Szalóczi Dániel: Mosakodj, Petike, addig nem nézlek indiánnak (részletek)

Posted on 2012. szeptember 2. vasárnap Szerző:

0


Irodalmi rovat | 2010. október | 2. szám

Púder

És akkor én úgy megettem a tökfőzeléket, hogy még egy kanállal se maradt! Még ki is nyaltam a tányérot! Aztán a Zsófi néni azt mondta, hogy tiszta maszat itt meg itt, úgyhogy letöröljem a szalvétával. Aztán meg jött a kaka, mert nekünk van kakaidőnk, de nekem már egy tízszáz napja nem jön a kaka. A többieknek jön, mindenkinek büdös a bili, csak az enyém nem. Ja, azért nem jön úgy, mert nekem az a betegségem, hogy én nem tudom úgy megmondani, hogy gyere kaka! Mint a Szabi, akinek vörös a teteje, a feje. Ülök a bilin, Zsófi néni a legjobb bilit adja, a dzsiádzsós matricásat, mert én szuper erős vagyok, látod? Nézd az izmom, fogd meg!

És akkor az új bácsi, aki most jött a csoportba, odajön, és közben Zsófi néni mondja a bácsinak, hogy kopogtatni kell a hasamat, meg énekelni, meg mozgatni a hasamat. A hasamat. Aztán elmegy Zsófi néni, az új bácsi meg nem énekli a szupererőt adó dalt. Várok és nem, hanem belefúj valami port az arcomba, hogy ettől szép leszek, ezt a lányok az arcukra teszik.

Én fiú vagyok, te hülye! És sírok, meg belemegy a por az orromba, és akkor megmutassam? Hap-ci! Ilyen óriásit, nem is, inkább ilyen óriásit: HAP-CI! És olyan sokat, hogy tízszázat. És képzeld, anya, úgy jött a kaka, hogy hú! Nagyon jött! Jaj, anya, az nagyon vicces volt!

Aztán kezet fogott velem még a Szabi is. Most már én vagyok a legjobb barátja, képzeld, anya.

| 7. |

– Na, ide figyelj, engem nem érdekel a véleményed, engem nem érdekel, hogy milyen kedved van, ha az én csoportomban vagy, akkor dolgozol, és azt csinálod, amit mondok. Egyetlen rossz megjegyzés, és nagyon megkeserítem az életedet.

– Jó napot.

– Ja, jó napot.

Érzi, hogy kissé erős nyitás volt ez egy ismerkedéshez.

– Kristóf vagyok.

– Tudom, tudom, mondták. Igen.

Zavarba hoztam. Imádom ezt az érzést.

– Egy ilyen bájos és kedves hölgynek bizonyára elragadó neve van.

Minden lelkierőmet összeszedve préselem ki magamból ezt az erőltetett mondatot. Persze ő sem érzékeli a cinizmust, ahogy itt senki, úgyhogy lassan leszokom róla. Mert magamat meg minek szórakoztassam. Tudom, hogy ez a bulimiás, ötvenes, enyhén hónaljszagú nő erre vágyik. Szép és kedveskedő szavakra. Unottan nézem a megdöbbent ráncokat, mert gondolom, egy tahó parasztnak harangoztak be, aki görcsösen mutogatja a kabbeujját. Most meg egy kedves mondattal találja szembe magát, és egy erőltetett mosollyal.

– Jaj, ne haragudj, hogy így letámadtalak. Azaz, remélem, megértetted, amit mondtam, mert nálam nincs kecmec. Egyébként Zsófi néni, azaz… Zsófi vagyok.

Kecmec. Az meg mi. Biztos egy dezodormárka. Mindegy, Zsófi szép, üde és mindezt el is hiszi. Hajmeglobbantását az évek alatt tökélyre fejlesztette, és most ebben a félig odavetett zsófivagyokban teljesedik ki a mozdulat és a szó erotikája. Annyira nyilvánvalóan játssza a szerepét, hogy erre csak egy ugyanekkora ripacs gerjedne be. Igaz, a karácsonyi intézeti adományesten el is kapja egy jól szituált, rosszul koreografált kalapos fazon.

