Feldmár András: Szabadíts meg a Gonosztól! (részletek)

„Mi a pszichoterápia? Mi az értelme, a célja, a feladata? Az elmúlt negyven évben a pácienseim segítségével naponta újabb és újabb válaszokat találtam ezekre a kérdésekre. Bármelyik válaszomból konstruálhattam volna dogmákat, protokollokat, alapíthattam volna iskolát, de nem tettem, mert nem akartam elveszíteni a szabadságomat, nem akartam a pácienseim és önmagam előtt bezárni az újabb közös felfedezések lehetőségét. Negyven év azonban sok idő, és ez alatt néhány definíció súlyosabbnak, erősebbnek, fontosabbnak bizonyult, gyakrabban adta meg a terápiás idő értelmét. A 2009 őszi, budapesti előadásom – és nyomában e könyv – első része ezeket a definíciókat ismerteti. Leltár tehát: megtudható belőle, hogy mi minden a pszichoterápia és mire jó.” (Feldmár András)

 

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol.
Meredten nézek a távolba,
otthonom kőpokol,
szilánkos mennyország,
folyékony torztükör,
szentjánosbogarak
fényében tündököl.

Kiss Tibor (Quimby)

 

ELŐSZÓ

 

Mi a pszichoterápia? Mi az értelme, a célja, a feladata? Az elmúlt negyven évben a pácienseim segítségével naponta újabb és újabb válaszokat találtam ezekre a kérdésekre. Bármelyik válaszomból konstruálhattam volna dogmákat, protokollokat, alapíthattam volna iskolát, de nem tettem, mert nem akartam elveszíteni a szabadságomat, nem akartam a pácienseim és önmagam előtt bezárni az újabb közös felfedezések lehetőségét. Negyven év azonban sok idő, és ez alatt néhány definíció súlyosabbnak, erősebbnek, fontosabbnak bizonyult, gyakrabban adta meg a terápiás idő értelmét. A 2009 őszi, budapesti előadásom – és nyomában e könyv – első része ezeket a definíciókat ismerteti. Leltár tehát: megtudható belőle, hogy mi minden a pszichoterápia és mire jó.

Persze legalább ilyen érdekes, hogy mire nem jó, mire nem alkalmas a terápia. Valójában évtizedek óta azt kutatom, van-e módszer, van-e orvosság a Gonosz ellen. Hiszem, hogy a Gonosz létezik, elkerülhetetlen és gyógyíthatatlan. A terápia nem alkalmas arra, hogy elpusztítsa, viszont segíthet abban, hogy megismerjük, felismerjük és el tudjuk választani mindattól, ami nem az; ami nem a Gonosz. Meggyőződésem, hogy szüntelenül és elszántan harcolnunk kell az igazi Gonosz ellen önmagunkban és a világban, mert csapatai hol szervezett alakzatban, határozott léptekkel masíroznak fel-alá a lelkünkben és az utcáinkon, hol alattomosan, álruhában támadnak. Először mindig az irigység jelenik meg, majd ezt követi kisvártatva az aljasság. Hogy a gonosz erőit legyőzhetik-e a Jó ártalmatlan, önfeledt, széplelkű, játékos, érzelmes és komolytalan csapatai, azt nem tudom megjósolni – de remélem. És remélem, hogy ez a könyv egy kicsit segít, hozzá tud tenni valamit a Gonosz elleni küzdelemhez.

Valahányszor az előadásaim anyaga megjelenik könyvformában, az számomra mindannyiszor csoda. Az illanó, tiszavirág életű szavak permanens testet öltenek, és zümmögnek a könyv fedelei közt. Ennek a transzformációnak a varázslója most is a Rados Richárd vezette Jaffa Kiadó csapata volt, mindenek előtt a tiszta gondolkodású, rendkívül igényes és korrekt Nemes Krisztián. Büky Dorkával most is alaposan újragondoltuk, átbeszéltük, néhol újraértelmeztük az őszi szövegeimet, az ő fáradhatatlan, derűs támogatása nélkül nem is tudom, mi lenne velem. Hálásan köszönöm a segítségüket és köszönettel tartozom a hallgatóknak éppen úgy, mint a pácienseimnek, akiknek a társasága nélkül soha nem tudnám meg, hogy mit is gondolok, ha egyáltalán gondolok valamit.

 

Feldmár András

2010. március 29., Vancouver

 

A TERÁPIA METAFORÁI

 

Mindig elakad a szavam, amikor ennyi arcot látok… Pár órával ezelőtt rájöttem, hogy ki is vagyok valójában, amikor itt beszélek. Arra jöttem rá, hogy én vagyok a megzavarodottak kalauza. Erdélyben voltam néhány napja egy konferencián, ott számoltam ki, hogy körülbelül hatvanötezer órát töltöttem el eddig azzal, hogy másokra figyeltem. Az sok idő. Ebből a hatvanötezer órából és a belőlük leszűrt tapasztalatokból fogok most mesélni – remélem, érdemesek lesznek a figyelemre. Én már annyit meséltem éveken keresztül, hogy – ha nem is szándékosan – egész biztosan ismételni fogom magam. Ha nem tudnátok, nagyon fontos dolog újra elismételni bizonyos történeteket, bizonyos gondolatokat, bizonyos igazságokat. Mert ugyanazok a szavak, ugyanazok a történetek más időben és helyzetben egészen másként villanhatnak föl az emberek tudatában. Vannak olyan történetek, amelyeket gyerekkoromban átéltem valahogy, kamasz koromban már egy másik módon, és amikor felnőtt lettem és újra elolvastam őket, megint egészen másképpen.

