Julie Orringer: Láthatatlan híd (részlet)

Posted on 2011. december 11. vasárnap Szerző:

0


Láthatatlan híd - címlapFél kilencre a nagyterem megtelt a tisztképzősökkel. Volt valami feszült ünnepélyesség a zajongásukban, fokozatosan erősödő duruzsolásukban. András talált a színpad oldalán egy sötét zugot, ahonnan követhette a beszédeket meg az előadást. Egy pillanatra szemébe ötlött a tábornok zubbonyának harcias csillogása, amint a végigvonul a nézőtér közepén és elfoglalja helyét az első padsorban. Az iskola parancsnoka lépett fel a színpadra és megtartotta üdvözlő beszédét, szónoklata a talpnyalás és fennhéjázás között sasszézott, tele azokkal a gesztusokkal, amelyeket András Hitlernél látott a filmhíradókban. Ökölrázás a közönség felé, feltartott mutatóujj, vezéri gesztussal magasba emelt tenyér. A főparancsnoki fennhéjázást a tisztiiskolások hatperces kötelező tapssal jutalmazták. Amikor azután Nagy tábornok emelkedett szólásra, az emberek felpattantak és állva éljenezték. Őket választotta ki, őket tisztelte meg keleti körútjának első állomásán, és amikor továbbindul tőlük, egyenesen Hitler főhadiszállására utazik Vinyicára. A tábornok köszönetképpen felemelte a kezét, ők leültek és várakozó csendbe süppedtek.

– Katonák! – szólalt meg a tábornok. – Fiatalemberek! Nem fogok hosszú beszédet tartani. Fölösleges elmondanom önöknek, hogy a háború borzalmas dolog. Távol vannak az otthontól, a családjuktól, és még távolabb is mennek, mielőtt hazatérnének. Maguk mindannyian bátor emberek. – Nagy Vilmosban semmi nem volt az iskolaparancsnok hencegéséből és drámai tüzéből, az alföldi parasztember kerek hangzóival beszélt, közben nagy vörös kezével szinte átfogta az egész pódiumot. – Őszinte leszek – mondta. – A szovjetek erősebbek, mint gondoltuk. Maguk azért vannak itt, mert tavasszal nem sikerült elfoglalnunk Oroszországot. Számtalan bajtársuk elesett. Magukat most arra képezzük ki, hogy még több embert vezessenek a csatába. De maguk, fiúk, magyarok. Ezer év csatározásait túlélték. Nincs az az ellenfél, aki felérne magukkal. Aki le tudná győzni magukat. Pest alatt leszámoltak a tatárral. Az egri várnál felmorzsoltak nyolcvanezer törököt. Maguk közül kerültek ki a jobb harcosok és a jobb vezérek.

Üdvrivalgás tört ki a tisztképzősök soraiban. A tábornok megvárta, míg alábbhagyott. – Ne feledjék – mondta –, maguk Magyarországért harcolnak, Magyarországért, és senki másért. A németek a szövetségeseink, de nem parancsolnak nekünk. Az ő útjuk nem a mi utunk. A magyarok nem árja nép. A németek elmaradott népnek tekintenek bennünket. Barbár a vérünk, vadak az eszméink. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a totális diktatúrát. Nem akarjuk deportálni a zsidókat meg a cigányokat. Ragaszkodunk a különleges nyelvünkhöz. A győzelemért harcolunk, és nem a hősi halálért.

Újabb üdvrivalgás a sorok közül, ha valamivel bizonytalanabb is. A fiatal tisztképzősöket a németek a fensőbbségük korlátlan elismerésére nevelték, hogy feltétlen tisztelettel beszéljenek Németországról, mint Magyarország mindenható, mindenkinél fontosabb szövetségeséről. – Ne feledjék, ami nyáron a Don-kanyarnál történt! – folytatta Nagy. – Jány tábornok tíz hadosztályát Voronyezs és Pavlovszk között kétszáz kilométeren terítették szét. Ezzel a tíz könnyű hadosztállyal várta volna tőlünk von Weichs vezérezredes, hogy tartsuk a keleti parton gyülekező oroszokat. De hát ismerik a történetet: a mi tankjaik védtelenek voltak az orosz T-34-esekkel szemben. Fegyvereik túlerőben voltak. Utánpótlási láncaink megszakadtak. Az embereink elestek. Jány tehát visszavonta a hadosztályait és védekező állást vett fel velük. Látta, hogy hányadán állnak, és olyan döntést hozott, amely sok ezer ember életét megmentette. Hálából von Weichs és Halder tábornok gyávasággal vádolta! Talán még jobban csodálnak bennünket, ha nemcsak húszezer emberünk vész oda, hanem negyven- vagy hatvanezer. Talán azt szerették volna, ha kiontjuk a magyar vér legutolsó cseppjét is. – Megállt, és végignézett az elcsendesült sorokon, mintha a sötétben a szemükbe tudott volna nézni. – Németország a mi szövetségesünk. Az ő győzelme minket fog erősíteni. De soha ne higgyék, hogy Németországnak más célja lenne, mint a Birodalom fennmaradása! A mi célunk viszont Magyarország fennmaradása… ezen pedig nemcsak a fennhatóságunk és területünk sértetlenségét értem, hanem a fiatal emberek életét is.