Megyek utána, a csoportba, az óvodába. Más, mint az előző csoport, bár itt is ugyanúgy agyon vannak matricázva a székek és az asztalok, de itt minden matricának jelentése és rendszere van. Szín, szám és jelentés egy asztallapon. Katicamatrica a piroslabdával, mert pöttyös, piros és mindkettőre hat az aerodinamika. Gondolom, ez volt a rendezési szempont. A falon gyerekek fotói, alatta a hónapok alatt elkészült munkák. Andika, akire a fotón nyakkendőt adtak, meg piros masnit a hajába, és a fotós valószínűleg egy csillámpóni lehetett, mert Andika maga a gyermeki rácsodálkozás megarcosítója, például ő szeptemberben egy kézlenyomatos pillangót, és egy őszi tájat készített falevelekből, októberben pedig sólisztgyurmából formálta meg személyiségének apró darabkáját, egy összelapított kukacot, köménymagból kirakott, csodálkozó szemekkel. Biztos a kukacváladékot is hozzátermelte, ha az előző csoportomból, Dorkából vagy Bandikából indulok ki. De ezek az ovisok gerincsérvesek. Egy másik csoport. Zsófiból csak úgy ömlenek a definíciók, sphincter záróizmokról meg spina bifidáról beszél, szitaagyam pedig reménytelenül próbálja kiszűrni a lényeget. Szóval. Ezeknek a gyerekeknek születéskor kilyukadt a hátuk. Emiatt pöcstől-puncitól lefelé bénák, a hátuk közepére pedig szőrcsomó nőtt, ez a gerincsérvesek organikus tetkója. Zsófi megmutatja az egyáltalán nem mellékes helyiséget, ahol tizenegy bili sorakozik egy vonalban, katonás rendben, tüzelésre készen.

– A gerincsérves gyerekek óránként mennek a bilire, hogy megtanulják kipréselni magukból a vizeletet és a salakanyagot, mindezt különböző játékos feladatokon keresztül. Ezután, Kristóf, le kell mérned a produktumot centiliter és gramm pontossággal, és végül ebbe a sárga füzetbe jegyzed fel az eredményt.

Nem tudom, hogy ezt most komolyan mondta-e, vagy csak sötét a humora, de nincs idő visszakérdezni. Zsófi már tovalibbent, haja felém legyezi bódító hónaljszagát, a tizenegy kis babafejű izé pedig egyszerre visít fel örömében, amikor meghallják a fő óvó néni, a pótanyuka, a mindent és mindenkit megtestesítő Zsófi néni csilingelő hangját. Összesen ennyit fognak fel a világból. Kémiai és fizikai ingerekre reagáló növények, hervadó háttal és napraforgómosollyal.

– Ez itt a csoport, itt fogsz dolgozni. Gyerekek, köszöntsétek Kristóf bácsit!

Néznek rám, én vagyok a nap, szotyi potyog a szájukból, kiabálva sziáznak. Van benne valami névtelen alkoholistás összejövetel-érzés, mindenki egyenrangú, mert mindenki gyenge. Mosolygok, most annyira nem kell erőlködnöm. Ők a napraforgók, én pedig a tejbetök.

Éppen tornáznak a gyerekek. Lebénult lábaikat ide-oda lendítik, szék lapjába kapaszkodnak, lábuk között nézelődnek, terpeszlábukat hátralendítik egy, ránehezednek kettő, bal lábukat lendítik három, ránehezednek négy. Teljesen bénán fityegő lábbal haladnak hátrafele. Sejtelmes zene, harsonaszó, és a növények gyökerüket kitépve megindulnak. Váó. Nagyon gyűrűkurás. Nézem, de nem értem a látványt. Sebaj, mert kábé három perc múlva megtudom, hogy ez az egész intézet varázsa. A lényege. Hogy hajlítgassuk a növények szárát.

– Mert attól még, hogy ők nem tanultak meg automatikusan ülni, járni, de néhányuk még csak hasra fordulni sem, meg lehet nekik tanítani a mozdulatot. Ők ezt a tudást elraktározzák, megjegyzi a testük, és sok-sok gyakorlás után képesek lesznek akár egyedül is elvégezni az adott feladatot.

Furcsa. Most tapasztaltam először, hogy valaki érti is, amit mond. És hogy értem, amit mond. Zsófi pörög, mint a neoncsőforgató jedik a diszkóban, magyaráz, mutogat, lelkes. Az én agyamban viszont már átszakadt a szita hálója, semmi se ragad bele, már máshol járok, egy kis faházban csókolózom egy tál tejbegríz felett. Amióta itt vagyok, most jutott először eszembe ő. Nagybetűvel. Ő. De miért pont most. Ja, a rondanapraforgós Vangóg-kép a tejbegríz felett. Az az oka.

