Szerető gyűlölség | Szalóczi Dániel: Mosakodj, Petike, addig nem nézlek indiánnak

Posted on 2012. szeptember 2. vasárnap Szerző:

0


Írta: H. Ferch Gabriella

„Miután a hatásvadász énem felfestette a cselekményt és a regény beteges világát, az őszinteségem most ad egy plusz színt a palettához, amitől egyszerre fogod gyűlölni és imádni a végeredményt” – szól a jövendő olvasóhoz a fiatal szerző ön-recenziójában, de valószínűleg téved. Mert könyve inkább vált ki értetlenséget – és talán csalódást is – azokból az olvasókból, akik ismerik a mozgássérültek belső világát.

Vegyük komolyan a szerző előszavát: „A regényben szereplő helyszínek és karakterek nem valóságosak” – ugyanakkor tudjuk, hogy a szerző végzett konduktor is. Ettől a műben szereplő mozgássérült típusok külső megjelenítése nagyon is hiteles, és felfedezhető a sorok között néhány pedagógiai sztereotípiát is vitató nézet. Például: „Nem ölelgetjük a gyerekeket, hanem megtanítjuk járni”. Az egyik öntudatos, lelkes nevelő ki is oktatja a regény mesélő szereplőjét, Kristófot: „Bár megérti, hogy tele vagyok személyes, valószínűleg családi problémákkal, de amint bezáródik mögöttem az intézet fotocellás ajtaja, kinn kell, hogy maradjon a magánélet is az összes problémáival együtt, mert csak és kizárólag a gyerekek érzelmi, értelmi és mozgásfejlesztése számít a gyakorlati idő alatt.”

A könyv látszólag csak a főhős életének egyik jelentős helyszíneként használja fel a mozgássérültek intézetét, azonban a szerző nevelőotthoni tartózkodásának valódi célja csak a regény végén tudatosul az olvasóban. A főiskola és a bentlakásos intézmény a deviánsok gyűjtőhelye. Mint a sok évtizede elfelejtett műfajban, a sematikus regényben, minden(ki) egyszerre van jelen. A prostituálódott lány nem talált „kulturáltabb melót”, mellesleg az anyja és testvére is mozgássérült. Az egyik nevelő lány drogfüggő, életét a dagadt fehér nyúl teszi teljessé, akinek Teknősbéka a neve. A főiskolát koptatja a maca, aki az anatómia órán a pad alatti levelezésben a péniszméreteket taglalja, s végtelenül üresfejű, infantilis barátnője is itt múlatja az időt. Deviáns maga a főiskola dékánja is, akinek munkája, élete szintén hazugságra és képmutatásra épül.

Széles a paletta, és hogy az író kellően alátámassza a »mindenki deviáns« alapállást, mindenkinek akad valami flekkje: alkohol- és drogfüggés, vérmérgezés, pánikroham, csecsemőgyilkosság, epilepsziás roham, véresre verés/veretés, erőszak, homoszexualitás. Hogy tudományosak legyünk, a szekreció minden formája fel van mázolva e pannóra: hányás, ürülék, nemi váladék, továbbá betölti a szöveget a sajátos szubkultúrára jellemző trágár beszéd nyers ábrázolása.

A rendhagyó regény több síkon fut, a főszál belső monológja Kristófé. Szalóczi megpróbálja beszéltetni a sérült gyermekeket is, sajnos kevésbé hitelesen – a szöveggel láttatná érzéseiket.

Amint látható, számomra nem tűnik hibátlannak a könyv. Mégis az utolsó lapjain kibontakozó teljes kerettörténet, s az identitáskrízisét élő főszereplő naturalista módon elbeszélt pokoljárása számos fontos problémát feszeget. Vajon hogyan tud megküzdeni egy szülő azzal a ténnyel, hogy mozgássérült gyermeke születik? Képes-e érzelmileg elfogadni a gyermeket? És ha a bentlakásos intézet szereplőit nézzük: képes-e maga a mozgássérült megbékélni állapotával, és teljes életet élni? És mi a segítő szakma motivációja?

Az sem érdektelen, ha lehántjuk a külsőségeket – amelyek miatt talán számos olvasó nem is lenne hajlandó elkezdeni a regényt –: mi késztethet egy, gyakran még erre éretlen, fiatal lányt arra, hogy hivatásul válassza a speciális nevelői pályát, ahol központi idegrendszeri bénult gyermekeket kell gondozni, nevelni, tanítani. Hasonlóan sokfelé ágazik el a kérdés, miképp találja meg ez a speciális intézet a helyét és méltó szerepét a társadalomban. És legvégül, ami napjainkban – a pénztelenség és a gazdasági bizonytalanság, a munkahelyek hiányának korában – különösen égető: milyen önmegvalósítási lehetőségei vannak egy mozgássérült fiatalnak.

Mindennapi érdekütközések, a pszichológiai kultúra és a szociális érzékenység hiányosságaira utal, hogy a társadalom jelentős része képtelen képmutatás és szánakozás nélkül elfogadni és elfogadtatni a „másságot”.

Kristóf – többé-kevésbé éretlen, túlkoros kamaszként – keresi a tanári (és minden fajta) autoritás elleni hatékonyan lázadás receptjét. Megtalálni is véli: az amőba-goly technika révén. „Az a lényege, hogy vigyük le a bölcs baglyot az agyatlan amőba szintjére, és erre ébresszük is rá.” Hát, frappánsnak tűnik, bizonytalan vagyok benne, hogy működik is. Ez a „semmi ágán ülő” magányos botrányhős halmozottan deviáns, és normaszegő viselkedésmódjával feszegeti létének határait.

A fő kérdés azonban, hogy Kristóf miképp tud megbirkózni a benne feszülő indulatokkal: gyűlölettel, bűntudattal és öngyűlölettel. Igyekszik kilúgozni agyából (és szívéből) minden érzelmet. Igaz, csak azért, hogy elrejtse sebezhetőségét. Életelve: egyedül a szélsőségek megélése által van értelme az életnek.

Szalóczi Dániel

Kristóf a belőle sugárzó negatív világkép ellenére eléggé racionálisan osztályozza a világ dolgait. „Két embertípus van. Az egyik élni szeretné az életét, a másik leélni. Az egyik imádja, élvezi minden percét, az örök életért küzd, és mindent megtesz, hogy lelassítsa az elkerülhetetlen haláldolgot. A másik embertípus minél hamarabb túl akar lenni az egészen. Vetítővásznon nézi önmagát, az életet körülötte, és rohadtul untatja a film. Öngyűlölete pontosan olyan erejű, mint a másik embertípus életimádata… Ja igen, és van egy harmadik is. A harmadik a se nem rasszista, se nem kommunista, ő a nihilista.”

Ennek a jobb sorsra érdemes fiatalembernek legalább annyi hendikeppel indul felnőtt élete, mint mozgássérült hőseinek. Bizonytalan, hogy valaha is fel tudja építeni magát. Mottója, életérzése, stratégiája a „szeretetalapú gyűlöletpolitika”. Tudjuk, hogy a szerző soha nem azonos hősével, de Szalóczi Dániel a záró bekezdésekben még egyszer tudatosítja, mennyire azonosul Kristóffal: „Természetesen utálom a mozgássérülteket, ezért kibaszásból felajánlok nekik minden bevételt, amit ez az írás valaha hoz nekem.”

Szalóczi Dániel: Mosakodj, Petike, addig nem nézlek indiánnak
K.u.K. Kiadó, 2012

»Szalóczi Dániel: Mosakodj, Petike,… – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«