»Nem szabad meghátrálni« | Gállos Orsolya, fordító, kultúrahordozó

Hárságyi Margit |

Nem hagyták magára barátai, írók, művészek, szlovénok és magyarok Gállos Orsolyát, amikor két évvel ezelőtt bekövetkezett a váratlan nagy baj. A dédapja 130 éves házában él ma is Pécsváradon, s ezt ő az évezred nagy kalandjának tartja. Mikor először jártam nála, megdöbbentem, látva a gyönyörű házat szecessziós bútoraival, hatalmas méreteivel, belső üveges tornácával, a könyvtárral, az udvari gesztenyefával.
Gállos Orsolya e cikk megjelenésével egy időben, a Magyar kultúra napján kapja meg – a Falvak Kultúrájáért Alapítvány előterjesztésére, az egyenrangú kultúrák ápolásáért – az Egyetemes Kultúra Lovagja kitüntető címet.

Sok éve, a Tanárképző Főiskolán indult a barátságunk, a magyar-orosz szakon. A szlovén nyelv iránti érdeklődésed gyökere, hogy nemcsak édesanyád szlovén, de nagy rokonságod is él ott.
A Tanárképző Főiskolán mindkét szakon nyelvészetből és irodalomból is kiválóan felkészítettek bennünket, remek tanáraink voltak, akik sokat nyaggattak, jó indíttatást adtak. Fiatal koromban nem tápláltam vers- vagy regényírói ambíciókat. Pécs volt akkoriban a modern magyar irodalom egyik fellegvára, a Tüskés Tibor szerkesztette Jelenkorral az élen. Ő sajnos viharos körülmények között vált meg a laptól. Mi diákként tiltakozó deputációkat szerveztünk, együtt éreztünk vele. Gyermekkoromban, családi eseményeken találkoztam a szlovén nyelvvel, és elbűvölt az ország.

Életed során minden előkészítése volt mai hivatásodnak.
Az én életemben is, mint minden emberében van egy apai és egy anyai örökség, amelyet születésünkkor kapunk, és szerencsés esetben ebből táplálkozunk. Apámtól ered a történelem, az irodalom, a magyar és idegen nyelvek iránti érdeklődés, hiszen ő is végzett két évet francia és magyar szakon Budapesten. Édesanyám Szlovéniából került Magyarországra a háború végén, s itt találkoztak apámmal Siklóson, egybekeltek. Szép házasság volt, a testvéremmel együtt boldog gyermekkort töltöttünk itt az apai házban, ahol ma is élek, s ezt a sors különös kegyelmének tartom.
Korán megfogalmazódott bennem hogy egy tolmácsi szerepet vállalnék, azaz a műfordítást, melyre lehet másodlagos szerepként tekinteni, én mégis kreatív alkotó munkának érzem. Ez egy mélyebb olvasása a szerző szövegének, melyet magyarul visszaadni óriási feladat. Hazánkban nagy hagyománya van a műfordításnak. A XIX. századtól Arany János, Vörösmarty Mihály is fordítottak, aztán a Nyugat költői, akik előszeretettel magyarították a legfrissebb francia költészetet.

Amikor tanítani kezdtél, majd népművelőként dolgozni, már akkor is voltak fordítói ambícióid.
1972-ben nyelvvizsgát szerettem volna tenni Budapesten, a Rigó utcai Idegen nyelvi Központban Akkor csak ott lehetett nyelvvizsgázni. A sors iróniája, hogy kaptam egy szöveget, s láttam, ez nem szlovén, hanem szlovák. Közhely, hogy Budapestet Bukaresttel, a szlovént a szlovákkal keverik össze. Rohantam a vizsgabiztoshoz kikérni magamnak, vitába keveredtünk arról, hogy van-e szlovén nyelv és nép, végül sikerült találniuk egy szlovén emigránst, egy olyan embert, aki a Tito–Sztálin konfliktus idején a Tájékoztatási Irodával való szakítás után emigrált Budapestre. Ő vizsgáztatott le engem szlovénból. Kérdezte, mit akar ezzel a nyelvvizsgával? Mondtam: fordítani szeretnék. Javasolta, jelentkezzek az Európa Kiadónál, mert ott keresnek fordítókat. Így találtam rá Gimes Románára, ő volt később a mesterem, kiváló műfordító. Az ő védnöksége alatt kezdtem bontogatni fordítói szárnyaimat. Ahogy elkezdődött a fordítói munkám, egyre jobban érlelődött bennem a vágy, jó lenne belülről, tehát Szlovéniában megtanulni a szlovén nyelvet, kultúrát és irodalmat. Vendéghallgató lettem a Ljubljanai Egyetemen. Akkoriban a Dunántúli Naplónál dolgoztam újságíróként, és Mitzki Ervin főszerkesztő megengedte, hogy munka mellett lejárjak Ljubljanába. Nagyon szerettem az újságírói munkát, nagy élmény volt Pécs és Baranya kulturális életével foglalkozni. Tizenhárom évet töltöttem a Naplónál. Színezte akkor még az életünket a rendkívül intenzív kapcsolat Eszékkel, a környékbeli magyarsággal. Sokat találkoztunk, s ez adott egy összképet a délszláv szomszédsághoz.

