Bornai Tibor: Ültünk a mólón (részletek)

A környékről keringő szóbeszédből tudjuk, hogy az „át­kos­ban” itt, valahol Aligán, a közelben volt a párt­üdülő. Úgy döntünk, megkeressük a Kádár-villát.
Kádár Jánosról köztudomású volt, hogy évi rendes sza­bad­ságát a Balatonon töltötte. Aligának olyan részén nya­ralt, melyet földi halandó meg sem közelíthetett. Azon a szakaszon nincsenek házak a magasparton. Senki nem építkezhetett a pártfőtitkár feje fölé.

Ahogy kanyargunk, elhaladunk egy kis vendéglátó-ipari jelen­ség mellett, aminek neve szemet szúr. Csörcsil. Így, ahogy írom. Fonetikusan. Hümmögve gurulunk lefelé. Még hogy Csörcsil! Ide majd be kell nézni, és a végére járni, mi köze van a legendás miniszterelnökhöz.

Előttünk egy hajdan nyilván szép zöld, ma kopott vaskapu. Kiszállunk a kocsiból. Kiderül, a kapu sínen mozog. Elhúzható. Kipróbálom. Enged. Lánc is van rajta lakattal, de csak dísz. Azokat ijeszti el, akik nem mernek vagy lusták közelebb jönni.

Amint beljebb kerülünk, meglátjuk a hajdani biztonsági berendezéseket és az őrbódét. Természetesen ezek is ebek harmincadján, mindent gyom ver fel, de így is látszik, nem a mai terrorelhárítás szabványai szerint épültek. Manapság egy bankfiókot is százszor komolyabb védelmi technika őriz. Ám éppen ebben a pillanatban odagördül biciklijén egy biztonsági őr, és a legártatlanabbul kinéző, rozsdás vasoszlophoz érinti a kártyáját. Rövid pittyenés. Blokkolt, és már fordul is vissza. Közben odaveti nekünk, hogy a Kádár-villához tilos közel menni. Bólintunk, mint a jó gyerekek, de amikor eltűnik a kanyarban, elindulunk utána a sétaúton.

Kétoldalt vadul burjánzik a növényzet, jázmin és bodza ömlik az útra, de mégis látszik rajta a jóakarat nyoma, a nem túl szorgalmas, de mégis emberi szándék. Mintha gondozná valaki. A park hatalmas lehet, képtelenség átlátni, mekkora kertben is vagyunk. Csend van, a madarak torkuk szakadtából zengenek – és ez a kettő nem mond ellent egymásnak. Imitt-amott titokzatos, rég nem használt kőlépcsők – szigorúan márványból – vezetnek a sűrűbe.

Az első épület a Castro-villa. Amikor átadták az M7-es autópályát, hazánkba látogatott a kubai nép vezetője, és részt vett a megnyitó ünnepségen, utána pedig itt töltött három napot. Ezért az elnöki rezidenciát Castro-villának kezdték hívni.

A ház meglehetősen széles fronttal nézi a Balatont. Verandáján görög oszlopsor. Hét dísztelen oszlop, nagyjából három méterenként egymástól. Utána három zsalugáteres ajtó, és még négy oszlop. Előtte, a víz felé gondozott gyep. Nem lehet belátni az ablakokon, de a hely még ma is sugározza a kivételezettek luxusának idegen fényét.

Továbbmegyünk. Száz métert megtéve rózsabokrokhoz érünk. Balra jókora betonépítmény, bájos kocka alakját az idő megtörte. Szerencsénk van, a betonépület ajtaja tárva. Valakik harmincöt milliméteres filmes dobozokat rámolásznak egy kisbuszba, és megengedik, hogy belépjünk.

