnt el az ötös a pulton levő tányérkából, elvegyült a többi rézpénz között, és zsebbe vándorlása pillanatában semmilyen moz­gás nem észlelhető a tányérkában.

Tehát úgynevezett felválthatatlan ötkopejkással volt dolgunk. A felválthatatlanság puszta ténye nemigen érde­kelt. Képzeletemet elsősorban az anyagi test téren kívüli helyváltoztatásának lehetősége csigázta fel. Teljesen vilá­gos volt számomra, hogy az ötkopejkás titokzatos átvándorlása az eladótól a vevőhöz nem egyéb, mint a hírhedt nulltér-átvitel sajátos esete, amelyet a tudományos-fantasztikus irodalom kedvelői ilyenféle álneveken is ismer­nek: hiperátvitel, repaguláris ugrás, Tarantoga-jelenség… A távlatok káprázatosak voltak.

Nem volt semmilyen műszerem. Egy közönséges labo­ratóriumi minimumhőmérő is igen sokat segíthetett vol­na, de nálam még ez sem volt. Be kellett érnem merőben vizuális, szubjektív megfigyelésekkel. Amikor elkezdtem az utolsó körsétát a téren, a következő feladatot tűztem magam elé: „Az ötkopejkást az aprópénztányérka mellé teszem, és lehetőség szerint megakadályozom az eladót abban, hogy mielőtt visszaadna, a többi pénz közé kever­je, s így vizuálisan nyomon követem az ötkopejkás térbeli helyváltoztatását, ugyanakkor megpróbálom legalább mi­nőségileg meghatározni a levegő-hőmérséklet változását az átmenet feltételezett röppályája közelében.” A kísérlet azonban már a legelején megszakadt.

Amikor a Mánya nevű elárusítónőhöz közeledtem, már várt rám a fiatal rendőrőrmester.

– Úgy – mondta hivatalos hangon.

Behízelgőn néztem rá, valami rosszat sejtettem.

– Kérem, igazolja magát, polgártárs – szólított fel a rendőr és elnézett mellettem.

– De miről van szó? – kérdeztem, s elővettem a sze­mélyazonossági igazolványomat.

– Az ötkopejkást is kérném – mondta a rendőr, átvéve az igazolványomat.

Szó nélkül odaadtam az ötöst. Mánya mérges szemmel nézett rám. A rendőr megnézte a pénzdarabot, elégedetten annyit mondott: „Áhá…” Kinyitotta az igazolványomat, s úgy tanulmányozta, ahogyan a könyvbarát tanulmányoz egy ritka ősnyomtatványt. Kínos volt a várakozás. Körülöt­tem lassan nőtt a tömeg. Különféle vélemények hangzot­tak el velem kapcsolatban.

– Velem kell jönnie – mondta végül a rendőr.

Elindultunk. Menet közben a kísérők seregében többfé­le változat született zegzugos életpályámról, és számos ok fogalmazódott meg, amely a mindenki szeme láttára elkez­dődött vizsgálatot előidézhette.

A rendőrségen az őrmester átadta az ötkopejkást és a sze­mélyazonossági igazolványomat egy hadnagynak. Az meg­nézte a pénzdarabot, és hellyel kínált. Leültem. A hadnagy hanyagul így szólt: „Szolgáltassa be az aprót, és szintén belemélyedt az igazolványom tanulmányozásába. Kikotor­tam zsebemből a rézgarasokat. „Számold össze, Kovaljov” – mondta a hadnagy, azzal félretette az igazolványt, és a sze­membe nézett.

– Sokat vásárolt össze? – kérdezte.

– Sokat.

– Azt is szolgáltassa be – mondta a hadnagy.

Kiraktam az asztalra a tegnapelőtti Pravda négy számát, a helybeli Ribak című újság négy számát, két Lityeraturnaja Gazetát, nyolc doboz gyufát, hat darab .Aranykulcsocska” cukorkát meg egy leértékelt drótkefét, amelyet petró­leumfőző tisztítására használnak.

– A vizet nem szolgáltathatom be – közöltem szárazon. – Öt pohár szörp volt és négy pohár szóda.

Kezdtem rájönni, miről van szó, és rendkívül kínosan érez­tem magam arra a gondolatra, hogy magyarázkodnom kell.

– Hetvennégy kopejka, hadnagy elvtárs – jelentette az ifjú Kovaljov.

A tiszt elgondolkozva szemlélte az újságokat és gyufásdobozokat.

– Szórakozásból tette vagy másért? – kérdezte.

– Vagy másért – válaszoltam komoran.

– Meggondolatlanság – mondta a hadnagy. – Meggon­dolatlanság, polgártárs. Mondjon el mindent.

Elmondtam. A történet végén arra kértem a hadnagyot, tettemet ne tekintse kísérletnek, hogy Zaporozsecre akar­tam gyűjteni. A fülem égett. A hadnagy elmosolyodott.

