Pacskovszky József, Pacskovszky Zsolt: Nő kutyával és holddal (részlet)

A szél zajától nem hallotta a fényképezőgép kattanását. Amikor észrevette a felé közeledő alakot, a férfi már csak pár lépésre volt tőle. Sudár termetű volt, fehér pólót és ugyanúgy cseresznyepiros szél­dzsekit viselt, mint ő. Teleobjektíves fényképe­ző­gépe szíját a csuk­ló­jára tekerte.

– Magányos nő kutyával és holddal – mondta.

Emma értetlenül nézett rá, majd zavarában a holdra bámult.

– Itt a hegy tövében sátorozok már három napja – folytatta a férfi. A hangja kellemesen mély és dallamos volt, élesen csillogó zöld szeme valósággal mosolygott. – Nem messze a kápolnától. Különösek itt a fények, de napok óta hiába próbálom megragadni őket. Bevallom, most, magáról készítettem az első valamirevaló fotót. Csak akkor sütöm el a gépet, ha úgy érzem, hogy valami megismételhetetlent kaphatok lencsevégre.

– Valóban? – Emma úgy saccolta, a férfi harmincéves lehet. Vagy egy-két évvel fiatalabb. Tekintete a fényképezőgépére siklott: méregdrága Hasselblad.

– Ahogy állt itt az imént, feje felett a holddal, a háttérben azzal a sánta juhászkutyával, elemi erővel sugárzott magából a magány. Ugye, nem haragszik, hogy ezt mondom?

Emma ösztönösen nemmel akart felelni, de érezte, hogy a megjegyzés mély sebet ütött benne. Megkereste tekintetével az öreg juhászkutyát. A meredély szélén állt, a vijjogó sirályokat bámulta. Vörös foltos szőrébe bele-belekapott a szél. A lányt egy pillanatra leplezett düh fogta el a férfi iránt.

– Miért nem az… ö-ö-ön… öngyilkost fényképezte le inkább?

Csaknem belesült a mondatba. Olyan váratlanul tört rá a dadogása, hogy nem sikerült köhögéssel vagy más módon lepleznie. Csak remélni tudta, hogy nem vörösödött el túlságosan, és hogy sikerült elhitetnie, mindez csupán egy külföldi lány hadakozása az angol nyelvvel. A férfi mindjárt megkérdezi tőle, honnan jött – mindig ez az első vagy a második kérdés, amit nekiszegeznek. Mintha akarva-akaratlanul erősíteni igyekeznének benne az érzést, hogy betolakodó itt. A hajszálai tövébe apró izzadságcseppek gyűltek. Összeszedte magát. Lassan formálta a szavakat.

– Nem hallotta a lövést? Az imént főbe lőtte magát egy…

– Igen, láttam a távolból a mentőhelikoptert. Remélem, nem gondolja rólam, hogy érzéketlen vagyok. Egyedül van itt?

– Az imént azt mondta, magányosnak látott…

– A magány még erősebben érződik valaki más oldalán – jegyezte meg a férfi. – És azt hiszem, maga sem egyedül jött ide. – Mosolyogva kezet nyújtott: – Alan Hunter.

A kézfogása férfiasan erőteljes volt. Emma kissé félve árulta el neki a saját nevét. Ódivatúnak találta, mint egy gombos cipőt.

– És maga? – bökött a férfi Emma Canonjára. – Készített pár képet az öngyilkosról?

– Csak magamról. Egyet, még reggel. Magányos nő… álmosan…

Emma jólesően nyugtázta, hogy Alan mosolyog. Egy ideje igyekezett csínján bánni a humorosnak szánt megjegyzésekkel, mert a britek többségének nem esett le, hogy nem beszél komolyan. Sokszor még Raynek sem.

Motorzúgás hallatszott – az épület mellől a levegőbe emelkedett a helikopter, majd egyre kisebb ponttá zsugorodott a tenger felett. Emma utánabámult, míg a gép bele nem veszett az ég hamujába.

– Én még soha nem fotóztam le magam. Talán félnék szembenézni az arcommal – mondta Alan titokzatoskodva.

– Én ki nem hagynám.

A férfi csillogó szemmel vizslatta.

– Látta a Füst című filmet? Van benne egy férfi, aki mindennap készít egy fotót az utca egy bizonyos pontjáról.

– Igen! Ez adta az ötletet, hogy… Minden reggel lefényképezem magam. Már több mint egy éve. Próbálja ki maga is, ha nem fél az igazságtól. Remek önismereti terápia.

A férfi mosolyogva bólintott. Szeme a közeledő Rayre villant, és egy pillanatra mintha felhő árnyékolta volna be az arcát. Aztán visszafordult.

– Aggódik az idő múlása miatt? Nem túl fiatal még ehhez? – Mélyen Emma szemébe nézett, majd szinte minden átmenet nélkül megkérdezte: – Londonban laknak?

– East Hamben. De csak pár hónapja. Rémes környék. Előtte Romfordban laktunk. Csúszunk lefelé.

– Lehet, hogy magának valahol máshol a helye.

Emma elhúzta a száját.

