Havas Henrik: Könyörtelenek (részlet)

Posted on 2012. április 10. kedd Szerző:

0


Könyörtelenek - borító[A játékfüggő]

Korán ébredtem, aznap kellett elhagynom az albérletet. Olyan ideges lettem ettől, hogy erős nyugtatókat szedtem be. Addigra már az anyám összes pénzét is elvettem és eljátszottam. Lementem az utcára, és beültem a droszton álló első taxiba. Nem jelöltem meg a konkrét úti célt, de úgy irányítottam a taxist, hogy a lakásomnál álljunk meg. Fölmentem, magamhoz vettem egy kést, becsúsztattam a kabátujjba, a pengéje kifelé állt. Aztán visszaszálltam a taxiba, de továbbra sem mondtam címet, hanem navigáltam, hol jobbra, hol balra. A sofőr észrevehetett volna rajtam valamit, ha odafigyel, bár nem szokásuk belebámulni az utas pofájába. Egész végig nem beszéltünk semmiről.

Amikor úgy láttam, hogy nagyjából jó helyre érkeztünk, a tenyerembe csúsztattam a kést. Felé fordítottam, és mondtam neki, hogy adjad oda a lóvét. Ekkor még hozzá sem ért a penge. Ő villámgyorsan előrántott valahonnan egy gázsprayt, talán a belső zsebéből vette ki vagy az ülés mellől. A bal kezében volt, az biztos. És akkor elkezdett fújni, én meg úgy megijedtem, hogy becsuktam a szemem, s belevágtam a kést a combjába. Olyan tíz centire fúródott bele.

A vádiratban az állt, hogy nyereségvágyból akartam bűncselekményt elkövetni, de az nem szerepelt benne egyértelműen, hogy súlyos testi sértésről beszélünk-e vagy ölési szándékról. Pedig ez a lényeg. Nem tudom, honnan szedtek bizonyos adatokat, de a bíróságon már úgy beszélt az ügyész, hogy minden kétséget kizáróan azért öltem meg a taxist, hogy pénzt szerezzek tőle. A pénzszerzés szándéka igaz, de nem akartam gyilkolni. Az ügyvédem mindenképpen találni akart egy büntethetőséget kizáró okot. Mert ugye ott a nyugtató, voltam már pszichiátrián, plusz két öngyilkossági kísérlet, ezt elég jól össze lehet rakni. Egy szakértő megállapította, hogy én többet nem köthetek jogi ügyleteket, nem vehetek föl banki kölcsönt, és csak az édesanyám hozzájárulásával köthetek adásvételi szerződést. Korlátozottak a jogaim.

Na, a lényeg, hogy amikor megszúrtam a taxist, rám kiabált, szálljak ki. Erre én ösztönösen nagyon csúnyán összeszurkáltam. Csupa vér lett minden. Elborult az agyam, tisztára indulatból csináltam.

Annyira dulakodtunk, hogy végül a feje a sofőrülésre került, a lába meg az anyósülésre. Nem tudom, hogy került át a sebességváltó fölött. Mondjuk én is mozgattam, kerestem a pénzt, de nem találtam. Aztán hazamentem, és még csak az sem jutott eszembe, hogy a kést eltüntessem, ott maradt a kocsiban. Mint utólag kiderült, a taxiban nem volt CB, a sofőr ezért nem tudott értesíteni senkit, és elvérzett, mert pont a fő ütőeret találtam el a combjában. Ha nem megyek vissza később, hogy lehúzzam az aranygyűrűjét, talán megúsztam volna halált okozó testi sértéssel.

De ahogy értesültem róla, akkor is biztos elkapnak, mivel túl közel volt a gyilkosság a lakásomhoz, attól másfél kilométerre. A rendőrök ilyenkor abból indulnak ki, hogy azért vitettem oda magam a taxival, mert jól ismertem a környéket. De egy civil ilyeneken nem gondolkozik. Soha nem gondolkoztam a rendőrök fejével. Egyébként sokszor megjelenik előttem ennek a taxis srácnak a képe. Huszonnyolc éves volt, nagyon fiatal. Ha akkor este egy boltot látok meg először, lehet, hogy még most is élne, mert onnan raboltam volna pénzt. Lehet, hogy mindenki jobban járt volna. Én is. Az újságok azt írták, hogy rendszeresen vertem az édesanyámat. Azonban én soha hozzá nem nyúltam. Ezért is indítottam sajtópert. Szegény mamát kerüli mindenki. Megkülönböztetik.