Belül minden még romosabb, mint kívül. A konferenciaterem nagy ablakain graffitik, némelyik üvegtábla meg is van repedve. A földön és pár fotelen vakolat, üvegcserép, meg mindenféle törmelék. Egy vörös függöny túlélte az elmúlt évtizedeket, porosan hervad a sarokban. Minden olyan, mint egy elhagyott és kifosztott bérházban lenni szokott. Üresen, süketen, szomorúan ásít.

Belépünk a moziterembe. Siváran kong, székek nincsenek már benne, a földön leszakadt drapériák henteregnek. A tárgyak az egykori szocialista ízlés nyomát őrzik. Az intézményt belengő mustárzöld drapéria itt vászonbetét formájában fonnyad a furnérral borított falon. Az álmennyezet koszosfehér, benne sorban ülnek a világítótestek, de kattintásra már nem gyullad fény. A vetítővászon csodálatos módon épségben maradt. Alkalmi vezetőnk elárulja, itt nézte a sok fejes a pornót, ami a lakosságnak tiltva volt. Kádár állítólag nem szerette ezeket a vetítéseket, nem is vett rajtuk részt. A felesége nyilván le is törte volna a derekát.

Közvetlenül a vetítőterem mellett a konyha és a tálalóhelyiség álmodja szétrombolt álmát. Fejedelmi vacsorák készültek itt, pompás svédasztalok, finomságok, amikről a nép csak álmodozhatott. Most a falakon pókhálószakállas csövek és neon világítótestek várakoznak a csodára. Még megvan néhány fémborítású előkészítő munkaasztal, egy-két tűzhely, a hatalmas szagelszívók – mindez erősen nagyüzemi jelleget ad a konyhának. Mindenen vastagon a por. A világoskék csempe a csendet hallgatja.

A sarokban két fatákolmány. Ezek valaha a szónokok beszédeit támasztották alá, ha már komoly érvek nem álltak rendelkezésre. Ahogy körülnézek, nem tudom megállapítani, mindezt lebontani vagy felújítani kerülne több pénzbe.

Megköszönjük, hogy bekukkanthattunk, és továbbsétálunk a parkban. A hármas vagy négyes számú épületet keressük, nem tudjuk pontosan, melyik is volt Kádáréké. Az az, amelyiknek leomlott a teraszfala, hangzik az útbaigazítás. Az út jobb oldalán, a dús bokrok mögött meg is találjuk.

Betonból van. Kocka ez is, mint minden, amit a szocialista építészek megálmodtak. Rajta fából tangóharmonika burkolat, ahol túl unalmas lett volna a betongerenda. Kicsi, egyszerű és eléggé ütött-kopott házikó. Homlokáról nagy vakolatdarabokban gyűrődnek a ráncok. Körülötte a járólapok között gaz indulgat, és lepattogzott festék meg üvegcserép heverészik.

A bejárat felőli teraszt vastagon borítja a tavalyi meg a ki tudja még hány éve odahullott avar. A teraszajtó homályos üvege mögött félig leszakadt, piszkosfehér műanyag reluxa. A ház egykor fehér falain fekete csíkokat hagyott az esővíz. Nagy, térdig érő ablakain belülről vastag, zöld függöny. De micsoda zöld! Ma is elcsodálkozom a szocializmus színvilágán. Annak idején sosem értettem, miért látszik egy autóról már messziről, hogy az Elbától keletre vagy nyugatra gyártották. Ez a zöld is a bágyadt, erőtlen, libafossal rokon, de nem annyira karakteres, inkább a mélakóros árnyalat. Se sárgának nem jó, se barnának, leginkább tehát zöld, de bár ne lenne az. Ez védi a kíváncsi szemek elől a villácska belvilágát. Azért mégis találok egy rést. Odabent egy ledőlt kandalló téglái hevernek a poros betonpadlón.

A ház körül a fű lenyírva, mintha valaki még várná, hogy Kádár elvtárs megjelenjen. A madarak ugyanazt a dalt fújják, mint azokban az időkben. Nekik így is jó, meg úgy is jó volt.

