Újvidék / Novi Sad / Neusatz | Végel László városregénye színpadon is siker

Forrás: Magyar Szó |

A Kossuth-díjas vajdasági magyar író Neoplanta – avagy az Ígéret Földje című városregényéből készült színpadi feldolgozás kapta a legjobb előadás díját az 59. újvidéki Sterija Játékokon. A darabot Urbán András állította színpadra.

Korábban ez az előadás nyerte el Vajdasági Hivatásos Színházak 64. Fesztiválja fődíját is. A zsűri indoklása szerint ebben az erős érzelmi töltetű darabban, amely különleges módon kezeli a történelmi eseményeket, összefonódik a regény sikeres dramatizálása, a leleményes rendezés, az ihletett színészi játék, továbbá a képzőművészet és a zene. Urbán Andrást a Neoplanta rendezőjeként tüntették ki, az Újvidéki Színház színészei pedig a darabban nyújtott kollektív játékért is díjat kaptak. Antal Attilát a Neoplanta zenéjéért díjazták.

A regény 2013-ban a Noran Libro Kiadónál jelent meg.

Városregénynek nevezi könyvét – írta róla az olvasssbele.com oldalon Cserhalmi Imre –, amely Újvidékről (a németeknek Neusatz, a szerbeknek Novi Sad) szól. Hiszen 1748-ban, amikor az ott élő, jó néhány nemzetség összeszedte a nem csekély összeget, amelyért Mária Terézia kegyeskedett megadni a szabad királyi város címet, Neoplantának nevezte el a települést, javasolva, hogy példamutatóan békében éljenek egymással, s persze minden nép a saját nyelvén nevezze. „Eltelt több mint 250 év – írja Végel –, Neoplanta, azaz Újvidék népei azóta folyamatosan gyilkolják egymást.”

A cselekmény gerince emlékezés: aki mesél és persze tűnődik, egy szerb fiákeres. Vele járjuk végig e város néhány évtizedét. Az ő látásmódja egyszerre plebejusi alulnézet, és – ha csak a kocsija bakjának magasságából is – kispolgári felülnézet. Csakúgy, mint a lova, túl sokat lát ahhoz, hogy folyamatosan megbokrosodjék, de szüntelenül rezignált szemlélődésre készteti, ami e város lakóinak génjeibe van égetve: a túlélés mindent felülíró parancsa.

Aki Újvidéket ismeri és érti, tulajdonképpen érvényes történelemszemléletet, receptet, használati utasítást kap egész Közép-Kelet-Európához. Hiszen melyik városban ne lenne meg a Nagy Hazugságok Tere, a mindenkori állami képmutatások színtere. Hol és ki lepődne meg e tájon, ha bizonyos időközönként fel akarják szabadítani. Hol lepődnének meg a sűrű utcanév-változtatásokon, szobrok – jobb esetben – elvándoroltatásán. Vagy azon, hogy a kisgyerek olykor Horthy jövendőbeli katonájának, olykor meg Tito pionírjának minősítendő, hogy egy ideig úr a kívánatos megszólítás, aztán az elvtárs a kötelező, majd éppen ez a kerülendő. Vagy azon, hogy csetnikekből lesznek kommunisták, majd kommunistákból csetnikek. A menekülés, a seftelés, a hazugság mindennapos kényszerén olyan nemzedékek nőttek fel, amelyeknek személyes tapasztalata, hogy üldözők és üldözöttek gyakorta váltják egymást. Ahogyan ezt a regény jellegzetes mondata ábrázolja: „Katicám! Rájöttem, hogy életében legalább egyetlenegyszer mindenki zsidó volt, vagy lesz, suttogta apám.” Persze – idézem tovább – „Mindenki a hazát élteti, miközben annyit lop, amennyit csak elbír.”«

A kötetről írt recenzió teljes terjedelmében itt olvasható.

A fotók az Újvidéki Színház márciusi bemutatóján készültek.

Végel László június 14-én, szombaton 11 órakor, illetve 15-én, vasárnap 17 órakor dedikálja ezt a könyvét is az Ünnepi Könyvhéten, a Vörösmarty téren a Noran Libro pavilonjánál (8. sz.).