Volt egy konkrét eset is, mikor mondta, hogy köszönt egy ismerősnek az utcán, és az nem fogadta a köszönését. Takarítónő volt, külön éltünk apámtól. Én voltam a legkisebb fiú, a mama kedvence. Az édesapámról semmi hírem, fegyházban van. Nem hiszem, hogy ez valami örökletes dolog lenne, mármint hogy azért kerültem börtönbe, mert az apám is ül. Ez hülyeség, ilyen nincs. De ha az apám annak idején normális életet él és figyel a fiára, talán nem itt tartanánk.

Ő nyilván jobban tudott volna fegyelmezni, mint a mamám. Szóval, az apám ebben az értelemben mindenképpen hiányzott. A testvéreim, a bátyám és a nővérem sem figyeltek fel arra, hogy velem balhé van. A bátyámmal egyáltalán nem tartottam a kapcsolatot, úgyhogy neki ehhez semmi köze. Ráadásul szerintem ők szégyellték az anyánkat, ezért nem tartják vele se a kapcsolatot.

Élsportoló voltam, kézilabdáztam. A megyei válogatottságig jutottam. Más sport soha nem érdekelt, csak a kézilabda. Elvégeztem a nyolc általánost, több tanévben osztályelső is lettem. Aztán kereskedelmi vizsgát szerettem volna tenni, de az már valahogy nem ment, érettségi előtt abbahagytam az iskolát. Amikor előzetes letartóztatásba helyeztek, nem álltam semmilyen munkaviszonyban, jövedelemmel nem rendelkeztem.

Alkalmi munkákból tartottam fenn magam, de a szerencsejátéknak éltem, még könyvet is akartam írni a témáról, annyira otthon voltam benne.

Tizenöt éves koromban játszottam először, ilyen tárcsás, gyümölcsös játékot. Először csak a tízóraipénzeket játszottam el a középiskolás időkben, aztán jobban belemerültem. Fiatalabb koromban boltokból loptam, hogy legyen pénzem játszani. Egy étkezdeszerűségben volt a gép, amivel a játékot kezdtem. Később, amikor komolyabban belemerültem, kaszinókba jártam. Volt egy társam, akivel eljártunk gépezni, ketten jobb volt, mint egyedül. Egymást erősítettük, a játékról beszéltünk mindig, meg hogy honnan szerezzünk pénzt.

Szórakozásként kezdtük, kisebb összegekkel. A baj akkor kezdődött, amikor elkezdtem nyerni. Egészen komoly nyereményeim is voltak, milliósak. Akkor már ruletteztem. Nagy széria bal oldalon, az volt a szisztémám. A legtöbbször bejött, de nem mindig. Szakirodalmat ugyan nem olvastam, nekem az volt fontos, hogy saját tapasztalatom legyen, mert az már valami, abból ki lehet indulni. Olyan terveket sosem dédelgettem, hogy veszek egy házat vagy egy nagy autót, csak kitűztem egy célösszeget, amit aznap el akartam érni. Ha buktam, vissza akartam nyerni a pénzt, és az még nagyobb veszteséget csinált. Ez az igazi ördögi kör.

Aztán már fizikai tüneteim is voltak. Néha egyszerűen remegett a kezem, a lábam, a gyomrom, hogy menni kell játszani, és volt olyan, hogy már futottam. Abban a pillanatban, ahogy pénz került a kezembe, rám tört a szenvedély, és már nem is voltam a magam ura, bevitt a gépi rulettre. Sokan azt mondják, hogy nem szeretnek kaszinóba járni, mert félhomály van, dohányfüst, meg villódznak a fények. Engem nem a környezet érdekelt, hanem maga a játék, az izgalom. Úgy éreztem, hogy valami nagyon komoly dolgot csinálok, hogy a játék az egy komoly valami. Persze, számomra a pénz határozta meg a játékot, mert amíg volt pénzem, addig játszottam, de amit közben átéltem, az semmihez sem hasonlít. Még az alkoholhoz sem. Mondjuk, én nem nagyon italoztam, csak amikor éppen rám jött, hogy berúgnék egy kicsit, oldani a feszültséget. Néha ittam közben is, mert bátorságot adott, jobban mertem kockáztatni, és hát, a játékban ez a lényeg, az, hogy átéled a kockázatot.