A háztól csak pár lépés a part. A kerti útra hatalmas ezüstfenyő nőtt rá. A járólapok nem kerülik ki. Én igen. A parti sétányon pad. Állítólag Kádár sokat üldögélt itt Mária asszonnyal, aki őt kisfiamnak szólította. A fürdés, az úszkálás nem az ő sportjuk volt. Leülök én is arra a padra.

„Istenem, mennyire utáltam a rendszert, amit felépítettél”, kezdem a beszélgetést. „Utáltam a rendőreidet. A mamelukjaidat. A lelkes, önként embertelen buzgómócsingjaidat. A határőreidet, akik miatt egyszer sírni láttam az apámat, mert az NDK-ból hazafelé, a határon elvették tőle a kicsi télikabátot, amit a húgomnak hozott. Utáltam a bezártságot. Azt, hogy nem hallgathattam a nyugati zenéket, suttogva kellett kimondanom a véleményem, és egyszer még le is tartóztatott a titkosrendőrséged. Tudtál te erről? Nem biztos, de te voltál érte a felelős. Az oroszok diktálták? Le lehetett volna mondani. Vagy azt hitted, jobb, ha te csinálod, mint ha valaki vérszomjasabb ül a helyedre? Most már ez is mindegy. Nem változtathatsz rajta. Így marad.” Kádár hallgat. Szinte megsajnálom. „Azért meg kell hagyni, ez a kis nyaraló elég szerény. Ma egy középszintű pártkatonának is százszor fényesebb van”, teszem hozzá békülékenyen, és aztán együtt hallgatunk még egy negyedórát.

A Balaton békésen fodrozódik a lábamnál. Az előttem csillámló víz régen gondosan el volt zárva a vitorlások és csónakázók elől. Kétoldalt kerítés és a belügy motorcsónakjai vigyázták a pártfőtitkár nyugalmát. Hiszen egy ilyen nagyhatalmú ember csak akkor érzi magát biztonságban, ha nincsenek a közelben azok, akiknek az életét irányítja. Ez már csak így volt. És így is maradt.

Fura, zizegő hullámok fodrozzák lelkem békéjét, miközben visszasétálunk a kocsihoz. A történelem, a hatalom, a bukás, a bűn, a felelősség filmje villog, amelyet én jórészt gyerekként néztem végig, akár egy moziban, melynek lelki vetítőterme ma éppen olyan romos állapotban van, mint ez itt, a hátam mögött.

Hogy kisétáljuk magunkból azt a fura érzést, amelyet kihoztunk az egykori pártüdülő parkjából, és most körülöttünk lengedez, lemegyünk a vízpartra, a szabad strandra. Jólesik a mászkálás, szabadabban lélegzünk, akár a szél, amely jó kis hullámokat korbácsol a vízen, és lágyan nyitogatja a leláncolt kabinajtókat. Megnézzük, melyik házat választanánk, ha megnyertük volna a lottót, és azt is, melyik eladó. Minden második. Csodás alkonyi fények.

*

Szándékosan a régi hetes úton érkezünk Siófokra, hogy ébredezhessenek az emlékek. Nem ébredeznek. Már másként fest minden, a házak vagy megújultak, vagy lekoszlottak. Szemem sarkából észreveszem egy étkezde cégtábláját. Zabálda. Szép, gondolom. Javaslatom még: „Vályú”. Esetleg „Moslék a Két Vödörhöz”. Nem tudom eldönteni, hogy a Zabálda elnevezés csak jópofaság vagy őszinteség.

Siófokon egészen megváltozott a közlekedési rend. Régen át lehetett autózni a város központján, ma nem. A híres víztorony körül kővel borított főtér nőtt, a kocsik pedig választhatnak, hogy belefolynak egy komplikáltan kanyargó kerülgető rendszerbe, ami a végén a felső főúton köpi ki őket, vagy lemennek a mélygarázsba. Valaki elárulta nekem a titkot, hogy ha Pest felől érkezünk, valóban ez a helyzet, de ha Zamárdi felől, akkor keresztül lehet hajtani a mélygarázson.