A közönség elgondolkodva hallgatott. Most senki nem tapsolt, mindannyian arra vártak, hogy Nagy folytassa. Olyan ritkán mondták meg nekik az igazságot, gondolta András, hogy most elállt a szavuk a megdöbbenéstől.

– Magukat arra képeztük ki, hogy okosan harcoljanak és minimalizálják a veszteségeinket – folytatta Nagy. – Mi élve akarjuk magukat hazavinni. Akkor is éppúgy szükségünk lesz magukra, amikor a háború befejeződött. – Megállt, és nagyot sóhajtott. Úgy remegett a keze, mintha teljesen kimerült volna a szónoklásban. Benézett a színpad oldalára is, ahol András állt és hallgatta. A szeme hosszú ideig megállapodott Andráson, aztán megint visszafordult a fiatal tisztképzősök felé. – És még egy dolog – tette hozzá. – Tiszteljék a munkaszolgálatosokat! Ők mocskolják be a kezüket maguk helyett. Ők a maguk testvérei ebben a háborúban. Vannak olyan tisztek, akik helyesnek tartják, hogy úgy bánjanak velük, mint az állatokkal, ez azonban meg fog változni. Én azt mondom, legyenek jó emberek! Adják meg a kellő tiszteletet annak, akinek kijár.

– Biccentett, mintha csak képzeletben tenné, aztán megvonta a vállát. – Hát ez minden – mondta. – Maguk kiváló, bátor katonák, ahányan csak vannak. Köszönet a munkájukért!

Bizonytalan, gyér taps közepette lépett le a pódiumról. Látszott, hogy senki nem tudta, hová tegye ezt az új honvédelmi minisztert, a beszédéből bizonyos dolgok úgy hangzottak, mint amit soha nem lett volna szabad nyilvános helyen elmondani, végképp nem egy tisztképző iskolában. De reagálni nem volt lehetőség. Azonnal kezdődött az előadás. A színpadon már felsorakoztak a magyarok az első jelenethez, a munkaszolgálatosok a helyükre cipelték a római romokat és Buda mohos falai mögött leeresztették a kék eget jelképező hátteret. Amikor felhúzták a függönyt, fényár töltötte meg a színpadot, és megvilágította a festett páncélban harciasan feszítő magyarokat. A magyar törzs vezére kirántotta a kardját és feltartotta a magasba. Aztán, éppen, amikor belekezdhetett volna szövegébe, hirtelen mély búgás támadt mintha leszakadt volna az ég. A nagyterem az emelkedő és ereszkedő jajkiáltástól visszhangzott. András jól ismerte: a légvédelmi sziréna hangja volt. Itt is, az árvaházban is mindannyian végeztek már légvédelmi gyakorlatokat. Erre az estére azonban nem volt tervbe véve, és a darabnak sem képezte részét. Ez tényleg légvédelmi riadó volt. Bombázni fognak.

A közönség azon nyomban talpra ugrott, és a kijárat felé kezdett tolulni. A tisztek egyik csoportja Nagy tábornok köré gyűlt, aki a tülekedésben a kalapját is elvesztette. Fedetlen fejét fogva körbetekintett, miközben a legényei egy oldalsó kijárat felé terelték. A színészek elhagyták a színpadot, eldobták kartonpapír fegyvereiket, és a terem hátsó végéről induló lépcsőnél csoportosultak. András, József és a többi munkaszolgálatos a színészek mögött lerohant a lépcsőn az épület alatti óvóhelyre. Az óvóhely alacsony mennyezetű folyosókkal összekötött betonhelyiségek rendszere volt. Az emberek az egyik folyosó végéről nyíló sötét helységbe tódultak, nyomukban a többi tisztképzőssel. Odafenn a magasban pedig tovább vijjogott a sziréna.
Amikor az első bomba becsapott, az óvóhely úgy megrázkódott, mintha maga a Hold zuhant le volna az égből, és pont a fejük fölött csapódott volna a földbe. Betontörmelék záporozott a mennyezetről, a villanyégők pislákoltak betonkalitkájukban. Néhányan káromkodtak. Mások behunyt szemmel imádkoztak. József cigarettát kért az egyik tisztképzőstől, és rágyújtott.

– Oltsd el – suttogta neki András. – Ha odalenn gázszivárgás van, mind elpusztulhatunk.

– Ha úgyis meghalok, előtte még elszívok egy cigarettát – felelte József.

András megrázta a fejét. Mellette József gomolygó dohányfüstöt bocsátott ki az orrlyukán át, mint aki ráér. Akkor azonban egy újabb borzalmas robbanás úgy nekilökte Andrásnak, hogy a cigaretta is kiesett a szájából. Most pedig falrengető lökések sorozata rázta meg az épület alapjait, légelhárító tüzérségi tűz a nagyteremtől nem messzire telepített lövegekből. Odafenn üveg robbant szét, az óvóhely falán keresztül tompa kiáltások értek el hozzájuk.