Most már tudom, az lett volna a helyes, ha abbahagyom, amikor nyertem, és megelégszem a pénzzel, de úgy gondoltam, ahol van egymillió, ott van több is. A nyeremény inkább fölcsigázott, mintsem nyugalmat hozott, ha pedig buktam, úgy gondoltam, előbb-utóbb visszanyerem a pénzt. Néha egész gyorsan elveszítettem mindet. Ilyenkor be kellett volna fejezni az éjszakát, az viszont nem ment.

Tizenöt évesen kezdtem, most huszonnégy leszek. Néha az anyámtól is loptam pénzt, amire a legtöbbször rájött, de nem igazán szólt érte. Utólag látta már, ahogy megtörtént a baj, hogy valamit mondania kellett volna. Sokáig laktam otthon, de nagyon megromlott a kapcsolatunk a játék miatt. A bekerülésem előtt néhány hónappal elköltöztem.

Voltak barátnőim, de velük se beszéltem erről mélyebben. A lányokkal mást kell csinálni, nem érdekli őket a lelkizés. A férfi legyen kemény. Egy komolyabb kapcsolatom volt, ő tudta, hogy játszom, és néha szívesen eljött velem. Talán segíthetett volna, hogy közösen kievickéljünk ebből, de szerelmesek voltunk, és akkor az érzelmek nem az evickéléssel foglalkoznak. Nekem 2001-től 2005-ig bejelentett munkaviszonyom volt. Elég jól kerestem. Aztán ha elment a pénz, akkor jött a bankból a kölcsön, meg kértem magánszemélyektől is. Elég sok embernek lógok. Meg, ugye, kézilabdáztam, abból is csordogált a lé. A tartozásaimat nagyon szégyellem, mindent másképp csinálnék, de erre már késő rájönni.

Azt hiszem, volt az életemnek egy olyan pillanata, amikor végleg elbasztam mindent. Amikor tizenöt éves koromban próbajátékon voltam egy első osztályú klubnál. Lehet, hogy ott fegyelemre szoktattak volna, és hatott volna rám a csapatszellem. Ez jól el lett cseszve, már akkor is inkább a gépezés érdekelt, ahelyett, hogy a sportban hoztam volna ki magamból a legjobbat.

Akadtak azért olyan pillanatok is, amikor végignéztem a játéktermen, és tudatára ébredtem, mit is művelek valójában. Az ilyen helyeken rengeteg olyan emberrel találkoztam,
akiknek a példájából tanulhattam volna. Szinte csak vesztesek voltak ott. Ez a szenvedély a nyolcvanéves öregasszonytól az egyetemi tanárig mindenkit elér, kortól és nemtől teljesen függetlenül. Érzékeltem, tudtam, hogy ez így nincs rendjén, de ennek ellenére folytattam. Pedig pszichológushoz is jártam a problémámmal. Családsegítő szolgálatnál dolgozott. Nem használtak a terápiák, csak kibeszéltem magam, aztán annyi. Bólogatott, kérdezett ezt-azt, ennyi.

Betegség ez, amire nincsen gyógyszer. Vagyis van, csak én nem találtam. Most már például azt is tudom, hogy a Nyírő Gyula Kórházban külön osztályuk van a szerencsejáték-betegeknek.

Mondtam, ugye, hogy kétszer öngyilkos akartam lenni? Elkeseredtem, nem láttam kiutat a gépezésből. Édes­anyám élettársának a gyógyszereit szedtem be mind a két alkalommal. Az első kísérletet tíz hónap múlva követte a második. Meg akartam halni, de nem sikerült. Nem könnyű úgy élni, hogy folyamatosan tartozik az ember, és közben a szenvedély hajtja játszani. Minden bizonytalannak tűnt, soha nem tudtam, hogy mi lesz másnap, és ez rossz, vagy még annál is rosszabb.