Úgy döntök, előveszem a Budapesten már jó ideje működő, beépített, vegetatív parkolóhelymázlimat, és bátran áthajtok a síneken, a part felé.

Láss csodát, a Jókai parkba érve, az első lehetőségnél balra fordulva, egy ülő alakot ábrázoló szobor – nem sikerült kiderítenem, kit ábrázol – elé érve, vár rám az egyik, a hat parkolóhely közül öt foglalt, egy szabad. Na, ez az enyém. És akinek ennyi jó kevés, elárulom, talán ez a rész Siófokon az egyedüli, ahol nem kell fizetni. Nem is akarom elhinni. Három odavalósit is megkérdezek, mire ott merem hagyni az autót.

A kertmozi már nem működik. Bolhapiac költözött a nézőterére. Bejáratánál felirat: Ági mama luxus kiszolgálású vécéje. Bizonyára azt jelenti, hogy a hely maximálisan megfelel a higiéniai követelményeknek. Ez persze még nem lenne luxus, ez a minimum. Lássuk be, nem mindenütt örülhet ilyesminek az ember. Itt igen.

Betérve mindjárt két parfümautomatát találok. Ez azért viszonylag ritka Magyarországon. A kétszáz forintos vécébelépő árában azonban itt benne van az is, ha valakinek tamponra vagy betétre lenne szüksége. Van fülpiszkáló, hajzselé, hajlakk, dezodor és papír zsebkendő is. Található itt pelenkázó, ingyen pelenkával, popsitörlővel. Ági mama tehát a szükséget szenvedő emberek megmentője. Pólót, topot is lehet kérni, ha valaki leeszi, leönti, vagy netán lehányja magát. És még mindig belül vagyunk a kétszáz forinton.

Kijövök, és lelkesen megyek beljebb, a bolhapiac felé. Az egykori mozi fölött még ott a tető, látszik a vászon helye. Vajon mikor vetíthettek itt utoljára? És mit? Gyerekkoromban imádtam a balatoni kertmozit. Mindig a legújabb filmeket lehetett látni. A pesti bemutató mozik csak szeptemberben tűzték azt műsorra, amit én már nyáron megnéztem a Balatonon. Fantomas! A Pál utcai fiúk!

Sokan benéznek ide, csak azért, mert valamikor, fiatalkorukban ültek ennek a siófoki kertmozinak a nézőterén. Most köröskörül bérelhető asztalok sorakoznak, rajtuk minden, ami egy emberi élethez elengedhetetlen. Afrikai szobrok, ülő Buddha, fából faragott szarvasok, vágtató lovak, őshüllő, macska, különböző falra akasztható fatáblák, vicces feliratokkal, mint például „Célzóvíz családalapítóknak”, „Jó tanácsok az anyósnak: vődnek magánügyeivel ne törődjél”. Van itt fütyimérce, különböző átmérőjű lyukakkal, tologatható, csapkodó szárnyú falepke sárga, zöld és piros színben, doboló bohóc és doboló kismadár, fürdőruhák, női ruhák, női kalapok, régi üvegek, VHS-magnó, ősrégi vasaló, cipők, vízmelegítő, gyerekzoknik, gyerekcipők, gyerekruhák, szamovár, szobai tornázógép, gyerekkocsi, szentképek, könyvek, rádiók, gyerekfürdető kád, messzelátó, dísztárgyak, Lacrima Christi feliratú butykos, órák. Festmény az esztergomi bazilikáról, bárd, jatagán, szerszámok, írógép, bőröndök, kovácsoltvas tárgyak – egész szépek, csengők, kulcstartók, de van katonai periszkóp is, hatalmas darab vas, mellette lavórban Balatonból kihalászott pénzérmék, húszfilléres, régi egyforintos, ötvenfilléres. Bambis üveg, kanna, bunsenlámpa, szódásszifon, kard, fokos, locsolókanna, zsírosbödön, kristálytálak, és még hosszan sorolhatnám.

