Alberto Moravia: Lázadás (részlet)

Én: Úgy gondolom, eljött az ideje, hogy elmeséld, mikor hallottad először a Hangot.

Desideria: Minden egy meleg júniusi napon kezdődött: egy óra körül kiléptem a Flaminio téri francia gimnáziumból, pólóban voltam, miniszoknyában (ebben az évben jött divatba ez a ruhadarab) és lovaglócsizmában, kibontott hajam a vállamra és a mellkasomra omlott, melegem volt, izzadtam (emlékszem a hónaljamnál a két sötét izzadságfoltra, és arra, hogy a lecsorgó veríték a mellemhez tapasztotta a pólót), és elindultam a rakpart felé, ahol Viola sofőrje várt az autóval, hogy hazavigyen. Tudnod kell, hogy a tanítás végén az iskola előtt mindig nevelőnők és szülők sokasága várta a diákokat. Közöttük figyeltem fel pár napja egy asszonyra. Mindig egy kicsit távolabb állt a többiektől, a buszmegálló tábla mellett, de a napnál is világosabb volt, hogy nem a buszt várja, hanem engem. És valóban, ahogy meglátott, le sem vette rólam a szemét, nézett, ahogy a rakpart felé haladva lassan közeledek hozzá. Ott mentem el mindig előtte, alig karnyújtásnyira, de nem mondott semmit, csak kitartóan bámult. Egyszer aztán, amikor elhagytam, ő is elindult a buszmegállóból, távolról a nyomomba eredt, és utána mindennap követett. Tisztában voltam vele, hogy én érdeklem, és magam sem tudom, miért, talán mert hiú voltam, és tetszett, hogy néz, szándékosan lassan lépdeltem. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy volt valami a tekintetében, amitől kellemetlenül éreztem magam.

Én: Micsoda?

Desideria: Ma azt mondanám, hogy méregetett és felbecsült a tekintetével.

Én: Méregetett?

Desideria: Igen, mint egy olyan tárgyat, ami nem a miénk, de megszerezhetjük.

Én: Értékesnek vagy értéktelennek látott?

Desideria: Értékesnek, nagyon értékesnek, és ez hízelgett a hiúságomnak, azért is lépkedtem lassan, hogy minden porcikámat jól megnézhesse.

Én: És azt hogy érted, hogy felbecsült?

Desideria: Ennek az asszonynak a szemében egy értékes tárgy voltam, amely ráadásul senkié, így bárkinek lehetősége van, hogy birtokába vegye. Tehát egyszerre mérte fel testi adottságaimat, és becsülte meg lelki nyitottságomat.

Én: Ennyi mindent láttál a tekintetében?

Desideria: Nem láttam, éreztem.

Én: Milyen volt ez az asszony?

Desideria: Kicsike, kidülledő, hatalmas mellekkel, nagyon széles csípővel és rettentő görbe lábakkal. Hátrafésült szőke haja szabadon hagyta alacsony, durva homlokát; szeme fakókék volt; orra apró kutyaorr, szája széles, ajkai húsosak, erős ívűek. Égszínkék szövetruhát viselt, szétnyitott kabátja alól kilátszott a rózsaszín blúz.

Én: Elmentél előtte, alig karnyújtásnyira; és aztán?

Desideria: Aztán, mint ahogy már mondtam, messziről követett, amíg oda nem értem a rakpartra Viola autójához. A sofőr kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót; ahogy beültem a kocsiba, mindig visszanéztem és láttam, hogy az asszony a szemközti járdáról bámul.

Én: Végül aztán megszólított?

Desideria: Én szólítottam meg őt. Jobban mondva a Hang.

Én: A Hang? Ekkor hallottad hát először a Hangot?

Desideria: Igen.

Én: Korábban ahhoz a hanghoz hasonlítottad a Hangot, amelyet Jeanne d’Arc hallott. Tényleg ugyanolyan volt?

Desideria: Azért vontam párhuzamot, hogy érzékeltessem, a Hang kívülről jött, tényleg hallottam, nem csak hallucináltam. Egyébként teljesen különböző volt. Számomra a Hang, hogy is fogalmazzak?, a maszturbálás folytatása, meghosszabbodása volt.

Én: Mit jelentsen az, hogy a maszturbálás meghosszabbodása?

Desideria: Ahogy már mondtam, rendszeresen maszturbáltam, naponta kétszer, reggel korán, rögtön ébredés után, és este, elalvás előtt. Ezenkívül időnként napközben is csináltam, néha például tanulás közben tört rám a vágy, ilyenkor kulcsra zártam az ajtót, visszaültem az íróasztalomhoz, benyúltam a lábam közé, és anélkül, hogy abbahagytam volna az írást vagy az olvasást, gond nélkül eljutottam az orgazmusig. Rutinból csináltam, megszokásból, szinte öntudatlanul. Szóval, egyik nap, jobban mondva egyik éjjel, mert hiszen éjjel történt, a maszturbálás váratlanul egy Hangban folytatódott, amely a sötétből szólt hozzám. Még nem jutottam el az orgazmusig, de ahogy meghallottam a Hangot, félbeszakítottam a maszturbálást, és arra figyeltem, amit a Hang mondott.

Én: Kívülről jött a Hang?
Desideria: Igen, a szoba egyik sarkából.
Én: Milyen volt?
Desideria: Hogyhogy milyen volt?
Én: Milyen akcentussal beszélt?
Desideria: Normálissal.
Én: Mit jelent az, hogy normálissal?
Desideria: Azt, hogy nem volt semmi különös akcentusa.
Én: De a beszédből általában nemcsak a származás, hanem a társadalmi osztály, a foglalkozás, a nem és sok egyéb dolog is kihallatszik. Először is, női vagy férfihang volt?
Desideria: Női.
Én: Fiatal vagy öreg?
Desideria: Talán nálam idősebb, de nem sokkal.
Én: Népies, polgári vagy arisztokratikus?
Desideria: Meghatározhatatlan.
Én: Milyen foglalkozást űzhetett a Hang gazdája? Úgy értem, hogyan beszélt: mint egy alkalmazott, mint egy tanárnő, vagy mint micsoda?

Desideria: Úgy beszélt, mint egy nevelőnő.
Én: Mint a te nevelőnőid?
Desideria: Az én nevelőnőim nem voltak igazi nevelőnők, egyszerű lányok voltak, akiket Viola azért választott, hogy szerelmeskedhessen velük. A Hang egy igazi nevelőnőé volt. Életem első igazi nevelőnőjéé.

Én: Milyen volt ez a nevelőnő?

Desideria: Legalábbis különleges. Hogy megértsd, mire célzok, elég, ha elismétlem neked azt a négy szót, melyekkel megszólított a sötétből: „Te kis úri lotyó…”

Én: Haragosan szólt?

Desideria: Nem igazán haragosan, inkább szigorúan; pontosan egy olyan nevelőnő hangján, aki tiltott dolgon éri gyámolítottját.

Fordító: Matolcsi Balázs

• Fülszöveg

Alberto Moravia: Lázadás

Partvonal Kiadó, 2012