Mi mozgatja a zsarnokot? | Macbeth / Balti Ház – Shakespeare Fesztivál, Gyula

Bedő J. István |

Az idei Shakespeare fesztiválon, Gyulán a „kö­telező kűr” a Macbeth volt. Persze nem betű szerint. Több társulat (Maladype, Szabadkai Népszínház, Balti Ház) is elhozta saját értel­me­zését, színre állítását, ahogy a korábbi alka­lom­mal is volt a fesztiválon több oldalról meg­világított dráma. Az idei különleges csemegével a szentpétervári Balti Ház Fesztivál Színház szol­gált (és ezzel nem akarom kisebbíteni a töb­bi Macbeth-verziót).

Erre a produkcióra nyolc évet kellett várni. Ugyanis a Balti Ház előadásait kezdettől figyelemmel kísérő belga rendező, Luk Perceval 2006-ban fogadta el a meghívást vendégrendezésre, felütve laptopját: „2014-ben lesz két szabad hónapom. Akkor megcsináljuk.” A színház­csinálók kételkedése ellenére idén tényleg jelentkezett, és az eredmény május végén ke­rült színre Péterváron, most pedig Gyulán. (A várszínházi produkciók része­ként, de technikai igényei miatt az Erkel Ferenc Művelődési Köz­pont­ban.)

Eddig úgy gondoltam, csak az opera olyan műfaj, amelynek élvezetéhez fölkészülten kell belépni a nézőtérre: jó előre tudni, ki kicsoda, mit mond, mit miért tesz, és még jobb, ha a szöveg finomságait is ismerjük, hátha nem lesz érthető az ének a zenétől. Nos, Shakespeare – orosz nyelven, feliratozással, nagyon sok koreografált mozgással – mindenképpen próbára tesz mindenkit. Perceval rendezése hatványozottan vizsgáztatja a nézőt, s természetesen a színész csapatot is.

A Macbeth rendkívül koncentrált mű, a hatalomvágy, a hiúság, az önhittség, a gátlástalanság, a politikai álnokság, cselszövés, hitszegés mind-mind benne van, és persze a sokféle részletből bármelyiknek a „kihangosítása” segít ahhoz, hogy aktuális gond(olat)okra adott reflexióként figyeljék a nézőtérről. A tény, hogy rengeteg fajta olvasata lehet, nehezíti, de meg is könnyíti a rendező dolgát. (Bár ez nem jelenti azt, hogy a nézőét is.) Lehet választani, mit emeljünk ki. Sőt: kiket hagyjunk el a szereplőgárdából.

Itt és most az asszonyi becsvágy válik a dolgok motorjává – fogalmazta meg Perceval –, minden ennek rendelődik alá. (Ahogy Ádám Ottó rendezése tette az emlékezetes Madách-beli Othello [1973] abszolút főszereplőjévé Huszti Pétert, az intrikus Jagót.) Sokféleképpen értelmezhető színpadképpel indul a dráma. Gomolygó füstben jelennek meg a vészbanyák (boszorkányok), az átlósan felfüggesztett, hosszú, lengő csövek talán a hatalomhoz vezető akadályokkal övezett utat jelzik, míg végre megjelenik a korpulens Macbeth (pedig még ötvenéves sincs), aki talán a csatában reá ömlött vért akarja magáról lemosni vödrében (vagy megfujtani akarja magát?), és veszettül, reménytelenül, állandóan iszik. Mert saját démonaival küzd, ugyanis a Lady gyávának nevezi, ezzel igyekszik a hiúságát felpiszkálni. Ez persze adalék a hadvezér Macbeth jelleméhez, hiszen a hadi bátorság meg a vészbanyák jóslata löki rá a lejtőre: vért akar, hatalmat, aztán még több hatalmat intrikák, koncepciós gyanúsítgatások, esküszegések – és főleg a mások vére árán.

Saját démonokra azért merek gondolni, mert (kihangosítva) halljuk mások (előbb vagy utóbb meggyilkolt versenytársak) suttogó szavait, de suttog Macbeth akkor is, amikor árnyékával (értsd: félelmeivel) beszéli meg tennivalóit. A trónért, a hatalomért való versenyfutás, majd a megszerzése utáni lelkiismeret-furdalás, a rettegés, hogy most már ő kerülhet kardhegyre – ezek mind sokkal elevenebb párhuzamok napjainkkal. De Luk Perceval bizonyára már mindezeket túl lejátszottnak gondolta. Nem baj ez, csak éppen bennem nem indított el semmilyen visszhangot, rezonanciát. Pedig társalkotóként a kiváló német koreográfus Ted Stoffer nagyon erős látvánnyal, a csupán hosszú hajukkal takart csupasz vészbanyák lassított, ám folyamatos mozgásával igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy most a nagybetűs Nőről szól a történet. A szenvedélyt, a lélek bomlását (?) pedig az elviselhetetlenségig erősített, bár nagyon virtuóz zene (Lothar Müller, gitárszóló: Pavel Mihejev) harsogta belénk.

Leonyid Alimov a kezdetben csupán rettegő figurából változik alkoholista, végül megőrülő gyilkológéppé. Igaz, az eredeti szövegben is számos poharat ürít Macbeth, de a darabot újraolvasva sem vagyok eléggé meggyőzve. Lady Macbethet Marija Suljga játszotta, a többiek egyszerűen biodíszletként mozogtak a csövekkel szabdalt térben. Az, hogy kinek milyen szövege vagy szerepe volt, eltűnt Macbeth – jobbára féktelen – ordítása mögött. Egy apróság azonban szemet szúróan jó volt: az összes trónigénylő (hercegecske), király, királyné vacak kis papírkoronát kapott (vagy csapott) a fejébe. Sokat mondott ez a kicsinység a hatalom forgandóságáról.

Ennél az előadásnál a néző kénytelen volt erősebben figyelni az orosz nyelvű előadás feliratozására. Sajnos megbukni látszik a kezdetben jónak tűnő ötlet: ugyanis a nagy lapos képernyő nem képes elegendő szöveget mutatni ahhoz, hogy egyszerre tudjuk befogadni a színészi játékot és a szöveg – innen-onnan összevágott – fordítását. Nagy kár.

Nehéz, nyomasztó – bár nem érdektelen – este volt az orosz-belga Macbeth, de hogy a férfi és nő közötti hipnotikus kapcsolatról is szólt volna (ld. az ismertető füzet szövegét) – ezt illetően bizony kételyeim maradtak.

(A neveket a Balti Ház orosz nyelvű műsorlapjáról írtam át, immár szabályosan.)

Fotók: Balti Ház (BH), Kiss Zoltán (KZ, a Gyulai Várszínház szívességéből)

William Shakespeare: Macbeth | A Balti Ház Fesztivál Színház előadása
Rendező: Luk Perceval

A szereposztásból
Macbeth – Leonyid Alimov
Lady Macbeth – Maria Suljga
Duncan, skót király – Anatolij Dubanov
Banquo, tábornok – Dmitrij Girev
Macduff, skót nemes – Alekszander Muravickij
Lady Macduff – Jelena Karpova

Koreográfia: Ted Stoffer
Zene: Lothar Müller; Pavel Mihejev (gitár)