Az én népem? | Szávai Géza: Székely Jeruzsálem

Posted on 2012. július 4. szerda Szerző:

0


Írta: Kibédi Varga Sándor

Ezt a könyvet minden erdélyi magyarnak el kell olvasnia. A terjedelmes, szerteágazó, lassan emészthető mű az önismeretről, a hitről, a tisztességről szól. Nem árt, persze, ha magyarországiak is elolvassák. Okulni lehet belőle. Hogy mit? Az alábbiakban talán kiderül.

A tolerancia a kötet kulcsszava. Az olvasás elején még úgy érezem, a szerző túl gyakran hangoztatja. Ugyan van, azaz volt alapja, hiszen az 1568-as erdélyi, tordai (Torda nagyváros Kolozsvár mellett) országgyűlés a szabad vallásgyakorlásról határoz, ámde hol van már a tavalyi (444 évvel korábbi) hó. Most, a kötetet letéve már úgy gondolom, jogos a sok hivatkozás, már azért is, mert Szávai Géza árnyalja a fogalmat: az igazi toleranciában nincs fölé- meg alárendelés, hanem csak mellérendelés. Vagyis el kell fogadnunk – ha jót akarunk –, hogy mellettünk mások, másként, mégis egyenrangúként élhetnek.

De ami Erdélyben természetes (kellene, hogy legyen), Magyarországon egyáltalán nem az. „Ha a mai, budapesti politika jobban értené a hajdani és jelenkori Erdélyt – írja a könyvben –, akkor jobban megértené, és alkotó módon lenne képes befolyásolni az egységesülő Európát.” Megjegyzem, Szávai az esszéregényét az ezredforduló környékén fejezi be.

Vakmerő, amikor elhatározza, megírja a székely szombatosok, a székely zsidózók történetét. (A két fogalom néha fedi egymást, néha külön felekezet jelöl – ilyen keveredés volt a valóságban is.) Ahhoz kell a kurázsi, hogy elfogulatlan tudjon maradni, hogy a felvezetéseiben, következtetéseiben, ítéleteiben ne befolyásolják az erős nemzeti és keresztyén érzései.

A tájból, a hitből, a történelemből, az irodalomból és az emlékeiből közelít a székely zsidózókhoz.

A TÁJ. A szerző Küsmödön születik. Van ilyen nevű patak is, amely a falu közelében ered, és Etéd, Kőrispatak, Bözödújfalu érintésével Erdőszentgyörgy nevű városkánál ömlik a Kis-Küküllőbe. Azaz ömlött, mert az 1980-as évek végén, még a Ceausescu-rendszer idején, Bözödújfalu helyén víztározót építenek, így hatszáz méter hosszú, közel harminc méter magas gát állja a patak útját. Hogy árvízvédelmi vagy más szempontok döntenek a tervezésnél, azt nem tudom, ám hogy a dombokkal ölelt székely falu lerombolása vétek, az biztos.

A Küsmöd húsz kilométeres medencéjében székelyek élnek. A völgy, akárcsak az egész Székelyföld, biblikus táj – azért, mert annak érzik a benne élők. Ennek egyik legfontosabb oka az, hogy ott bánatban sosincs hiány, és a nagy kataklizmák idején csak a Biblia nyújthat némi reményt. A Szentírás az útmutató (néha) a hit megválasztásában, és például a gyerekek névadásában. Az Ábrahám, Izsák, Mózes keresztnév négy-ötszáz éve még megszokott, és vezetéknévvé alakulva ma is gyakori.

Bözödújfalut azért nevezi a szerző Székely Jeruzsálemnek, mert ezen a településen marad meg leghosszabb ideig a székely zsidózó felekezet – az unitárius, református, római katolikus, görög katolikus mellett. A trianoni döntés után román ortodox templom is épül, persze az enyészetnek: nincs, aki oda járjon.

A HIT. Szávai Géza a szülőfalujában azt hallja: „vannak istenfélők, és vannak, akik nem ismernek sem Istent, sem embert”. Vagyis, aki nem tiszteli Istent, nem tiszteli az embert sem. Ilyen indíttatás után – meg hát a témát tekintve – természetes, hogy az istenség, a hit, az egyház nagy teret és szerepet kap a könyvben.

A szerző gyerekkorában arra is rájön, hogy Isten nem avatkozik az emberek dolgába, mert csak figyel, szemlélődik. De az is jó, ha valaki csupán rajtunk tartja a szemét, mondja, hiszen biztonságot ad. Ez már egy mini-hitvallás.

A felnőtt számára az „ügy” azért bonyolultabb. A korábbi évszázadokban pedig nemcsak körülményes, hanem egyenesen életveszélyes lehetett kibújni a széles körben elfogadtatott dogmák hálójából.

Szávai Géza elmagyarázza, hogy a székely zsidózó vallás gyökere a protestantizmusban keresendő. A reformáció Erdélyen átvonuló hulláma annyira erős, hogy meg sem áll Luther Márton vagy Kálvin János nevével jelzett határnál. A továbblépést a kolozsvári Dávid Ferenc és unitárius egyháza jelenti, amelynek legfőbb hittétele az, hogy Isten csak egy van. Az új vallás elterjedését nagyban segíti, hogy János Zsigmond, az első erdélyi fejedelem (1565 és ’71 között uralkodik) szintén unitárius lesz. Az ilyen-olyan rangú „szolgák” pedig mindig az urukat követik.

