Dolcsaja Vita | Keserűjáték Csákányi Eszterrel

Írta: Bedő J. István

Az írás eredetileg  2010. október 12-én jelent meg az Olvassbele.hu oldalon

November volt, amikor az újságok szerkesz­tő­ségeit a fotószolgálat munkatársai végigjár­ták a szovjet pártfőtitkár halálhírével és egy nagy köteg fényképpel. A három nappal korábbi moszk­vai ünnepségen egy végtelenül meg­viselt, vénséges vén buldog állt a mauzóleum emel­vényén, és időnként intésre emelte a kezét.

Ajka lebiggyedt, szeme alatt súlyos táskák, fölötte bajusznyi szemöldök. A protokollfotókon egy simára retusált arcú, fekete-fehérben is pirospozsgás, derűs tekintetű, középkorú amorózó. Ennyit a valóságról.

Leonyid Brezsnyevnek annyi sem jutott ki a hírnévből, mint az alexandriai könyvtár felgyúj­tójának, akit elfelejtésre ítéltek (ha igaz a legenda). Brezsnyev nevét a mai fiatalok, fel­nőttek, fiúk, lányok töredéke ismeri csak. Pedig mindenható ember volt a maga idejében, bárki kerülhetett az ő révén magas posztra (érdemtelenül) vagy börtönbe, komolyabb indok nélkül.

Őróla írt egy fiatal pozsonyi szerző, Peter Pavlac, amikor fikciós dokumentumdarabjának főhősévé tette Galina Brezsnyevát, a nagyhatalmú pártfőtitkár lányát. Ugyanis ennek a vörös hercegnőként fölemlegetett orbitális ribancnak az élete, minden cselekedete valamilyen módon Ljonya papa (a név becézett alakja) tükröződése.

A valódi Galina mindenkit megelőző lázadó volt. Kamaszként kiröhögte azokat, akik a papa fenekébe bújtak, és igyekeztek a hozzádörgölőzni az új elithez. Abban az új elitben a politikai elvtelenség volt a fő követelmény, és igazodás a változó politikai szelekhez. Galina pedig csak a tejszínhabot akarta lenyalni a nomenklatúra (vagyis a pártelit) számára nyújtott kedvezményekből. Ez pedig (akkor) azt jelentette: nagy lakás, bőséges ételválaszték (kaviár nagykanállal), pezsgő (bőségesen), autók, aranyak, gyémántok.

Ebből a figurából született egy közepes film is (Galina), aztán meg a nagyszerű, idősödő Zita Furková számára egy ziccerdarab: a Vörös hercegnő. Vidéki dácsájában, Brezsnyev-arcképes porcelánvázák közt locsog a szétpiált agyú egykori szépség. Nagy siker.

Minálunk Parti Nagy Lajos vette kézbe a szöveget (már jó!), és kezdettől Csákányi Eszter hangjára, gesztusaira írta át magyar színpadra a darabot. Ettől aztán persze Parti Nagy-os lett, de így is jutalomjáték. A nagy visszaemlékezés helyszíne egy kereskedelmi tévé stúdiója, ahol egy gyorstalpalós műsorvezető (Katona László) hívja el a nagy hallgatagot, Galina asszonyt, aki nem hajlandó elmondani az emlékeit, hisz él még… Nem is igazán akar beszélgetni. Földbe tapossa a kis nyikhajt. (Hú, miket mond rá; mocskos szájú egy némber, az biztos!)

A biztonság kedvéért azonban feltankol jó néhány palack pezsgővel, és tartaléknak van nála egy üveg vodka is. Az üvegek azonban lassacskán (majd gyorsacskán) kinyílnak, és amint Galina feltöltöttsége eléri a közlékenységi szintet, kipakol.

Csákányi Eszter a Szovjetunió legnagyobb ellenállóját viszi a színpadra. Aki ellenállt a pártfőtitkárnak, a funkcionáriusoknak! Igaz viszont, a férfiaknak egyáltalán nem. De hát azok nem is őt akarták. Fel is panaszolja egyik férjének mondatát, tudniillik: Úgy érzem, mintha apádat dugnám! Mert minden pasi csak az új elitbe akart bekerülni Galina amúgy nem túl válogatós ágy(ék)a révén. Még a sármőr tévésre (az egyik szereposztásban Katona László) is rábukik, pedig komolyan ekézi az elején.

A szépségét, vonzását, hatalmát – s a továbbiakban aranyait, gyémántjait, dácsáját – vesztő Brezsnyeva a saját álomvilágában él, azt hiszi, még számít. Csákányi Eszter tökéletesen adja az újkori ’szép fegyvermesternét’ (Villon), aki valamikor látványosság volt, de most már csak látvány. Zseniálisan ordenáré. Öntelten kevesli belépéskor a műfüstöt és a tapsot. A dörgő vastaps visszahozza a fiatalkorát, amely folyamatosan a bajuszszemöldökű politikus árnyékában telt. Mert három férj és számolatlan szerető ölelései, pofonjai, rúgásai („Micsoda férfi volt! Egy vadállat.”) és gyémántjai ellenére sem volt boldog.

Pavlac/Parti Nagy Galinája igazából nem hercegnő. Rangját tekintve igen, hiszen a legfőbb személy leánya. De inkább tűnik hirtelen báróságra kapaszkodott újgazdag szemetes vagy szippantós baronesszének. Aki az orosz avagy ukrán Dzsumbujból (ha volt ilyen) túl gyorsan kapta meg a jogokat, a kötelességek ismerete nélkül. De ez ma már mindegy. Darabhősnő lett.

Katona tévés piperkőce igyekszik partner lenni a szeszélyes hisztérika mellett, alákérdez, de a szöveg a szekundáláson túlmenően nem sokat hagy neki – legfeljebb tanácstalanságát rejtheti tenyere mögé, ha az agg lotyó porig alázza.

A stúdiódíszlet nagyon jó ötlet, a kivetítőkön láthatjuk a riportot az utca emberével. Ötlete sincs legtöbbjének, ki és milyen nemzetiségű az a… hogy is hívják? Művész?

Csákányi elképesztően jó ruhát kapott Izsák Lilitől. Halványzöldje és a rózsaszín szalagdísz egyszerre teszi nevetségessé és szánnivalóvá. Már csak a fényes aranyfogak hiányoznak a hiteles orosz asszony figurájához…

Zita Furková bizonyára tragédiát faragott az elmegyógyintézetbe szorult Galinából. Csákányi mintha megvalósítaná a közismert poént: ő nem alkoholizmusban szenved, hanem minden egyes pillanatát élvezi… Mégis, mikor a legvégén kiderül, hogy jönnek az ápolók érte, úgy tűnik, keserűvé válik. Ezen még sok pezsgő sem segít.

A néző viszont remekül szórakozik. Galina nem igazán érdekes. Csákányi miatt viszont megnézendő.

Dolcsaja Vita – Belvárosi Színház / Orlai produkció