Mostanában mindig ideges vagyok, én is látom, hogy furcsa mozdulataim vannak, de nem tehetek róluk. Néha meg összefüggéstelen dolgokat mondok. Nem tudom, mi lesz ebből. Harminc évet kaptam, ha adnak egy kis kedvezményt, akkor ötvenkét évesen talán szabadulok. Aztán van még pár évem, ha az átlagéletkort nézzük. Az is lehet azonban, hogy én innen már csak lábbal előre megyek ki.

17. Ahol könnyen amortizálódik az emberi lélek

2009-ben jobb volt a hangulat a Csillagban. Akkor minden második elítélt hajlandó volt nyilatkozni. 2011-ben a négy új közül egy állt kötélnek – ahogy ezeket a szavakat írom, kénytelen vagyok nevetni, de nem javítom ki, maradjon ez a szöveg. Szóval, rosszabb lett a hangulat. Az okokról Éles Éva börtönpszichológussal beszélgetek az irodájában. Ha azt mondom, hogy Éva szobája nagyon, de nagyon „retró” jellegű, akkor keveset mondtam. A rácsos ablak előtt, az ajtóval szemben egy idővel dacoló íróasztal, rajta ezeréves, „szocreál” számítógép-monitor. Éva ránézésre pont olyan, amilyennek elképzeltem a Csillagbörtön pszichológusát. Kedves, ötvenes hölgy, nyugodt, de azért időnként temperamentumos. Hellyel kínál, aztán kísérőmhöz, Beához fordul:

– Amikor szóltál, hogy jön hozzám Henrik, azon gondolkodtam, hogy tudok-e bármi újat mondani ahhoz képest, amit elmondtam az Origónak, az ATV-nek meg a többinek.

Látom Éván, hogy nem kifejezetten boldog, amiért ezeregyedszerre is válaszolnia kell az unásig ismételt kérdésekre. Megígérem, hogy megpróbálok eltérni a sablontól. Igazából olyasmire vagyok kíváncsi, amit csak ő tudhat. Például arra, hogy miért más, miért rosszabb most a hangulat, mint két éve, amikor először jártam a HSR körletben.

– A tészeseknek tavalyelőtt, meg még tavaly is több reményük volt arra, hogy valamikor mégis kiszabadulhatnak, de ez a remény egyre csökken. Ezek az emberek a televízió segítségével követik a társadalmi változásokat, és amikor biztatni próbálom őket, annyi a válaszuk, hogy „Á, dehogyis!”. Én meg erre azt felelem nekik: ne adjuk fel, nem szabad feladni. Élünk, fejlődünk, tanulunk, megyünk, csináljuk a dolgunkat, senki sem tudhatja, mi történik a jövőben. Ők kizárólag abban bízhatnak, hogy változik majd a törvény. Tavasszal nagyon nyugtalanok voltak, a televízióban látták, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr kijelentette, ők nem fognak soha szabadulni. Rendeztünk egy fórumot, följött a parancsnok úr is. Úgy érzem, valamennyire azért sikerült megnyugtatni az elítélteket.

Éva a szigorításokról szóló kormányzati kijelentésekkel kapcsolatban is gyakran hall megjegyzéseket.