Amúgy hazudok. Folyton eszembe jut. Folyton. Basszameg.

Misike. Nem mondhatnám, hogy a legbájosabb gyerek. Ha egy stílszerű fűrészt adnának a kezébe, és művérrel spriccelnénk tele a fél arcát, akkor sem lehetne már félelmetesebb. Ahogy félig lehajtott fejjel ül és vicsorog, kedvem lenne összeszarni magam. Nehéz belelátni a gyermeki ártatlanságot. Próbálom megfejteni ezt az agressziót, próbálom ráfogni a szülei nevelési csődjére, vagy az arcszerkezetére. A tényen nem változtat, hogy az átokos-horroros filmben szereplő, nyöszörgő gyerek kutyafasza hozzá képest.

Misike. Nem is az az idegesítő, hogy folyton röhög rajtam. Nem kinevet vagy kacarászik, hanem sátánian felnyerít. El kellett ülni vele a többi gyerektől, mert azok annyira bőgtek a félelmetes hangtól, hogy szó szerint összefosták magukat. Próbálok a torkára koncentrálni, a kis lógó bigyulára a nyelve felett, ami valami véres-fehéres trutyiban úszik. Gratulálok, Misike. Rám köpi, mint az eddigi összes elfogyasztott fogkrémet. A köldököm már átázott, mert Misike megcéloz, aztán lő. Precízen, a trikóm közepére, a köldököm köré. Mentolos köldökzsinór, nyisszant egyet a doki, egészséges kisfia született, kedves hölgyem, ha már a Kolgét és a Szignál nevek között hezitál, ajánlom a Kolgétet, mert egyrészt az fiúsabb név, másrészt a szülész- és fogorvosok is ezt ajánlják.

Miközben halálfélelmesen dobogó szívvel tuszkolom Misibe a fogkefét – mert minden étkezés után kötelező elrohadt fogcsonkokat mosni –, a távolból nézem Zsófit, ahogy elpakolja az ebédmaradékot. Úgy pakolja, mintha egész életében erre a mozdulatsorra vágyott volna. Ez az élete. A csoport. A maradék tíz napraforgóból pedig bőségesen potyog a szotyi. Vidám parasztok, akik a focimeccset nézve a pálya szélén bő nyállal köpik szét a kettérágott magot.

Mert Misike ordított. Engem akart. Ha más ért hozzá, ordított. Friss hús jött. Öreg nénik szidják egymás anyját, tolakodnak, a hentesbolt nyit, mindegyiküknek a még véres pulykaszárny kell. Misinek is.

– Ebéd előtt mindig ezt csinálja. Ne is törődj vele – szólít meg egy nagy mellű, nagy szempillájú lány. A trikóján át körvonalazódó, gigantikus parizerbimbók. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a szája vagy a melle beszél hozzám.

– Miért, törődnöm kéne vele?

– Elsősök vagyunk. Mi még csak pucolunk és nyugtatunk. Pedig én már úgy facilitálnék…

– Biztos.

– Tudod, tornáztatni meg járatni a gyerekeket. Facilitálni.

– Hogy ti milyen műveltek vagytok.

Nézem a melleit, a nagy szempillák sértődötten remegnek. Misike üvölt, Zsófi ellövi az összes nyugtató dalt és nincsjátékdélutánt. A kedveskedés és a fenyegetés pszichológiai fegyvereit. Bumm-bumm, mellé.

– Kristóf, gyere ide, nézzük, te mire jutsz Misikével.

Meglátta a szememben, hogy félek, és most lecsap rám. Sólyom, hónaljszag-kondenzcsíkkal.

Misike nyújtózkodik értem. Türelmetlen, én pedig egyre bátortalanabbul lépdelek. Nem ölelgethetem hál’ istennek, ahogy azt az előző csoportomban megmondta a gyakvezem. Nem mintha önszántamból hozzá akarnék érni ehhez a kis horrorfilm-figurához. A legjobban ezektől a filmektől parázok. Ezektől, amikben a gyerekek falják fel a boszorkányt. Egy perc múlva megértem, miért.

Misike háta mögé kerülök. Micsoda manőver. Kihasználom, hogy nem tud forogni, mert oda van kötözve a székhez. Leborotválom a haját, nedves szivacs a fejtetőre, elektródák, végül a fekete zsák, és szevasz, Misike. Gonosz gondolat, lelkifurdalás, örök hiba. A képzeletbeli áramszünetem alatt a nyakamba kapaszkodik, miközben mögé ülök. Abbahagyja az ordítást, cseng a fülem a csendtől. Vihar előtti csend. Zsófi néni homlokán felhők, szeme körül félelem, a szája villámlik, de túl későn jut el hozzám a dörgés hangja, hogy vigyázzak.

