Kis negatív – nagy kép | Daša Drndić: Leica formátum

Posted on 2012.01.20. Szerző: olvassbele.com

Vajon mit takar a címben írt kifejezés? A szálak a fotográfia történetéhez vezettek, a nem szakmabeliek talán sohasem hallottak róla: egy hajdani újításról van szó, ami forradalmasította a fényképezés technikáját. A Leica gyár kis méretű gépei lehetővé tették a gyors, szinte észrevétlen fényképezést, gyakorlatilag bármilyen pozícióból. A benne használt – Leica formátumú – keskeny, perforált film képessé tette a fényképészt, hogy munkáját végezve beleolvadhasson a környezetébe.

A nagy találmány megszületését egy, a maga idejében újszerű gondolat indította el: kis negatív – nagy kép. Ez tehát a könyv címe, ám előre szólok, nem szakirodalommal fogja magát szembetalálni, aki kezébe veszi az írást.

Daša Drndić úgy olvad bele az általa megírt történetbe, mint a fényképészek, akik végre szabadon és észrevétlenül örökíthették meg a világot maguk körül. Megjelenik a 20. század történelme, Európa, a Balkán, de Amerika, Toronto is. Valódi történelmi személyiségek és kitalált alakok. Előhívja a fasizmus által elkövetett kegyetlenségek, embertelenségek eddig olykor csak negatívokon őrzött képeit, a koncentrációs táborokban elkövetett rémisztő és embergyalázó cselekedetekre fókuszál, a szerencsétlen áldozatokon, sokszor gyerekeken végzett gyógyszerkíséretekre, a szocializmus „vívmányaira”. Olykor személyes történetekbe, szinte családregénybe csap át, részletes városleírásaival, útikönyvnek is beillő fejezetekkel lepi meg olvasóját.

A regény – amely nem összefüggő történetet mesél el, hanem rengeteg mozaikot, életképet illeszt egymás mellé – nem könnyű olvasmány. Nehezen indul, töményen folytatódik. Hozzá kell szokni stílusához. Az irodalom stream of consciousness (gondolatfolyam) kifejezést használja, amikor egy gondolat egy másikat szül, majd egy harmadikat és negyediket, sokszor látható összefüggés nélkül. Már azt sem tudjuk, miről van szó és elveszíteni véljük a fonalat, de Drndić nem, ne féljünk – visszavezet a logika mezejére.

Hogyan is olvassuk a könyvet? Nem könnyű a kérdésre válaszolni. Szinte fejezetenként más-más műfajjal találkozunk, mire ráhangolódnánk az egyikre, már el is felejthetjük, hiszen ott vár ránk a következő. A Leica formátum családregény, krimi, útleírás, történelmi regény – egyben. Egyveleg, melynek hajtóereje a migráció, a kivándorlás, a száműzetés, az utazás. Cél: önmagunk keresése, az új azonosság (lehetőségének) megtalálása.

Nem maradnak el a keserű, olykor cinikus megjegyzések sem. „Én a megboldogult Osztrák–Magyar Monarchia tipikus keveréke vagyok: egyszerre magyar, horvát, szlovák, német, cseh, és ha tovább turkálnék az őseim között, s ha elemeztetném a vérem – manapság roppant divatos tudomány a nacionalisták körében –, akár egy folyómederben, cincár, örmény, sőt talán cigány és zsidó vér nyomait is föllelhetném benne. Én azonban nem ismerem el a vér spektrálanalízisének a tudományát, melyet egyébként nagyon is kétes értékűnek, veszedelmesnek és embertelennek tartok, különösen napjainkban és ezeken a mi vidékeinken, ahol a talajnak és a vérnek ez a közveszélyes elmélete csak gyanakvást és gyűlölködést szül, s ahol „a vér és a származás spektrálanalízisét” legszívesebben igen spektakulárisan és primitíven: tőrrel és revolverrel végzik.”

Számos utalást találunk a regényben a magyar történelem ilyen vagy olyan okból közismert személyiségeire, olvashatunk Deák Ferencről, Kádár Jánosról, Baross Gáborról. Előkerül a magyar kitelepítés is.

Daša Drndić

A sorok hömpölyögnek, a gondolatok egymásba ölelkezve ömlenek ki az írónő tollából. (Nem lehetett könnyű a fordító, Radics Viktória dolga.) Ne ijedjünk meg, ha az egyik pillanatban a formaldehidben tartósított gyerekagyaknál tartunk, utána viszont máris a PIN-kódoknál. (Természetesen a mindig ott lebegő cinikus megjegyzések kíséretében: „A történelem nullára kerekíti a hullákat. Ezeregy az továbbra is ezer.”) Akkor se, ha egy mesétől megsüketült ember után a pitypang illatának létezéséről vagy ennek tagadásáról olvashatunk, s ha ezután eljutunk Kisvárdára, megismerhetjük Ludwig Jakob Fritz olaszországi városlátogatását. Liverpool–New York–Liverpool hajójának monológja mintha tényleg a tengeren hánykódna, és hánykódunk vele mi magunk is, hogy kikössünk végül Ellis Islanden, az Amerikába bevándorolni szándékozók gyűjtőhelyén. Ahol – csak úgy mellékesen jegyzem meg – újra fölbukkan Ludwig Jakob Fritz neve, úgyhogy: Nyugalom, kedves olvasó: Daša Drndić kézben tartja a szálakat!

Az írónő regénye segélykiáltás: megpróbálja felébreszteni az egyéni és a társadalmi felelősséget annak érdekében, hogy az általa most megírt borzalmak többé ne fordulhassanak elő. A kérdésre tehát, hogy miképp olvassuk a kötetet, az a válaszom: olvassuk figyelmesen. Montírozzuk magunkban össze a felvillantott életképeket, mozaikokat, és alkossunk kis negatívokból nagy képet. Nehéz feladat, de nem lehetetlen.