– Jeleztem a parancsnok úrnak, hogy mennyire nyugtalanok és mennyire el vannak keseredve. A parancsnok úr sem tudott mást mondani, mint hogy pár év múlva sok minden változhat, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Azóta már nem foglalkoznak annyit ezzel a kérdéssel, de egyfajta rezignáltságot, beletörődést látok rajtuk. Pár éve még tiltakozott az életösztönük a gondolat ellen, hogy itt ér véget az életük. Az utóbbi időben azonban azt érzékelem, hogy magukban feladták: azt gondolják, itt befejeződött az életük. Ezeknek az elítélteknek a többsége fiatalember. A legidősebb úgy negyvenöt éves. Kellene hogy dolgozzon bennük a már említett életösztön, de most azt látom, hogy beletörődtek a sorsukba. Ugyanakkor – talán éppen ezért – kötözködnek, agresszívak, sértődékenyek. Mintha gyászolnának. Minden elveszett, vége, nincs már miért harcolni… Tudja, Henrik, én megyek, vizitelek, fölmegyek hozzájuk, ha kéri valamelyikük, vagy csak hogy egy problémát megbeszéljünk. Aztán visszajövök ide, az irodámba, és sokszor fájdalmat érzek. Ők átadják, és én átveszem a fájdalmaikat, s arra gondolok, hogy ha az ő helyükben lennék, vajon én mit tudnék csinálni egy akkora térben, nap mint nap, ugyanolyan napirend szerint, ráadásul fiatalon…

Éva fáradt. Arról beszél, hogy időként odaképzeli magát az elítéltek zárkájába, pedig az ő irodája sem sokkal különb a celláknál. Az ablaktól jobbra, a sarokban kézmosó, fölötte tükör, balra dohányzóasztal két székkel, a falon kisméretű, jellegtelen képek. Ha a Csillagban járok, minden alkalommal tudatosul bennem, hogy a vastag falak nemcsak az elítélteket tartják fogva, hanem a személyzetet is. Éva azt mondja, hogy számára kényes dolog a személyi állományról beszélni.

– Nagyon könnyen amortizálódik az emberi lélek, az emberi test. Nem csak a stresszről van szó, arról, hogy állandón számítani kell tűzre, támadásra, ne adj’ Isten, zendülésre. Hanem arról is, hogy egy hosszú éjszakán harminc vagy akár tizenöt percenként menni kell ellenőrzésre, aztán meg csak ülni és nézni az órát, aztán megint menni, majd újra csak ülni. Ezek rendkívül monoton feladatok, és mondjuk ki őszintén: az itt szolgálók jelentős része – különösen a tiszthelyettesek – kevesli a fizetését. Óriási terhelésnek vannak kitéve, és ez nemcsak a testükre, hanem a lelkükre is vonatkozik.

Éva próbálja megértetni velem, mivel jár ez a fajta mun­ka. Érzékelni kell például a jeleket, amikor egy elítélt öngyilkosságra készül. Ha nem figyeltél fel ezekre, az kel­lemetlen következményekkel járhat.

— Fogalmam sincs, hogyan vágnék le egy embert a kötél­ről. Elég higgadt lennék-e akkor, ha az elítélt valamilyen éles eszközzel felvágná az ereit… Hogyan húznám fel remegő kézzel a gumikesztyűt, hogyan szorítanám el az artériát… Fogalmam sincs, hogy élném túl egy öngyilkos látványát.

Havas Henrik

Havas Henrik

Éva időnként meglepő dolgokat hall.

– Épp nemrég beszéltem a kollégákkal, hogy mi ment végbe bennük, amikor az egyik tészes felakasztotta magát. Képzelje el, az egyikük letagadta, ami pedig kétségkívül bekövetkezett, mármint hogy az elítélt meghalt. Azt állí­totta, hogy ő látta: a fogvatartott még élt. Pedig a saját szemével látta, mi történt, de nem volt hajlandó tudomá­sul venni. Szerinte az elítélt akkor még az élet és a halál között lebegett. Ez annyira furcsa volt, hogy beszéltem a társaival is, és ők is ugyanazt mondták: hogy nem rendí­tette meg őket a halál, mert úgy érezték, úgy látták, az az ember még élt. A valóság azonban az volt, hogy meghalt. Ezek a nagyon durva események olyan változásokat indít­hatnak el bennük, amelyek pszichológiai szempontból kórosnak tekinthetőek. A Csillagban dolgozók borzasztó nehéz munkát végeznek. Amikor Bea szólt nekem, hogy jön, arra gondoltam, hogy fogom tudni érzékeltetni magának, hogy mennyire embert próbáló munka ez itt, a Csillagban. A tizenkilencedik éve vagyok itt…

Adatok: A könyv fülszövege

Havas Henrik: Könyörtelenek

Libri Kiadó, 2012