Meszlényi Attila: Leltáramból

Posted on 2011. november 20. vasárnap Szerző:

0


Úgy hallottam mindig, bennünk van a lélek.
Az enyém kívül lehet.
Amit találtam:

Szagok. Egy-egy mozdulat, akácfatüske.
Ezt tette iksz, azt meg ipszilon.
A felhők alakja. Meleg, poros homok. Tyúkhúr nő rajta.
Egy pofon.
Anyám zihál egy ágyon, félig kopasz.
Egy orrszarvúbogár.
Erdő. Milyen zöld fény süt át a lombokon.
Mennydörgés.
Eltakar mindent az eső, ferdén, és közben füstöl.
Könyvek. A papír többféle szaga.
Juharlevelek mögül a barátka hangja.
Csak így lehet leírni: fényes.
Valami elsuhan.
Mocorgás gallyak közt, sötétben.
Haj, sok haj. Árnyékos. Mélyről csillogó.
Egy nyelv a számban. Nem az enyém.
Déli szél érdes hullámai a Dunán.
Jégmadár!
Valaki sír nagyon.
Nádtörek.
Csönd.
Nagybátyám borszaga.
Egy darázs belém harap. Nem csíp: harap.
Ebihal felhőt kavar az iszapban, azután elül.
A víz zöldesbarna mélye, imbolygó, algás csigákkal.
Az ég zöldessárga színe egyszer.
Fények, sötétségek, érintések.
Egy test puha, nedves melege.
Egyetlen szem, közelről csak egy.
Helyek.
Mennyire fényes csillag keleten. Hatalmas ég.
Reggelente hangyák, kicsik, feketék. Mennek, mennek.
Gyerekek gyönge húsa. Különös beszéde. Kacagása.
Pipi, a veréb, lábbal fölfelé.
Hajlongó nagyanyám, mindig földes kézzel.
Dombtetőn fúj a szél.
Monitor fénye hajnalban. Az ablak kékesen dereng.

Ezt találtam.
Muszáj azt gondolnom, hogy a lelkem.
Kint van minden. Bent a kint van. Kint vagyok.

Címkézve: ,
Posted in: OLVASÓ, Vers