Elkutyultan | Bächer Iván: Hatlábú (sőt több)

Írta: Bedő J. István

Iván egy közelmúltbeli kötetében, a Sétatársban megírta Kardos G. György emlékezetét, talán tudta, talán nem, nemcsak partner volt abban a könyvben KGGy mellett, hanem kutya is. Kutya, aki mindent meghallgat, időnként hálás tekintettel néz a gazdára, és hasonlók. Bächer kicsit Bozzi úr is most, bár a hasonlóság kimerül abban, hogy mostanra ő maga is elkutyásodott. Elkutyult.

Elővette most egy régebbi íráscsokrát, fölfrissítette, a Hatlábú így lett teljes. Kedvelt szerzőnk mind rezignáltabban néz végig életén, és ez annak ismeretében, hogy az utóbbi hetekben szeretett fröccsözésétől is eltanácsolták (ő írta meg, nem titok), abszolút érthető.

A karcsú kötet a gazdává válástól tekint végig az emberi (bächeri) természeten. Magáról ír, de bárki, akit sorsa házi kedvenc közelébe vetett, saját magára ismer. Nem csupán a macskás és a kutyás lét különbségeiről van szó, dehogy. Arról is, hogy egy kialakult hierarchiába slisszol, csusszan, lép, tapos vagy rondít bele egy kívülről érkező. Iván viharvert magánélete, mely könyvekké aszúsodott, a kutyás/macskás lét tükrében új színeket kap.

Ugyanis gyakori jelenség, hogy az ember nem kutyássá, macskássá lesz, hanem – látensen – már egészen kicsi kora óta az. Aztán egyszer csak beteljesedik rajta a dolog. Iván főleg kutyás lett, azért is volt a Hatlábú első kiadása csak kutyás történetek gyűjteménye. De végül is mindegy. Az életút ismeretében akár azt is mondhatjuk: Cosí fan tutti. (Nem hiba ez: szándékos a hímnemű alak.) Mind(en férfi) így csinálja. Párt keres, párt talál, az igazit vagy a nem egészen igazit. Olykor másét. Házasodik, meggyerekesedik. Társat temet vagy elválik, társtól és/vagy kutyától. Mert a kutya családtag. Lehet vele beszélgetni odahaza, teraszon, tornácon. Egy helyben vagy sétálva.

Jól nevelt kutyával bárhol.

Türelmesen üldögél, míg fecserészünk egy fröccs mellett (illetve most már mégsem.) Igaz, hogy nem fejti ki a véleményét, de a legfontosabbat teszi: meghallgat. Néha csak annyi kell. Néha meg elég, ha egymás szemébe nézünk, értjük egymást.

Bächer kutyáinak szerencsés és boldog élete volt. Macskáinak is, pedig azok mondhatni más kaszt, más életciklus, más viselkedés, más pofonok, más sérülések. De azért jó életük volt. Ivánnak is velük, mellettük. Erről árulkodnak Teknős Miklós nagyszerű állatportréi. (Mintha valamennyien arra vágyódnának, hogy B. I. egy darabig gazda legyen náluk…)

A megtoldott Hatlábúnak ma is a legmegindítóbb része, amelyik Dorisz kutya öreg, nagyon öreg koráról szól. Meg az a szemérmesség, ahogy Iván leírja az átlépést a kutyásságból a kutyátlanságba: »Öreg kutya. Jó kutya. | Aztán… Aztán aztán lett.«

Amikor egyik napról a másikra nem kell többé reggel kiengedni. Nem kell előkészíteni az ételt. Nem kell kimenni, hogy megvakarjuk a füle tövét. Semmit nem kell már tenni.

Szinte már aznap eldől, hogy soha többé nem jöhet kutya. Mert még túlságosan megszeretjük. Befogadunk egy gazdátlant, egy bolondos külsejű, szürke-fekete Szerdát, egy háromlábú (!), senkinek nem kellő Prücsköt, egy csontsovány, szomorú szemű Vikit, akinek boldogságra van szüksége. És ki tudja, hány derűs év adatik még nekik mellettünk. Vagy nekünk velük.

Bächer Iván nem tud kutyátlanul élni. Mostohakutyája van most, fiatal. Azzal imádják egymást. És ahogy írja: „…öregnek itt vagyok én. Én vagyok már az öreg, öreg kutya, jó kutya. Öreg.”

»Bächer Iván: Hatlábú (sőt több) – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«

• Fülszöveg
• Olvass bele!