Mi maradt meg a szerkesztőségi munkádból? Kire emlékszel szívesen?
Szeretettel és hálával gondolok vissza a Dunántúli Naplóra, szellemi műhely volt számomra. Sokat kaptam és tanultam a kollégáktól, Wallinger Bandi rovatvezetőmtől, Báling József főszerkesztő-helyettestől és Mitzki Ervintől, aki kiváló főszerkesztő volt. Az adott körülmények között ez nagy szó volt: a hetvenes évek Magyarországában, a Kádár-kor zenitjén, egypártrendszerben. Ervin még a kényes témákat is vállalta. Előfordult egyszer, hogy beolvasta a cikkemet a Szabad Európa Rádió. A probléma az volt, hogy ezeket közölte a bizalmas információk listája, melyek a magas beosztású vezetőknek készültek. A cikkem arról szólt, hogy van Magyarországon kábítószerezés. Ez tabutéma volt. A Szabad Európa azt a címet adta, hogy A Dunántúli Napló megtörte a csöndet. Mitzkinek leszóltak a pártközpontból, hogy azonnal adjon nekem fegyelmit, de ő megtagadta, s állította, hogy ő bízott meg engem a cikk megírására, ő felel érte.
Nekem Pécsváraddal szerves, természetes kapcsolatom van, ez a szülőföldem. A fordítói munka főleg levelezéssel történik, de az immár 33 éve megalakult Várbaráti Kör nagy közösséget adott. A Várban megtestesülő Szent István-i örökséget, az itteni irodalmi emlékhelyeket védtük sok emberi együttléttel, még egy múzeumra való tárgygyűjtést is szerveztünk. Pályázat útján épületet is sikerült szereznünk a múzeumnak, az egykori gyógyszertárét, mely 150 éven át szolgálta a helyieket és a környékbelieket. Máig ott vagyok a tagtársaim között, mert igénylik a jelenlétemet. Újságíróként már korábban is sokan megkerestek gondjaikkal, mert a rendszerváltás előtti újságírásban a fő feladatunk volt ügyek mellé állni, igaz történeteket megmutatni, s ezzel segíteni. Ez a bizalom ösztönzött arra, hogy elinduljak az első szabad választáson, 1990-ben helyi önkormányzati képviselőnek. Sikerrel jártam, majd utána alpolgármester lettem, egészen mostanáig.

És akkor bekövetkezett a baj. A legnagyobb sikerek között egyszer csak stroke-ot kaptál.
Nem a beszédközpontomat érte, jobboldali agyi infarktus volt. Azt éreztem az első napokban, hogy kivettek abból a feszített tempójú ritmusból, melyben éltem, és nem kell foglalkoznom senkivel és semmivel, csak a gyógyulásommal. Ez a feladat még mindig, két év után is tart. Sok embernek jut ilyen sors, nekem talán könnyebb, mert türelemmel várom a gyógyulásomat, megteszek érte mindent. Újra tanítottak járni, a bal végtagok mozgatása a cél. Súlyos csapás, mert ugyan dolgozni tudok, olvasni, szellemi munkát végezni, de a fizikai mozgásomban akadályozva vagyok. Elkényeztetett a sors azzal, hogy előtte úgy élhettem, ahogy szerettem. Sokat jártam külföldön, itthon pedig a kis autómmal a pécsi és a budapesti kulturális eseményeket látogattam. Gyakran megfordultam Szlovéniában is, ottani irodalmi rendezvények díszvendégeként vagy szervezőjeként.

Hatalmas lelkierő kellett ahhoz, hogy a szörnyű sokk után felállj, és emelt fővel élj tovább.
Segített a munka élni. Legutóbbi fordításom, Drago Jančar Ma éjszaka láttam őt című regénye, most nyerte el Franciaországban az Év könyve címet. Egy szerelmes férfi regénye egy nőről, aki megjárta a háborút is. Nagyon sokat olvasok új és már olvasott regényeket. Emellett konferenciákon és más rendezvényeken is tartok előadásokat.

Hány könyvet fordítottál a stroke után?
Négyet-ötöt.

A pécsiújság.hu 2015. január 10-i számában megjelent interjú szerkesztett változata.

A képeken válogatás Gállos Orsolya fordításaiból

Gállos Orsolya 1946-ban született. Műfordító, magyar-orosz szakot végzett a Pécsi Tanárképző Főiskolán, szlovén nyelv és irodalom szakot a Ljubljanai Egyetemen. Tanulmányutakon járt Horvátországban, Szerbiában, Makedóniában és Boszniában. Szlovén, horvát és szerb irodalomból fordít. Ötven fordítása látott napvilágot. Munkájáért több hazai és szlovéniai díjban részesült.
A déli háború itthon érte, de pár év múlva, mikor már ismét béke és nyugalom lett a térségben, lektori állást kapott Ljubljanában, ahol addigra aktív irodalmi kapcsolatai alakultak szerzőkkel és kiadókkal. Öt sikeres év után választhatott, hova és hogyan tovább Magyarországon. Addigra számos kötete jelent meg fordításban, a legnagyobb szlovén írókkal dolgozott, tényező lett a szlovén műfordításban, mehetett volna Budapestre élni, de Pécsváradot választotta.