Írta: Abonyi Barbara
A bezárt madár ősidők óta az elvesztett szabadság jelképe. Ezúttal nem a fizikai, hanem a lelki fogságé. Asszonytestbe öltözött madárlélek, aki inkább köthető a természethez egészében, mint az emberhez, és az ő kis civilizációjához. Egy nő, aki semmilyen emberi szerepben nem találja meg magát, kizárólag madárgyűrűzés közben – mert ez az egyetlen tevékenység, ami közel hozhatja ahhoz a létállapothoz, amire annyira vágyik. Ez az alapvetés minimum érdekes és egyéni, és nem is bánja meg, aki – hozzám hasonlóan – hagyja magát elsodortatni a Madárasszony történetével.
Linger Lea, a könyv narrátora húsz évvel anyja öngyilkossága után felderíti annak életét. Ahogy jár rokonról rokonra, ismerősről ismerősre, úgy bontakozik ki fokozatosan előttünk Linger Lili múltja, és ezzel párhuzamosan Lea jelene. A történet egyszerre lineáris és kifelé gyűrűző. Az egyes beszélők Lili életének egy-egy állomását jelzik, de mondandójuk nem csupán arra a néhány időszakra korlátozódik, amikor épp a lányasszony mellett voltak, az egész életéről ugyanúgy mesélnek. Aztán minden emlékező egyben szűrő is: így történhet, hogy az anya öngyilkosságára a gonosz szellemek tevékenysége éppúgy magyarázat lehet, mint a beteg psziché – közös vonás, hogy mindegyik diagnózis szerint Lili egyszerűen nincsen jó helyen. Mindenki egy kicsit máshogy emlékszik, de mégis ugyanúgy, ezáltal pontosan rajzolódik ki mind az emlékezők, mind a Madárasszony portréja.
Az írónő igazi, élő, háromdimenziós alakokat mutat nekünk. Nem ítélkezik, még Lea gondolatain keresztül is ritkán, viszont pontos, részletes képet kapunk; bár a legtöbb szereplőt csak beszélni halljuk, a gondolatait csak Leának ismerjük. Ehhez jó eszköz a mindenkire egyedien jellemző beszédmód, a narrátornak szinte semmit nem kell hozzájuk fűzni, így is látjuk őket magunk előtt.
Ha már szóhasználat: ezt a könyvet igazán jó olvasni. A történet is nagyon érdekes és drámai, de ezen kívül hihetetlenül gyönyörű a nyelve. A szavaknak testük és ízük van. A képek, amiket használ, színesek, élénkek, filmszerűek. Az írónő egyébként eddig gyerekkönyvek mellett főleg verseskötetekkel mutatkozott be, vagyis nem áll távol tőle a költészet, a játék a szavakkal, és nagyon lehet érezni ezt a szerelmet a verbális kifejezés iránt. A szavak sem hűtlenek hozzá, közhelyek és eredetieskedés nélkül simulnak szöveggé.
A figurák hasonlatai nagyon megragadóak. Például egy ilyen: „olyan kócos, mint az örvösgalamb fészke”. Érezzük, hogy nem póz, Finy Petra nem csak úgy felütötte a madárhatározót, és kikeresett valami hangzatos szöveget a szereplőinek, ehhez a világhoz – madarász férje révén – őt is éppoly magától értetődő kapocs fűzi. Ezért hangzik nagyon odaillőn az, amit mond. Illetve, ez igaz a természet közelében létező alakokra, na de a városiakkal más a helyzet, az övéik olykor kissé erőltetettek szövegnek, bár képként ezek is nagyon erősek. (A legkevésbé találónak talán a bábos lány szövegeit éreztem.) Ugyanakkor hamar rádöbbenhetünk arra is, hogy hiba lenne ezeket csupán élőbeszédben elhangzó monológokként kezelni. Ugyanis legalább ugyanannyira belső szövegek is, mint amennyire mesék egy hallgatónak. És belül, magunkkal máshogy beszélgetünk…
Finy Petra
Szinte mindegyik fejezet egy-egy természeti képhez kapcsolódik – melyről többnyire valakinek eszébe jutott egy emlék, amit el is mesél. Lényeges az is, hogy Tartalomjegyzék helyett Határozót találunk a könyv végén. Azon belül egy-egy csoport jut minden ember emlékeinek, ahol a nem természeti jelenségek – amiről aztán emlékezésbe fognak – hűen jellemzik őket.
Élő és eredeti az a társaság, ami Lilit és Leát körbeveszi. Van itt félig bénult borász, aki nehezen szabadul az önvádtól, és szívesebben nem-emlékezne, mint igen. Van szarvasgombász első férj, aki csaknem ugyanolyan szerelemben, szimbiózisban él a természettel (is), mint Lili. Ott van Böbebú, a vajákos asszony, a megcsappant erejű, de még nem varázstalan boszorkány, aki mindent megtesz, amit hatalmában áll, azonban az mindenre nem elég. Meg a bábos lány, Lili egyetlen barátja, aki a faragott, élettelen figurákon keresztül létezik csak igazán. Aztán az orvos nagybácsi, a könnyed elegancia mögött lapuló titokkal. A nagyanya: Lili anyósa, aki a nehézségeket az erejével próbálta legyőzni, és végül ez az erő ölt ki belőle mindent, ami él. Az apa, aki a madarászok ügyeit intézi, félig városi, félig vidéki, két világ között, mindkettőhöz ugyanolyan semlegességgel és jóindulattal viszonyulva. És persze maga Lea, aki az anyja történetére kíváncsi, de ezzel együtt a saját jelene is egyre jobban kikristályosodik és átalakul. Néha egészen csodás módon, hiszen a könyvben olykor megjelenik a túlvilági, a csoda is: mint a holló (Lili másik fele), aki a csecsemő Lilit kajszibarackkal eteti, a tengelicek, akik valójában tündérek, vagy a gyűrűzővizsga, ami után Lili Lázárlányként kel fel a bénaságból.
Nem hétköznapi könyv tehát a Madárasszony. Egy családnak egyetlen személy köré épített története, nem megszokott formában. Helyenként bizarr, sokszor irreális, mindig emberi – még úgy is, hogy a tulajdonképpeni főhős a legkevésbé emberi akar lenni. Nagyon szerethető Finy Petrának ez a könyve. Remélem, szerzője ezután sem marad végleg a verseknél meg a gyerekkönyveknél, és olvasunk még ilyen egyéni hangú, megragadó történetet tőle.
Finy Petra: Madárasszony
Libri Kiadó, 2012
»Finy Petra: Madárasszony – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«
Olvass bele 
Posted on 2012.07.24. Szerző: olvassbele
0