Anya nem csak egy van | Michela Murgia: Accabadora

Írta: Takács Máté

Szardínia nyugati partján, negyven évvel ezelőtt megszületett Michela Murgia, hogy író legyen. Hogy leírja nekünk azt, egyszerű, célratörő, szép szavaival, milyen is az élet Szardínián, ha valaki negyedik gyermeknek születik egy szegény családba, ahol szinte neve sincs, pusztán így emlegetik: a negyedik. Az utolsó. Talán nemcsak külső megfigyeléseken, sokkal inkább saját kislánykorán keresztül tapasztalva íródhatott ez a fájóan szívbemarkoló, nagy élettapasztalatot és különös misztikumot ígérő könyve, az Accabadora, azaz A lélekanya.

A történet főhőse egy kívülről törékeny, de belül szilárd jellemmel megáldott kislány, „a negyedik”, Maria Listra. Számára a szegénység elfogadott tény, beleszületett, nem is tapasztalt mást maga körül, tehát neki ez az élet. Így fogadta el, nem is vágyik másra. Természetes számára, hogy többen élnek és alszanak együtt egy kis szobában, természetes, hogy szalmán hajtja álomra a fejét, krumplihéjat eszik, már ha eszik egyáltalán valamit. Így aztán számára isteni csodával ér fel, hogy édesanyja mellett – aki ezt a szót meglehetősen nehezen érdemli ki, már ha egyáltalán – egy másik anyára is szert tesz. Egy accabadorára, egy lélekanyára. Mondjuk ki: megveszi magának a gyermeket. Szardínia furcsa hely, a maga zártságával, sajátos törvényeivel. Itt ez a dolog sem ritkaság, a pénzen vett örökbefogadás. Még szavuk is van rá: lélekanya. Ez a személy pedig az idős, varrónőként dolgozó és még valami más, rejtélyes éjszakai tevékenységet folytató, aránylag jómódú nő, Bonaria Urrai.

Amíg idáig eljutunk a könyvben, megtapasztalhatjuk, hogy Michela Murgia nem a nyelvi bravúrokkal, valamiféle egyedi nyelv kialakításával lett olyan népszerű, hogy az egyik legnívósabb olasz irodalmi díjat, a Campiellót megkapta. Épp ellenkezőleg, egyszerűen ír, egyszerűen és jól. Pontosan úgy, ahogyan a helyszín és a történet megkívánja, nyelvezete szervesen illeszkedik a puritán szárd néphez, nincs locsogás, csak a lényeg van. A lényeget megfogni és megírni pedig nehéz. A fordító, Gács Éva is ennek megfelelően alázattal, pontossággal nyúlt a műhöz. A könyv elejétől a végéig megtartott ez a feszes vonalvezetésű történet, mely a szó szoros értelmében olvastatja magát. Emiatt terjedelmét tekintve, olvashatóságát nézve is egyestés könyv. Ám nem így tartalmilag. Ugyanis ez a munka korántsem „egyestés”, sőt alighanem kiválóan alkalmas megfilmesítésre is.

A kis Maria sorsa az accabadora mellett jobbra fordul. Iskolába jár, ahol kiemelkedően tanul, barátokra tesz szert, a házban saját szobát kap. Mégis, talán a legszámottevőbb változást maga Bonaria néni jelenti. Ez a vékony, barázdált arcú, magát folytonosan fekete kendőbe burkoló nő, aki az anyja helyett lett az anyja, bár Maria sosem szólítja anyának. Bonaria jellemével tanít, példát mutat. Szorgalmasan dolgozik, varr a falu népének, de ha dölyfös, öntelt alak adna munkát neki, inkább visszautasítja. Sütni, főzni tanítja a kislányt, és nem utolsó sorban iskolába járatja. Márpedig az iskola néha nehéz közeg. Be is hívatja egyszer a tanító néni Bonaria Urrait, hogy Mariáról beszélgessenek. Ugyanis a kislány, amikor le kellett rajzolnia az anyját, Bonaria nénit rajzolta le. A beszélgetés során a tanárnő mintegy megkérdőjelezi kettejük kapcsolatát, furcsállja, hogy nem a „természetes anyját” vetette papírra Maria. De Bonaria Urrai erre csak ennyit mond: „Maria számára a természetes anya az, akit ő lerajzol, amikor azt kérik tőle, hogy rajzolja le az anyját.” Ennyi. Mindezt könnyedén, nyugodtan. Végig ezt a habitust hozza.

Maria persze hazajár testvéreit meglátogatni, és évente egyszer, a nagy szüretre szőlőt szedni is. Szülőanyjával nem lett jobb a viszonya, sőt ha látogató érkezik hozzájuk, és szóba kerül, ki a lélekanyja a kislánynak, hamar fagyos csend áll be, ha elhangzik a név: Bonaria Urrai. Maria csak sejti, amit a felnőttek jól tudnak, miért jár el otthonról ez a bölcs idős asszony néha éjszaka, miért látogat meg családokat, ahol haldokló van a háznál, miért lesz nemsokára ezután temetés és gyász ezekben a családokban. S ahogyan nyiladozik Maria értelme, vele együtt nyílik szája is kérdésre, mit is csinál a néni éjszakánként. Majd egy konkrét eseten keresztül megtörik a kapcsolat: Maria szembekerül Bonariával, s a történet elkanyarodik a kontinensre, Torinóba. Ám koránt sincs még vége, sőt.

„Léteznek gondolatok, melyek, akár a bagoly szeme, nem viselik el a nappali fényt” – írja Michela Murgia. Az ilyen és ehhez hasonló mondatok adják meg a regény atmoszféráját. Bepillanthatunk Szardínia elzárkózó világába, a szárdok életébe, akik saját nyelvet beszélnek, az állam nyelvének ismeretét csak fölösleges kötelezettségnek tartják. Az olaszok számára ők szigetlakók, míg számukra az olaszok a „kontinensiek”. Más világ, némileg közös sorssal. Olyanok, mint Gabriel García Marquez és Michela Murgia. Az utóbbi nem akar előbbi cipőjében járni, más a mérete is, az ízlésük sem egyezik. Mégis: egy úttól porosodik be mindkettejük lábbelije.

A kötet beszerezhető itt: Polc.hu webáruház.

• Olvass bele!
• Fülszöveg

Michela Murgia: Accabadora – A lélekanya

Magvető Kiadó, 2012.