Az asztalok napi ezerért kiadóak. A piac este nyolcig tart nyitva, és kínálatában a csavarhúzótól döglött egérig minden megtalálható. Persze jövedéki termék, tehát szesz vagy cigi nincs. Őstermelők azonban hozhatják a cseresznyét, az epret, a befőtteket.

Tamás felügyeli a dolgokat, és ha az eladó éppen nincs itt, ő bonyolítja az üzletet. Éjjel itt alszik, vigyáz a kincsekre. Panaszkodik a turistákra, a fiatalokra, akik esténként, duhaj jókedvükben, bemásznak, szemetelnek, randalíroznak. Főleg hollandokat és németeket emleget.

– Fegyvered is van? – kérdezem.

– Van. Ez a fokos. Ha valakit ezzel megkólintok… katonatiszt voltam. Két és fél évet húztam le a délszláv háborúban.

A Marcipán presszóban kávét és süteményt kérünk. Szilvás pite, csokitorta. Rajta fenyőmag fagyi. Finom. Én becsomagoltatok egy tortát, mert terveim vannak vele.

Elköszönünk, és visszafelé indulunk, át a Sió hídján, hogy megnézzük a vásárcsarnokot, ami a Sió nyugati oldalánál épült a nyolcvanas évek elején Kádár-barokk stílusban.

Ágota, műfordító barátnőnk kísér bennünket. Besétáltunk a vásárcsarnokba, hogy lássuk, milyen a kínálat. Az épületnek új korában csodájára jártak, bár jellegzetessége, hogy nyáron meleg, télen pedig hideg a sok üveg és fémfelület miatt. Tervezője bizonyára nyugodtan alszik. Nem ő fagy kockára telente mint eladó, és nem ő fő vörösre nyaranta mint vevő.

Eredetileg ezen a helyen TÜZÉP-kereskedés állt.

– Dorogi Feri bácsi üzemeltette, az utolsó zsidó kántortanító – meséli Ágota. – Valahogy hazaküzdötte magát a haláltáborból. Hajdanán még tanította Kálmán Imrét, Révész Gézát. Amíg megvolt a zsidó iskola, Feri bácsinak csodájára jártak. Végül tüzépesként kellett befejeznie a karrierjét. Egyébként ebben a csarnokban a nyolcvanas években alig lehetett magyar szót hallani. Jöttek a külföldiek a fokhagymára, a mézre. Időnként még ma is felbukkannak itt kincsek. Naspolya, Otello szőlő, sőt nohát is lehet kapni.

– Mi az a noha – kérdem csodálkozva. – Annak ellenére?

– A noha szőlő? A szőlő neve csak Somogyban noha, különben Noah, Noé nevéből. Egy direkt termő szőlő, melynek az a jellegzetessége, hogy a nagyon finom fehér szőlőszem, ha megérett, lepotyog a fürtről. Nem kell bogyózó gép, viszont nem lehet jól szüretelni. Ebből készül a noha bor. De ezt a fajtát már nem szabad termelni. Itt még lehet kapni, mert a régi tőkéket nem kellett kivágni, csak tilos bort csinálni belőle. Túl magas a metilalkoholszintje. Könnyen elbutul, aki issza.

Ágota elmeséli, kedvence, amikor az őstermelő banánt árul. Van abban valami báj. Meg azt, hogy egyik kollégája is itt árul, mert angoltanítással kevesebbet keres, mint a szárított zöldséggel.