És már dől is a vér, ahogy a felső állkapcsa rázáródik az alsóra. Hamburger, amibe ő adja a zsemlét, a nyakbőröm pedig a jó nagy marhavagyok-húst. Misike csüng, én ordítok. Micsoda csendélet. Nagyon nehezen viselem a fájdalmat, a fájdalomküszöböm valahol a béka segge alatti lapulevél alatt van. Kétségbeesésemben próbálom megütni, de ketten lefogják a kezem, nehogy baleset történjen. Baleset, persze. Ez inkább egy kivégzés. Én villamosszékbe ültettem Misikét, ezért ő most kínpadra fektet. Zsófi keresgél a polcon. Ez az, vedd elő az ostorod, te kis perverz. A túlrendszerezett emberek mindig perverzek. Ostor helyett azonban valami krémet vesz elő, és a szájbilincs köré keni. Tévedtem. Misike egyből elenged, köpködi szét a krémes vért.

Sebellátás, jajdeszegény, üngyümbüngyüm. Anyakomplexusos nők, velem egyidősek, elsősök, mint én, szeretik a könnyeimet, szeretik az illatomat. Szeretnék megcsókolgatni a nyakamat, érezni az ádámcsutkám liftezését. Ezt súgják a vért felitató mozdulatok, az aggódó szempillarebbenések, orrtágulások. Bagzó állatok.

Csak azért is Misike mellé ülök vissza. Szevasz, te drága. Te őstehetség. Lehetek a producered? Igen? Akkor nyisd ki szépen.

(…)

2. bogyó

Enni szeretnék. Csak enni, jóllakni, aztán megint enni. Szeretnék persze megtanulni járni is, de először enni szeretnék. Balaton szeletet, az a kedvencem, mert a Balaton az egy tenger a magyaroknál. A tengerben meg van cápa, és a cápák a kedvenc állataim, erősek, meg vúúmennek és így bekapják, hogy hamm. Ahogy én ezt a répát.

Répa, nagyon vicces. Azt az egerek eszik, én meg nem vagyok egér. Cápa vagyok a Balatonban, és egyébként is, a cápák se tudnak járni, mert ők repülnek a víz alatt a szárnyaikkal. Akkor én minek tanuljam meg a lépést?

Meg ott van apa is, ő majd tol kocsival. Ő a legjobb apa a világon, mert ő pizzát rendel vacsorára, meg gumicukrot ad a tévézéshez. A kedvencem a gumicukorcápa.

Egyébként a legjobb ebben az iskolában, hogy ha bepisilek, nem csak hogy órán nem kell lennem, de még ki is visznek, és át is öltöztetnek. Imádok bepisilni. Olyankor csak lefelé kell nézni szomorúan, és minden néni ölelgetni kezd. Persze van egy, aki nem, ő nagyon tud haragudni, olyankor nem kapok Balaton szeletet, helyette egy ilyen jajderossz járókeretben kell elmennem a vécéig. De majd hazamegyek és jól megmondom apának. Hülye néni.           

Jaj, de sokat gondolkoztam, szomjas vagyok, fúj ilyet nem iszom, adjál kólát. Akkor kérek szépen. Na azért, te hülye.

Ülök és figyelek. Ezt a harci feladatot kaptam az orosz nőtől. Hogy üljek az egyik gyerek mellé, és jegyezzek meg mindent és mindenkit. Úgyhogy most ülök és figyelek.

Technikaóra, télapó ragasztása színes kartonból és vattából. Középen a tanárnő, mozgássérült gyerekek és köréjük ragadt padok. Tényleg csak külső megfigyelő vagyok, természetfotós, aki boldogan fényképezi a fekete özvegyek táplálkozási szokását. Mellettem Rozika, nyolcéves, a férfi-női kapcsolatot legkomolyabban átélő és megtestesítő özvegy, aki előtt jelenleg három lefejezett télapó hever. Rozika egyfolytában a plafont nézi, nagyon lassan jobbra-balra dönti a fejét, élvezi a gravitációt. Exponálok, felveszem a jobb kéz emelkedését, közeledését a szájhoz, a jódozott géz alatt megbúvó, húsig lerágott körömágyat, amit még amorfabbá fog csócsálni a ráérősen őrlő fogsor a következő pillanatban. Sajnos bele kell avatkoznom a természet és a fogsorok körforgásába, bár ez a jelenlegi harci feladatomon kívül esik. Szájkosaramba visít, de kap még egy télapót, és ettől megnyugszik. A negyedik, csalódást okozó pasi készen áll a lefejezésre, kedves özv. Rozália.