Bethlen Gábor fejedelem (1613 és ’29 között uralkodik) kancellárja, Péchi Simon még tovább megy az egy isten-hitet vallók útján, és megalkotja az ún. lelki zsidók felekezetét. Lényegében a zsidó vallás törvényeit, szertartásait, ünnepeit, énekeit fordítja le, veszi át, kínálja alkalmazásra. Ő meg a követői úgy gondolják, zsidók lehetnek akkor is, ha nem zsidónak születtek. Péchi Simon mellett más „személyiségek” is a szombatosságot választják, például Borsos Tamás marosvásárhelyi főbíró, fejedelmi követ, krónikás. (Szobra a marosvásárhelyi vár előtt áll. Már ha éppen áll, mert folyton ellopják…)

A szombatosok igazi erőt nemigen tudnak mutatni, mégis évszázadokon át megmaradnak, miközben zajlik a harc a visszatérítésükért. Vannak, akik beadják a derekukat, vannak, akik csak színlelik, vannak, akik inkább Törökországba menekülnek, és vannak, akik tűzön-vízen át kitartanak.

AZ IRODALOM. Unitáriusokról szól Jókai Mór: Egy az Isten című műve. A regénycím, az unitáriusok jelmondata sok erdélyi templom kapuján olvasható. Szávai hosszan idéz a romantikus történetből meg a hozzá fűzött írói jegyzetből.

Bözödi György székely író is feltűnik az esszéregényben. Ő a Törökországba menekült székely zsidózókról írt könyvet, csak hát a műből már egyetlen példányt sem tud adni fiatal kollégájának, Szávai Gézának. Viszont fennmaradt egy 1778-ból származó szomorú levél, amit Drinápolyból küld a hite miatt elmenekült székely legény.

Móricz Zsigmond pedig már a székely zsidózókról ír riportot 1941-ben, kalauza éppen Bözödi, a jeles erdélyi szociográfus. Ekkor már a hatalom urai úgy gondolják, székelynek is, meg szombatosnak is lenni az olyan, mintha Csaba királyfi hirtelen pajeszes bankigazgatóvá válna.

A TÖRTÉNELEM. Saját Erdély-történelméhez kis Magyarország-történelmet kanyarít a szerző, hiszen a kettőt – egy erdélyi – nem tudja külön kezelni. Szent Istvántól Horthy Miklósig sok mindenki szóba kerül. A szöveg-szövőszékén a történelmi fonal a felvető-, az egyházi fonal pedig a bevető szál. Ráadásul van egy harmadik szál: a magyar zsidók története, ezt is valahogy a „szőnyegbe” kell applikálni.

A két világháború közötti politikai vakvágányokra is vet egy pillantást: egy antiszemita szerző 1935-ben megjelent irományában lapozgat. Erre azért van szükség, mert az idézett tanulmány gondolatai már előrevetítik, mi fog történni a „visszatérő” Észak-Erdélyben a zsidózó székelyekkel. Is. Szávai azon elmélkedik, vajon tényleg nem volt mit tenni a bűn megakadályozása, a magyar zsidók kirekesztése, a nemzet önpusztítása ellen? Erre Márton Áron gyulafehérvári püspök példájával felel, aki a vészkorszakban következetesen kikelt a zsidóüldözés ellen. Tehát Szávai csak talál valakit, aki képviselni tudja az erdélyi „legendás” toleranciát.

Végjáték: ’40 és ’44 között a magyar csendőrség egy német SS alakulat segítségével összeszedi a bözödújfalusi zsidózókat, és a marosvásárhelyi gettóba viszi őket. A hitet nézik, nem a nemzetiséget. Ráduly István helyi plébános megpróbálja kimenteni őket: papírokat gyárt és lobogtat. Akik mégis a gettóban rekednek, azok osztoztak az igazi zsidók sorsában.

Szávai Géza

AZ EMLÉKEK. Szávai rengeteg érdekes történetet mesél rokonairól, falus-feleiről, szomszédjairól, kollégáiról. Mindegyik az erdélyi magyar élet kisebb-nagyobb tragédiája. Csak ezekből kitelne egy könyv. Önmagát sem hagyja ki. „Én nem vagyok zsidó”, jelenti ki egy helyen, de csak azért, hogy elmagyarázza: a román nacionalista-kommunista rendszer őt zsidóvá tette. A jogfosztás, az embertelenség, a cinizmus, a megalázás végzi el ezt a munkát. Elkeseredése odáig fajul, hogy az öngyilkosság gondolata is felmerül benne. Végül a szűkebb család, lánya, felesége és ő Budapestre disszidál.

Itt aztán minden jóra fordult? Nem egészen.

„A 90-es évek elején részese voltam egy új (kulturális jellegű) intézmény létrehozásának Magyarországon.” Én teszem hozzá: az Új Magyarország nevű konzervatív napilap indulásáról van szó. Az ünnepléskor egy sugárzó arcú, aktatáskás férfi azt mondja neki: „Gratulálok, igazán gratulálok. De ide aztán zsidót ne vegyenek fel.” Erre ő: „Késő, bátyám, én is zsidó vagyok.” Pedig hát, és ismételten, nem az. Ugyancsak a 90-es évek elején, Pesten történik. Késő este utazik a villamoson. A Blaha Lujza téren fiatal férfiak szállnak fel, dülöngélnek, üléshuzatokat vagdosnak, és azt ordítják, hogy minden zsidót kinyírnak. Senki nem mer megszólalni. Pedig „…fel kellene állni. De hát ez az én népem. Ezek a vadállatok: magyar fiatalok.” Bizony, szörnyű tapasztalat.

Szávai Géza: Székely Jeruzsálem. Esszéregény az identitásról. (4. kiadás)
Pont Kiadó, Budapest, 2012.

»Szávai Géza: Székely Jeruzsálem – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«