Egy kicsit arról fogok beszélni, hogy hogyan is tudja az ember azt, amit tud – vagy legalábbis amiről azt hiszi, hogy tudja. Ezt episztemológiának nevezik. Erről nekem két angol szó jutott az eszembe: surrender and catch. A surrender azt jelenti: megadom magam, feladom magam, vagy átadom magam valakinek vagy valaminek. Ez lehet egy műalkotás, de lehet egy másik ember is. A catch pedig annyit tesz, mint elfogni, elkapni, de magát a zsákmányt is jelenti. Tehát, ha egy halász kiveti a hálóját, vár egy jó darabig, és aztán visszahúzza, akkor az, amit benne talál, azok a halak, amelyeket kifog, az a catch.

Na mármost szerintem csak így lehet valamit megtudni: hogy az ember odaadja magát annak, ami van. Elfelejti önmagát, és nem fél attól, hogy mi történik. Tegyük fel, hogy a másik ember olyan, mint egy hullámvasút. Felszállok erre a másik emberre, és ő elvisz engem valahová. Ez egy mystery tour… És amikor visszatérek önmagamhoz, akkor az a kérdés, hogy gazdagabb lettem-e, mint amikor elindultam, vagy szegényebb. Vagy semmi sem történt… Mondjuk, ha megnézek egy festményt, és tudni akarom, hogy jó-e vagy nem, akkor oda kell adnom magam, hadd csináljon velem ez a festmény azt, amit akar. Tehát nem kritikusan nézem, hanem odaadom magam ennek a festménynek. Lehet, hogy órákba beletelik, amíg a festmény azt csinálja velem, amit akar. És amikor végzett velem, akkor vissza kell térnem magamhoz, hogy megnézem, van-e valami a hálómban, ami eddig nem volt. Tanított-e engem valamire ez az élmény, adott-e valami újat? Ha üres a hálóm, akkor azt kell mondanom, hogy ez nem jó festmény – nekem nem jó –, és erre a festőre valószínűleg nem fogok még egy órát rápazarolni.

Ugyanígy vagyunk az emberekkel is. A legjobban úgy tudok megismerni egy embert, hogy odaadom magam neki. Vagyis szeretem. Nem úgy akarom megismerni, hogy le tudjam írni, mert az kolonializmus – vagyis ilyenkor a saját rendszeremben akarom elhelyezni –, hanem úgy, hogy vele vagyok, vele élek, táncolok, szeretkezek. Egy növénnyel is így teszek: megfigyelem, hogy ha sok vizet adok neki, akkor egészségesebb, mint ha csak keveset. Hogy napfényben egészségesebb, mint az árnyékban. Így kell megismerni a gyerekemet is, így kell megismerni valakit, akit szeretek. Vele kell lenni. A szeretet bizonyítéka mindig abban nyilvánul meg, akit szeretek, vagy akiről azt hiszem, hogy szeretem. Tehát ha azt mondom, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, te viszont azt mondod, hogy mióta én beléptem az életedbe, neked nehezebb, mint azelőtt, akkor nem szeretlek. És ha azt mondom, hogy nem szeretlek, de szerinted amióta engem ismersz, könnyebb és gazdagabb az életed, mint addig volt, akkor mégiscsak szeretlek. Szent Ágoston mondta, hogy nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek, és nem lehet szeretni valakit, akit nem ismerek.

Az egyik legnagyobb baj a pszichológiával és a pszichiátriával, ahogy az manapság létezik – nemcsak Magyarországon, hanem a világ minden részén –, hogy a pszichológus vagy a pszichiáter nem adja fel magát, nem adja át magát a páciensnek, hanem inkább belegyömöszöli őt valamibe, amiről már tud, amit már ismer. Tehát nem akar újat tanulni. Ha egy adott idő, mit tudom én, öt perc leforgása alatt – és néha a pszichiáterek és pszichológusok versenyeznek egymással, hogy ki milyen gyorsan tudja diagnosztizálni a pácienst azt követően, hogy az belépett az ajtón –, tehát ha öt perc múlva én már tudom, hogy az az illető skizofrén, akkor attól a pillanattól fogva én már azt is tudom, hogy mit kell vele tennem, tudom, mit kell – vagy mit nem kell – mondanom, és tudom, hogy milyen orvosságot kell adnom neki. Úgyhogy öt perc múlva már nem is látom, hogy ki az az illető. Vagy ha látom, akkor nagyon halványan és homályosan – nem látom élesen, tisztán. Persze valószínű, hogy ha a másikat nem nagyon látom, akkor az azért van, mert magamat sem látom, magamat sem ismerem túl jól.

Feldmár András

Bővebben a könyvről:
Ahány arc, annyi félelem

Adatok:  A könyv fülszövege

Feldmár András: Szabadíts meg a Gonosztól!

Jaffa Kiadó, 2011