Ahogy nézem a negyedik lefejezést, az üres tekintetet, a tekergő szemeket és a nyáltól nedves ajkakat, meglátok az arcán valami olyasmit, amit eddig csak egyetlen emberi lény vonásaiban fedeztem fel. A szépséget. A szépség olyan, mint egy kitartott hang a hegedűn, amit nem tudsz ábécével meg dórémivel meghatározni, és bár a négy évszakon meg a partiszemüvegen edződött fülnek talán kicsit hamis, mégis az ember azt kívánja, bárcsak ne érne a vonó a végére. A szépség az egy örökké-dolog.

A hegedű viszont egy idegesítő hangszer, veszem le a tekintetem Roziról, és tovább teljesítem harci feladatomat, a figyelve ülést.

– Hajni, a télapó nem ott hordja a szakállát. A szakáll az ember állán van, azért hívjuk szak-állnak!

Na ja. Köszönjük, Emese. Mutatja az állát, valószínűleg nem tud arról a három darab pofátlanul hosszúra nőtt szőrszálról, ami kinőtt az állcsúcsán. Életre kelt a mesehónaljam.

Amúgy Emese a technikatanár néni. Műmosollyal a füle között, könyökhajlatig felhalmozott karkötőkkel, kellemesen zsibbadó szeméremajkakkal magyarázza a ragasztás következő fázisát. Az első itt dolgozó nő, akinek rendben van a nemi élete. Próbálja leszakítani a vattafanszőrt Hajni télapójáról, aki pedig váltig állítja, hogy apának bizony ott van a szakálla. Hát igen. A saját nővérének és az apjának lánya. A fanszőr elszakad, Hajni kiakad; alsó ajkát pontosan az egy darab megmaradt foga alá gyűri, szemeit bőgésre guvasztja, és illedelmesen vár öt másodpercet, mielőtt nekikezdene a hisztinek. Feje tetején pálmafaként fogja össze a haját egy rózsaszín hajgumi. Művészkép, katt, és egy vakuvillanás alatt visszakerül a fanszőr az eredeti helyére, megakadályozva az anarchiát és káoszt teremtő, földön fetrengős hisztit.

– Ez gyönyörű, Szandi! Nézzétek meg, gyerekek, így kell elkészíteni! Gyönyörűen ragasztottad meg a télapó hasát, arcát, puttonyát és a szakállát is! Látod, Ödönke? Ottóka? Petike? Palikám, figyelj már ide egy kicsit, tiszteld már meg a másikat azzal, hogy megnézed a télapóját!

– Emese néni, minek csináljuk ezt? A Mikulás december ötödikén jött, ma meg tizedike van! Olyan unalmas ez az óra…

Szandi beletrafált. Emese néni kezdi elveszteni a türelmét. Pedig annyira próbálta hanyagolni ezt a kis módszertani problémát, olyan lendülettel kezdett neki a piros kartonlapok összeragasztásának, hogy még nekem se tűnt fel az időpontatlanság. Emese is az a típus, akiben lappang a „jóleszezeknekígyis”-hozzáállás. Szánalmas. Na, akkor most már álld a pofont, baszod, ha ennyire védtelenül hagytad azt az őszintétlen pofádat.

Szóval Szandi. Szandi agyilag normális. Sőt. Egy igazi szemüveges okostojás. Ha mozgássérült vagy, okosnak lenni a legnagyobb szopás. Már csak azért is, mert húszévesen ráeszmélsz, hogy kibaszott veled az élet, és vagy eret vágsz, vagy eret vágatsz, vagy egy stílusos emós hajat, és rábízod magad a sok baromra, akik úgy beszélnek veled, mint alulfizetett télapó a hülyegyerekkel.

– Már csak öt perc van az órából, úgyhogy tessék elkészülni lassan, jó?

Jó. Mintha valaki még dolgozna. Ödönke, az osztály bohóca már elfogyasztotta a maga kis alulfizetettjét. A maradék háromról, amit az üresen hagyott padokon talált, a szakállat is lelegelte, merthogy az vattacukor.