– Miért ne tekintsem annak? – érdeklődött. – Előfor­dultak olyan esetek, amikor össze is gyűjtöttek.

Vállat vontam.

– Biztosíthatom önt, ez a gondolat eszembe sem jutha­tott volna… De mit is beszélek, hiszen valóban nem jutott eszembe…

A hadnagy sokáig hallgatott. Az ifjú Kovaljov felvette az igazolványomat, s megint nézegetni kezdte.

– Elképzelni is nehéz… – kezdtem zavartan. – Egé­szen hajmeresztő ötlet… Kopejkánként összekuporgatni… – Megint vállat vontam. – Akkor már inkább a templom előtt kéregetek…

– Mi harcolunk a koldulás ellen – jelentette ki sokat­mondóan a hadnagy.

– Hát persze, természetesen… Csak azt nem értem, mi közöm nekem ehhez az egészhez, és… – Azon kaptam ma­gam, hogy túlságosan gyakran vonogatom a vállamat, s megfogadtam magamban, hogy ezentúl nem teszem.

A hadnagy újra gyötrelmesen sokáig hallgatott, s köz­ben az ötkopejkást nézegette.

– Jegyzőkönyvet kell felvenni – közölte végül. Vállat vontam.

– Kérem, persze… ámbár… – Nem tudtam, tulajdon­képpen mit akartam ezzel az „ámbárral”. A hadnagy kis ideig nézett rám, várta a folytatást. Én azonban éppen azt fontolgattam, hogy a büntető törvény­könyv melyik cikkelyének hatálya alá esnek a tetteim, ő pe­dig maga elé húzott egy papírlapot, és írni kezdett.

A fiatal Kovaljov visszament őrhelyére. A hadnagy a tol­lát sercegtette, és gyakran bemártotta a tintatartóba. Én ültem, bambán bámultam a falra kiakasztott plakátokat, és fásultan arra gondoltam, hogy például Lomonoszov az én helyemben felkapná a személyazonossági igazolványt, és kiugrana az ablakon. Tulajdonképpen mi a lényeg? – gondoltam. Az a lényeg, hogy az ember ne tartsa önmagát bűnösnek. Ebben az értelemben nem vagyok bűnös. A bű­nösség azonban lehet objektív és szubjektív. És a tény tény marad: ez a hetvennégy kopejka jogilag technikai eszközök segítségével végrehajtott lopás eredménye. A technikai eszköz ez esetben a felválthatatlan ötkopejkás.

– Olvassa el és írja alá! – parancsolta a hadnagy.

Elolvastam. A jegyzőkönyvből kitűnt, hogy én, alulírott Privalov A. I., számomra ismeretlen módon egy szabvány mintájú, felválthatatlan ötkopejkás érme birtokába jutot­tam, s azzal visszaéltem; én, alulírott Privalov A. I., azt ál­lítom, hogy cselekményeimet tudományos kísérlet céljából hajtottam végre, mindenfajta önös szándék nélkül, hogy hajlandó vagyok megtéríteni az államnak okozott egy ru­bel ötvenöt kopejka összegű kárt, végül, a Szoloveci Váro­si Tanács 1959. március 22-i határozatának megfelelően, a felválthatatlan ötkopejkást beszolgáltattam Szergijenko U. U. hadnagynak, a rendőrség ügyeletesének, és cserében átvettem öt kopejkát a Szovjetunió területén forgalomban levő pénzérmékben. Aláírtam.

A hadnagy összehasonlította aláírásomat a személyazo­nossági igazolványomban szereplő aláírással, még egyszer gondosan átszámolta a rézgarasokat, telefonált valahová, megkérdezte a cukorka és a drótkefe pontos árát, nyugtát állított ki és átadta nekem. Miközben visszaadta az újságo­kat, a gyufát, az édességet meg a drótkefét, így szólt:

– A szódavizet pedig, saját beismerése szerint, megitta. Ezért összesen nyolcvanegy kopejka jár.

Roppant megkönnyebbüléssel fizettem. A hadnagy még egyszer figyelmesen átlapozta a személyazonossági igazol­ványomat, és visszaadta.

– Elmehet, Privalov polgártárs – mondta. – És a jövő­ben legyen óvatosabb. Sokáig marad Szolovecben?

– Holnap elutazom – feleltem.

– Hát holnapig is legyen óvatosabb.

– Igyekezni fogok – mondtam, és eltettem az igazolvá­nyomat. Aztán halkabbra fogtam a hangom, s megkérdez­tem – Mondja, hadnagy elvtárs, ön nem érzi magát furcsán itt, Szolovecben?

A hadnagy már valamilyen iratokat nézett.

– Régóta itt vagyok – felelte szórakozottan. – Meg­szoktam.

Fordító: Gellért György

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A hétfő szombaton kezdődik

Metropolis Média, 2012

• Recenziónk
• Fülszöveg