Egy győztes története | Aravind Adiga: A Fehér Tigris

Írta: Turán Beatrix

A történeteket, akárcsak a történelmet, a győztesek írják, s Aravind Adiga Booker-díjas regénye is egy győztes története. A főszereplő, Balram Halwai egy Gangesz-parti faluban, India civilizációtól elzárt vidékén tölti gyerekkorát. Az élete első pillantásra semmiben sem különbözik a többi falubeli gyerek életétől: ő is csak néhány osztályt végezhet el az iskolából, ő is kénytelen már gyerekként munkát vállalni. Neki sincs semmi esélye arra, hogy kitörjön a nyomorból és emberhez méltó életet éljen. A fiú azonban a látszat ellenére nagy dolgokra hivatott. Mások véleménye szerint ugyanis Balram kimagaslóan intelligens, s a legendás Fehér Tigrisre hasonlít. Abból századonként csak egy születik, de az az egy felforgatja a világot, és semmi sem állíthatja meg a felemelkedés útján.

S valóban úgy tűnik, hogy Balram jó úton halad: családja anyagi támogatásával megtanul autót vezetni, majd az Amerikából nemrég hazatért Asók úr szolgálatába ajánlja magát. Hamarosan már a férfi első számú sofőrjeként cirkál Delhi zajos, mocskos, forgalmi dugókkal terhes utcáin. Balram élete voltaképpen egészen kellemesen alakul: a gazdája jól bánik vele, tisztességes fizetése van, s a családja már azt fontolgatja, hogy ideje lenne megházasodnia. A fiú azonban végül mindennek hátat fordít, s drámai lépésre szánja el magát, hogy kiszabaduljon a szolgasorból. Bár a könyv fülszövege elárulja, hogy mit tesz Balram a sikeres, emberi élet reményében, érdekesebb, ha a továbbiakban a mű szerkezetére és a felmerülő erkölcsi kérdésekre figyelünk.

A történetet a már befutott Balram írja le hét éjszaka alatt, az indiai látogatásra készülő kínai miniszterelnöknek címzett levelekben. Balram a levelekkel szeretné felnyitni a miniszterelnök szemét, ráébreszteni arra, hogy a folyamatosan fejlődő és egyre gazdagabb nagyvárosokon túl még mindig létezik a sötétség Indiája. Százmilliók hona, ahol változatlanul feudális viszonyok uralkodnak, s ahonnan a tudatlanság, a betegségek és a korrupció miatt lehetetlen elmenekülni.

Balram leveleit viszont én nem rendhagyó útikalauznak tekinteném, mint inkább kényszeres vallomásnak, önigazolásnak s egyben kérkedésnek. Mielőtt kifejteném, meg kell vizsgálni Balram világnézetének gyökereit. A fiú már kisgyerekként elveszítette minden illúzióját, s korán megtanulta, hogy miként mozgatja a pénz a világot. Ennek megfelelően Balram hangneme meglehetősen cinikus és kiábrándult, a viselkedése sem mindig nevezhető makulátlannak. Mindezek ellenére viszont a fiú kezdetben alapvetően jámbor lélek, s minden megaláztatást eltűr a – még nála is kiszolgáltatottabb – családja érdekében.

Ám eljön az a pillanat, amikor Balram kétféle filozófiája és viselkedésmódja összeütközésbe kerül egymással. A fiú szeretne emberként, nem pedig szolgaként élni. Rá kell azonban jönnie arra, hogy hiába a legszorgalmasabb munka s a legbeosztóbb életmód, a sofőrként megkeresett pénz sosem lesz elegendő az áhított élethez. Sikeres ember kizárólag akkor válhat belőle, ha valamiképpen meglopja a gazdáját és elmenekül. Másfelől Balram pontosan tudja, ha neki sikerül is megmenekülnie, a családját akkor is eléri a büntetés. Ahogy ki is mondja a regény egy pontján: csak a legembertelenebb, legalantasabb ember képes arra, hogy a saját boldogulása érdekében sorsára hagyja a családját.