– Vattajukó!

– Megműtöm a kecskét.

Ottóka kinyilatkozik. Megműti a télapót, átlyukasztja a rajzlapot, amire a télapódarabokat ragasztotta. Szegény Mikulásnak, akit Ottóka képzeletében valószínűleg mekkmester húz, egy fél tubus teknokol kerül a gyomrába. Ottóka nagyon ritkán válaszol megfejthetően bármire is. Éppen ezért jó barátok Ödönkével. Ottóka és Ödönke, szüleiteknek gratulálok a névválasztáshoz, mert ennél gyépésebb nevet keresve se találhattak volna ki. Elképzelem, ahogy az anyuka meglátja a méhlepénydarabkás, véres kisbabát, és az agyát elönti az ödön. Külön entitás. Ottóka, homlokával megpecsételve a megműtött télapó sorsát, hatalmas fejét előrebillenti, és belefejel a ragacsos köldökbe. Kábé kétszer akkora a homloka, mint az egész arca. Hidrokefál. Túl sok az agyvíz, túl kevés a köztes anyag. Ha egészséges lenne, biztos anarchista punk műtőssegéd lenne.

– Kristóf, segíts, légy szíves, nem bírom egyedül.

Hogy most visszagondolok, Emesével a második ában töltött pályafutásom alatt mindig úgy dolgoztam, hogy a munkaideje végére elfogyott a lendülete, és ilyenkor ő is elkezdte a hisztit, persze kevésbé őszintén, mint a pálmafacopfos Hajnika. Mondjuk, Palikához lehet, hogy én is kértem volna az ő segítségét. A nyolcéves Palika egyszerűen kifolyt a padból, és most a hatvankilónyi háj hullámszerűen rázkódik a nevetéstől. Én is mosolygok, elképzelem, ahogy negyvenévesen élete legboldogabb munkáját végzi a baromfi-feldolgozó üzemben, minden egyes tekerésnél felnevet, és élvezi a hangokat, a gép zaját, az élet és a halál szagát, hogy végre ő is egy munkafolyamat része, mert ő tekerheti meg a csirkék nyakát, miután azok átestek a sokkoló áramütésen. Az áramütés után egy-kettő még néha élve marad, sarkantyús kiscsizmájukba minden jó, cukor, dió, mogyoró és egy dróthorog kerül, tollas szakállukat pedig leforrázza és megkopasztja a következő munkafolyamat.

– Pápá! – integet Palika, amikor észreveszi, hogy a nagy műgonddal elkészített remekműve a következő munkafolyamat, Rozika kezébe kerül.

Emese nagyokat sóhajtva kezd pakolni, elteszi a gondosan előkészített, Ödönke által vattátlanított télapókat is az üresen hagyott padokról. Hárman hiányoznak, három olyan gyerek, akik alapjában meghatározzák a jövő évemet.

– Emese néni!

Kedves, cérnavékony hang. Petike. Művészcsoportunk vezéregyénisége, aki mindent tud a művészetről. Mert rájött a lényegére. A lényeg, hogy őszintén csináld, és amikor egy kicsit erőlködsz, az már nem az. Érted, ember? Éppen ezért ő koronázza meg a technikaórát. Petike. Miatta léteznek krampuszok, ördögök, a sátán, az ember tragédiája, és úgy mellékesen maga az egész teremtéstörténet.

– Igen, Petike?

– Emese néni!

– Mondd már, Petikém!

Magas labda.

– Emese néni, te egy kurva vagy! Érted, ember? Egy kurva!

Petike ezután csengő-bongó hangján leribancozza Emese anyukáját, halálosan megfenyegeti Emese apukáját, és a hideg zuhanyig legalább tizenkétszer tudatosítja Emesében, hogy egy nem megfelelően ápolt prostituált.

Este van. Fél nyolc. Eddig bírtam. Már csak Palikát kell megitatni, és kész. Át kell kapcsolnom zombimódba. Ádámcsutka le-fel. Irína, az orosz nő, akinek csak hosszú ível lehet mondani a nevét, különben kikéri magának, rácsap a seggemre. Jól van, Babafej. Holnap reggel igyiszuda. Ennyit értek oroszul. Igyiszuda, gyere ide. Gyere babám, gyújtsd meg a tüzemet.

Szalóczi Dániel: Mosakodj, Petike, addig nem nézlek indiánnak
K. u. K. Kiadó, 2012