– Emberek, vigyázz! – vezényelt az egyik parancsnok. És vigyázzba álltak. Kellett hozzá bizonyos koncentráció a vibráló sötétségben, de addig álltak így, amíg a következő bomba be nem talált. Miközben az épület alapjai megremegtek, András arra gondolt, milyen súlyú építőanyag tornyosul fölébe, a nehéz gerendák, a padlózat, a falak, a soktonnányi salakbeton és tégla, a fa tetőszerkezet, ezernyi és ezernyi tetőcserép. Elképzelte, amint mindez rázúdul testének törékeny architektúrájára. Gyenge bőrére, izmaira, csontjaira, a belső szervek intelligens összjátékára, a sejtek bonyolult rendszerére – mindarra, amit ezer éve Tibor mutatott meg neki Klára anatómiakönyvében, Párizsban. Egyszer csak nem kapott levegőt. Az újabb detonáció oldalára döntötte a helyiséget, a mennyezeten repedés támadt.

Aztán egy kis nyugalom következett. Az emberek csendben álltak és vártak. A légelhárító lövegek nyilván célba találtak, vagy pedig várják a repülőgépek újabb hullámát. Ez volt a rosszabb – hogy nem lehetett tudni, mikor jön a következő aknatűz. Józsefnek mozgott az ajka, valami varázsigét rebegett. András odahajolt, hogy meghallja, miféle zsoltár vagy ima hozhatta ezt a nyugalmat József arcára, de amikor a szavak értelmes rendbe álltak össze, kis híján felnevetett. Egy Cole Porter-dal volt, József gyakran játszotta a fonográfján, amikor összejövetel volt nála. I’m with you once more under the stars / And down by the shore an orchestra’s playing / And even the palms seem to be swaying / When they begin the beguine. A csendnek a légelhárító tűz újabb staccatója vetett véget, majd a robbanások dobpergésszerű akkordja, mintha legalább három bomba csapódott volna be egyszerre. Az emberek térdre estek, a világítás kialudt. József állati nyöszörgést hallatott. Így történik hát, gondolta András: József itt fogja elnyerni büntetését, a tiszti iskola nagyterme alatti sírban. Pontosan úgy, mint a tündérmesében, ahol az önző kívánságokért gyakran kegyetlenül meg kell fzetni. József meghal, de Andrásnak is vele kell pusztulnia. Miközben tovább hullottak a bombák, József András kulcscsontjára hajtotta a fejét, és azt mormolta: – Bocsáss meg, bocsáss meg! – Hajában a cigaretta szaga a párizsi esték illatát idézte. András egy önkéntelen pillanatra József fejére tette a kezét.

Aztán hirtelen ismét pislákolni kezdtek a fények. Az emberek talpra ugrottak. Leporolták az egyenruhájukat és úgy tettek, mint aki az előbb nem is kapaszkodott a másik karjába, nem szorította mellkasára arcát, nem imádkozott, sírt, nem esedezett bocsánatért. Úgy néztek körül, mint aki meg akar győződni róla, hogy igazából nem is félt senki. A föld megnyugodott, a bombázás abbamaradt. Odafönt minden csendes.

– Rendben, emberek – mondta az a tiszt, aki az imént vigyázzállást vezényelt. – Várjuk meg a jelzést, hogy tiszta a levegő A jel csak nagy sokára érkezett. Amikor végül felhangzott, mindenki tolongani kezdett a folyosó felé, a megrázkódtatástól fojtott hangon. Senki nem tudta, mit fognak találni, ha egyszer felértek. András arra a munkatáborra gondolt, ahol meg kellett szállniuk, amikor megérkeztek Turkába – a tömegsír, az átázott takaró gyanánt a talajra hányt nedves föld. Józseffel együtt törtetett a lépcsőház felé a többi férfi áramlásában. A bunkerben elhasználódott a levegő, elfogyott az oxigén.

Julie Orringer

Julie Orringer

A lépcső alján tülekedés támadt. Miközben András a lépcső felé araszolt, valaki nekiütődött, és a kezébe nyomott valamit. Erdő volt, arca vörös, verejtékezett, monoklija leesett. – Nem gondoltam rá hamarabb – súgta András fülébe. – Túlságosan el voltam foglalva a darabbal. Meg is halhattam volna, és akkor soha nem adom át, vagy maga pusztul el, és soha nem kapja meg.

András lenézett, hogy lássa, mit tart a kezében. Zsebkendőbe csomagolt, összehajtott papírlap volt.

Nem bírt várni. Azonnal látnia kellett. Kibontotta a zsebkendő sarkát és Klára kézírását látta a vékony kék borítékon. Szíve zakatolt a mellkasában.

– Dugja el! – javasolta Erdő, és András úgy is tett.

(Kepes János fordítása)

Bővebben a könyvről: Történelmünk nagyregényben

Adatok: A könyv fülszövege

Julie Orringer: Láthatatlan híd

Libri Könyvkiadó, 2011