– Igen, lehet, hogy inkább Acapulcót kellene bevennem…

Meglepődött magán, amiért képes a halál árnyékában viccelődni. A férfi kacagása cseppet sem volt kellemetlen, benne mégis felemás érzéseket keltett. Talán azért is, mert Rayt rég nem hallotta már ilyen önfeledten nevetni.

– Maga skót? – nézett újra a férfira.

– Igen. Edinburgh-ban élek.

– Én nem tudnék olyan helyen élni, ahol csak sziklák vannak – pillantott körbe.

– Akkor marad a Hyde Park.

A sírok között Ray botladozó alakja bukkant fel. Kezében műanyag bögrét szorongatott, arcáról sugárzott az ingerültség.

– Ha Ray is úgy akarja. De tudja, nemigen akar elvenni. Volt már egy rövid, balul sikerült házassága, és fél az újabb kudarctól.

– Pedig, azt hiszem, megérné a kockázatot. Mondták már magának, hogy páratlanul tiszta a tekintete? Még nem láttam senkit, aki ilyen nyílt kíváncsisággal hallgatja a másikat…

Emma zavartan állt. Nem a bóktól – azt már hallotta mástól is –, hanem mert elöntötte a szégyen, hogy egy idegennek vallja meg azt, amit Rayjel volna ideje tisztázniuk. De volt ebben valami jólesően izgató is. Ray ekkor ért oda hozzájuk. Gyanakvóan sandított Alanre.

– Tessék, én már megittam a felét – mondta Emmának. – Így, hogy egy nagy bögrét kértem, olcsóbb volt.

Emma elvette a kezéből a bögrét, és kortyolt egyet a teából – híg lötty volt, de legalább forró –, majd bemutatta őket egymásnak. Ray alig leplezett ellenszenvvel méregette a férfit. Tekintete a fényképezőgépre siklott:

– Csak nem paparazzo? – Láthatólag igyekezett fesztelen maradni, de a hangja hamisan csengett.

– Itt fotózgatok – nézett rá kedélyesen Alan. – Olyan ez itt, mint a holtak szigete. Még szerencse, hogy a barátnője felbukkant. Különben egyetlen valamirevaló képem sem lenne még. Majd elküldöm, ha megadják az e-mail címüket.

– Igen, szeretném… – nézett Rayre Emma.

– Az én e-mail címemre küldje – mondta Ray éles hangon, mint egy sértett kamasz.

Alannek arcizma sem rándult. Könnyed mozdulattal fekete farmernadrágja zsebébe süllyesztette a fecnit, amelyre Ray felfirkantotta a címét. Emma érezte, hogy közben őt figyeli.

Ő teásbögréje rejtekéből a férfi kezét tanulmányozta. Erős volt, és inas, az ujjai mégis finomak. Emma érezte, hogy újra belebújik a kisördög; nem tudta megállni, hogy Ray füle hallatára meg ne kérdezze a férfit:

– Esküvői fotókat is készít? Tudja Ray és én…

– Ezt talán nem itt kellene megbeszélnünk, Emma – csattant fel Ray. Szemlátomást nehezen uralkodott magán. – Gyere, talán visszaengednek még bennünket a házba. Csak azokat hallgatja ki a rendőrség, akik a nő közelében voltak.

Alan hosszú, cinkos pillantást váltott Emmával, mielőtt a lány elindult volna Rayjel.

A hajó minden erejét összeszedve távolodott a parttól. Ray átkarolta Emma vállát; a fedélzet korlátjánál álltak, a szigetet bámulva.

Emma ekkor pillantotta meg újra Alant. Elakadt a lélegzete, amikor látta, hogy a férfi beszédbe elegyedik a ház előtt egy élénken gesztikuláló egyenruhás rendőrnővel. Szinte imádkozott magában, hogy Alan ne fotózza le azt a tolakodóan harsány nőt is. Mindent megadott volna, ha sikerül még egyszer elfognia a férfi pillantását. De tudta, még pár másodperc, és Alan örökre kisétál az életéből. A következő gondolata azonban már az volt: nem lehet, nem szabad, hogy így történjen.

– Hallod, amit mondok? – kérdezte Ray.

Alan végre elköszönt a nőtől, majd pár lépés után megállt, és mélyen előrehajolva maga felé fordította a fényképezőgépét. Már elkattintani készült, amikor egy idősebb rendőr rácsapott a zöld feliratos birkára, az meg Alannek ugrott, és felöklelte. A férfi négykézláb a fűben találta magát.

– Nevetséges figura – ingatta a fejét Ray.

A rozzant hajó eresztékei recsegtek-ropogtak, ahogy a nyílt víz felé közeledtek. Emmára hirtelen rátört a fáradtság, és csüggedten sóhajtott egyet. Egy szürke sirály kitartóan követte a hajót, fel-le röpködött a habok felett, táplálék reményében.

– Ugye mondtam, hogy érdekes hely? Most nem elsősorban az öngyilkos nőre gondolok… – törte meg végül a csendet Ray, és még szorosabban átkarolta.

Emma bólintott. És őszintén így is gondolta. De már nem ijedt meg a következő gondolattól, ami átsuhant a fején, miközben a fiú magához húzta. Elhagyom Rayt.

Pacskovszky József, Pacskovszky Zsolt: Nő kutyával és holddal
Agave Kiadó, Budapest, 2015