Egy pedagógus, aki nem a katedrán beszél zöldségeket, gondolom magamban. Kilépünk az épületből, és megállunk a Sió hídján. A patakban kukák. Az ifjúság előszeretettel dobálja be a vízbe. A Sió már a rómaiak idején is a Balaton természetes kifolyása volt. Erre a kukadobálóknak sincs befolyása. Befolyása a Zala folyónak van. A rendszerben ősidők óta mozog egy ilyen irányú szelíd áramlás. Itt, Siófoknál a zsilipet kinyitják, ha a tó vize magas, és leeresztik, ha alacsony. Azért lejjebb építettek egy gátat, hogy alacsony vízállásnál ne legyen poshadt csatornaszag a városban. Nézdegélünk a hídról. Hátunk mögött autók sustorognak tova.

– Erről az útról városunk szeretett polgármestere egyszer, egy autószalon megnyitóján azt mondta, Siófok címerében azért van benne a kocsikerék, mert itt már nagyon régen fontos kereskedelmi útvonal vezetett. Bizonyítékul a tihanyi apátság híres alapítólevelét hozta fel. „Feheru uaru rea meneh hodu utu rea”… – mosolyog Ágota. – Amikor azt az alapítólevelet szerkesztették, itt még bőven a Balaton vize hullámzott, tehát azoknak a hadaknak itt kétéltű üzemmódban kellett volna közlekedniük. Valószínűtlen. Az a bizonyos hadi út valójában a Tolna megyei Bikács község mogyoróbokrai mentén húzódik, amely az apátság birtokaihoz tartozott, és nem Székesfehérvárra ment, hanem Nándorfehérvárra. Nem csupán egyetlen fehér színű vár volt akkoriban.

Mendegélünk. A híd nyugati vége régen Somogyhoz tartozott, a keleti pedig Veszprémhez. A postalovak a megyehatárt nem léphették át, és itt, a híd keleti végében álló utolsó postakocsi-állomáson várakoztak. Az épület a szocializmusban Mézes Mackó néven üzemelt. Fogadóudvara viszont nagyjából ugyanolyan, mint hajdanán. Lóistálló volt, itt váltották a lovakat.

Mellette a város egyik legrégebbi építésű háza díszeleg. A korábbi polgármester, aki építész volt, lebontatott itt egy bazársort, hogy feltáruljon az épület szépsége. A hozzátoldott szárny azonban már az ún. korai privatizációs stílus jegyeit viseli. Magyarul: csúf.

Mögötte az új bazársor húzódik, amely thai jellegű, és a csecsebecsékre éhes turisták igényeit szolgálja ki. Viszont legalább nem látszik tőle, milyen hervadtan pompázik a vasút, amely átszeli a várost.

A tó felőli oldalon még látható a rámpa, melyen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a német turisták autói felkapaszkodtak az autószállító vonatokra. Kelet- és nyugatnémetek itt, ebben a városban találkoztak egymással, mert az endékások szabadon ideutazhattak, és iderendelték nyugati rokonaikat. Itt egyesülhetett tehát Európa. És a Balatonnál egyedül itt volt akkoriban egy kis éjszakai élet.

Továbbsétálva a part irányába, a Jókai-villa mellett megyünk el. Szép.

– Városunk egyik volt képviselője sajátos – bár törvényes – körülmények között privatizálta.

Nézek Ágotára, aki sokatmondóan bólogat, aztán folytatja.

– A villa nem Jókaié volt. Nyaralni járt ide. Elég, hogy néhányszor itt járt, és máris elnevezték Jókai-villának.

A Batthyány utcában szebbnél szebb villákat látunk, amelyek az I. világháború után épültek. Akkoriban már nem lehetett lemenni az Adriára, hiszen azt elcsatolták. A magyar arisztokrácia ekkor fedezte fel a Balatont. Már 1867 óta megvolt a déli vasút, minden áldásával és átkával együtt, mindenesetre megkönnyítette a fellendülést.