Balramnak tehát választania kell az állati lét és az embertelenség között, s mivel azt választja, amit, bőven lehet oka arra, hogy bűntudata legyen. Ezt a bűntudatot próbálja enyhíteni valamelyest azzal, hogy elmeséli (s ezzel a valóságtól eltávolítja, félig-meddig fikcióvá változtatja) a történetét. Nem a rendőrségnek vall tehát, hanem a kínai miniszterelnöknek, aki egyébként, meglehet, sosem fogja olvasni Balram leveleit. A fiú története ugyanakkor önigazolás is, hiszen az őt körülvevő nyomort és reménytelenséget látva már majdhogynem érthetőnek tűnik, hogy a legdrasztikusabb eszközökkel próbál a sorsán javítani. S mindezen felül Balram kérkedik is elért eredményeivel. A történetével ráadásul bebizonyítja, hogy valóban megérdemli a Fehér Tigris nevet: tényleg ő az az egy a millióból, aki nem ismer semmiféle akadályt, s ezért sikeressé válik. Az pedig mellékes kérdés, hogy a sikerhez vezető konkrét tetteire nemigen lehet büszke.

Aravind Adiga pontosan, olvasmányosan és emellett igen hitelesen ábrázolja Balram felemelkedésének (vagy erkölcsi oldalról nézve: lecsúszásának) folyamatát. Ha az olvasó netán azt a gondolatot dédelgetné, hogy Indiában csak a gazdagok korruptak, a mesebeli „egyszerű ember” pedig maga a megingathatatlan becsületesség, a szerző hamar eloszlatja ezt az illúziót. Balram gyerekkorától kezdve elhivatott hallgatózó művész, felnőtt éveiben pedig előszeretettel egészíti ki a fizetését a gazdája autójának és egyéb tárgyainak saját célra történő, kreatív felhasználásával.

Adiga jelentős és nagyon aktuális regényt írt. Balram életútján keresztül valóban nyújtott némi bepillantást a sötét, szinte ismeretlen India életébe. Ugyanakkor éppen ehhez kapcsolódik a regény egyetlen, enyhe csalódást okozó eleme is – ami viszont valójában nem a szerző hibája, hanem a fülszövegíróké és a külföldi recenzenseké. A korábbi, angol kiadás fülszövegét és a borítón idézett kritikarészleteket olvasva (mely a szerzőt India kevéssé ismert arcának mesteri megjelenítéséért agyondicséri) ugyanis arra számítottam, hogy a regény valóban a társadalom legmélyére fog ásni, és már-már szociográfiai módon fog beszámolni az ott tapasztaltakról. Nem egészen így történt.

Való igaz, hogy Balram a mélyből származik, és a saját falujában, majd később Delhiben is sokat megtapasztal az alacsony sorból származó ember nyomorából. Ám a főszereplő mégiscsak kiválasztott ember: ő a misztikus Fehér Tigris, akinek az a sorsa, hogy sikeressé váljon. Épp úgy, ahogy Balram apjának az volt a sorsa, hogy egész életében riksásként dolgozzon. Balram története tehát nem az átlag indiai története, s az igazi mélység Balram számára is ismeretlen: ha más nem is, legalább Asók úr autójának szélvédője elválasztja őt a valódi nyomortól.

Míg olvastam, szívesen vettem volna a regényben egy kicsivel több általános társadalomábrázolást. Szerettem volna, ha Balram valóban egy lett volna a sok közül. De talán jobb volt így. Egyrészt nem tudom, miféle regény születhetne azokról az indiaiakról, akik tényleg az utcán élnek, akiknek nincs olyan szerencséjük és olyan vastag bőrük, mint a regény főhősének. Másrészt némiképp megnyugtató a gondolat, hogy Balram nem az átlag indiai, s hogy az átlag indiaiak milliói valószínűleg nem hozzák meg ugyanazokat a döntéseket, amelyeket ő meghozott.

Adatok: A könyv fülszövege

Aravind Adiga: A Fehér Tigris

Cartaphilus Kiadó, 2010