Érdekes módon Siófokra elsősorban zsidó családok jöttek. Egy időben hívták is a várost Zsidófoknak. Földváron a katolikusok, Szárszón pedig a reformátusok voltak többségben. Siófokon ma már alig emlékszik valaki, hol volt a zsidó iskola, vagy a zsinagóga. A kikötőben sétálunk. Ágota egy nádtetőre mutat az öböl túlsó oldalán.

– Kitalálod mi lehet az?
– Pince? Raktár?
– Még találgass.
– Rakétasiló? Óvóhely?
– Ez egy jégverem. Meghagyták eredeti formájában. Tetejét egy méter vastag nád fedi. Én jártam benne. Valóban balatoni jeget tárolnak ott, mind a mai napig. Amikor a kikötőt jégmentesítik, oda termelik a jeget. A vízben angolnacsapdák láthatóak. Régebben angolnát telepítettek a Balatonba, amely nagyon jó érzi magát benne, de azért mégsem őshonos fajta. Ma már igyekeznek mindet lehalászni, és konzervet csinálnak belőlük. Ágota szerint nagyon finom.

Átnézünk a jachtkikötő felé a sima vízen. Ez a vasalt víz, amely balatoni kifejezés. Fodor se rezzen a tavon. A kőkarok ölelésében vitorlások. Évente félmillió és nyolcszázezer forint között van egy hely bérleti díja. Nem lehet egyszerű a havi fixből kigazdálkodni. Ágota egy szoborra mutat.

– Ő Szekrényessy Kálmán. Elsőként úszta át a Balatont.

Is. A kalandos életű, sokoldalú férfiú szinte mindent átúszott, ami elébe került – a Bodeni-tavat, a Gibraltári-szorost, a Boszporuszt, a Szuezi-csatornát. Igazi sportember volt, de ott találjuk a Balatoni Egylet alapítói között is.

Sétálunk a szépen rendben tartott parkban, amely az elején a tópartig ér. Arrafelé áll, akarom mondani, ül Karinthy Frigyes szobra, aki ebben a városban lépte át a túlvilág küszöbét. Innen oda. A szobor nem hasonlít Karinthy Frigyesre. Talán emlékeztet. De csak azt, akinek fogalma sincs, hogy is nézett ki a nagyszerű író.

Közelében az egykori Bányászüdülő. Ide igyekezett olyan sietősen 1983. március 9-én Elbert János, a Magyarországot elfoglaló orosz csapatok vezérének, Andropovnak egykori tolmácsa, aki később filmesztétaként és kritikusként szerepelt a nyilvánosság előtt. Hogy a nyilvánosság elől rejtve mit csinált, máig homály fedi, de annyi tény, hogy Székesfehérváron elakadt a Budapestről érkező vonat, ezért Elbert taxiba ült, úgy futott be Siófokra, déli egy óra előtt valamivel. A szállodában kért egy kávét, de nem kapott. Kiment a partra, hogy találkozzon valakivel. Akkor látták utoljára. Másnap hajnalban holtan találták a móló melletti nyolcvan centis vízben. Hogy mi történt, talán sosem tudjuk meg.

Siófokon egyébként sosem bányásztak semmit.

– A Bányászüdülő és a bányászatról elnevezett focicsapat vajon honnan kapta a nevét? – kérdezem Ágotát.

– 1942-ben, a hadigazdaság idején államosították a MAOR-t, a Magyar Olajipari Részvénytársaságot, amely a zalai olajmezőket tárta fel. Onnan nyomták az olajat vezetéken Pestre, és itt, Siófokon volt egy átemelő állomása, szivattyúteleppel. Ez ma is üzemel. Bányászat tehát sosem folyt errefelé, de az mégsem hangzott volna jól egy focicsapat vagy üdülő neveként, hogy Siófoki Szivattyú.

Ebben igazat adok neki.

Bornai Tibor: Ültünk a mólón
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2014

• Recenziónk: Hogyan nézzünk vissza?