»Nem bánok semmit sem« | Pataki Éva: Edith és Marlene / Centrál Színház

Bedő J. István |

»Az élete kész regény« állapítja meg a legköz­helyesebb módon a közhelyember, de azért megeshet, hogy olykor a mondat igaz. Például Edith Piaf történetére tekintve is az. Tömér­dek életrajzi, ilyen olyan „XY titkai” típusú mű után és mellett bő negyedszázada Pataki Éva írt egy darabot, középpontba azt állítva, ami a legkülönösebb volt: Piaf és Marlene Dietrich barátságát.

Piaf rövid – ám mérhetetlenül intenzív – életét nemegyszer úgy írták könyvvé, hogy a mű tocsogott a könnyben. Pataki Éva – és a mű megszületését ösztönző rendező, Mészáros Márta – szinte teljesen elkerüli a túljátszott helyzeteket. Meg is van az eredménye. A néző torkát fojtogatja a sírás, ahogy kell.

Mészáros Márta negyedszázada megrendezte már, majd színpadra vitte több országban az Edith és Marlenét, és mindenhol sikerrel. Most ismét kézbe vette a darabot, számottevően nem változtatott rajta, és rábízta a kis veréb szerepét Botos Évára, a Kék Angyalét pedig Nagy-Kálózy Eszterre.

Nagyon jó választás mindkettő. Botos alkatilag alig tér el modelljétől, remekül vezet végig a kis utcasarki lotyótól a varieték dobogóján át (majdnem) a párizsi Olympia színpadáig. És hát igen, a szorongásoktól a szerelmeken át az alkoholizmusig és a kábítószerekig.

Botosnak nem utánoznia, hanem felidéznie kell Piafot, és meg is tudja tenni. Hangja erős, szenvedélyes és tiszta. Az elhaló pianóktól, a játékos Mylord-parlandóig, a szerelmet teli tüdőből felmagasztaló dalig (Nem bánok semmit sem) mindenben pontos és nagyszerű. Ő az acélváz, amelyre az egész darab épül, ritmikailag is.

Piaf vad és zabolátlan (továbbá utcalány neveltetéséből adódóan trágár), önfejű és nyers. Mindenben ellentéte a fegyelmezettség élő szobra, Marlene. Katonatiszt lánya, aki az amerikai hadsereg tisztjeként ment énekelni a katonáknak a (második) háborúban, hogy jelenlétével bátorítsa a nácik ellen küzdőket – és dalaival demoralizálja a németeket. Már befutott színésznő volt, amikor megismerkedett a tudatlan kis karcoshangúval, de meglátta benne a csiszolandó gyémántot – akinek mindig magát kell adnia, még Amerikában is. Botos nagyszerű a jelenetben, ahol idétlenül próbál amerikai módra énekelni, s ezt a varietés szuperbakit Marlene hozza rendbe, nagyszerűen. (Így volt-e pontosan, nem tudom, de hogy így lehetett, az biztos.)

Marlene/Nagy-Kálózy tökéletes jelenség. Nem azért, mert karcsú, és magától adódik, hogy a Kék Angyal-beli legendásan szép, hosszú lábakat jól kiexponálja, hanem mert mentalitását jellemzendő elég néha egy mozdulat. Ahogyan elhessenti a kíváncsiskodó újságíró kezét, aki föllebbentené fátylát (»Az arcom az enyém!«). Vagy ahogy Piaf dalát elkölcsönözve a zenekarra visszatekint, és csak annyit mond: »D-ben!« – mármint hogy kísérjék a dalt az ő hangfekvésében. Nagy-Kálózy számára elegendő a hangterjedelme. Hiszen Marlene eredetileg is azzal őrjítette meg a férfiakat (vesd össze: Kék Angyal, Ronda tanár úr) hogy a beszédhangjával énekelt. De hát hatalmas színész volt. És bármily kevés is Marlene színi jelenléte, azért olyankor nagyon kell rá figyelni. Hát még ha a Lili Marleent énekli. (Írják Marlene-nek is.)

Nem lehet említetlenül hagyni, hogy Botos Évának és Nagy-Kálózynak nemcsak a két eredeti művész, hanem a huszonöt év előtti színre vitel színészeinek emlékével is versenyezni kell: Kútvölgyi Erzsébettel és Hernádi Judittal. És bizony döntetlen: ugyanolyan kitűnőek.

Ebben a darabban a »kiegészítő figurák« megoldása mindig kockázatos. Piaf impresszáriói, szeretői, szerelmei sokfélék. (Valaha Szakácsi Sándor adta valamennyit.) Most többen vesznek részt a játékban: Kecskés Karina a szeretett, fogadott féltestvér, az elhagyott, visszafogadott Momone, kis lotyóként és megvénült betegápolóként is hiteles. Az impresszárióféléket Marton Róbert hozza, szépen szekundál, hosszan tűr Edith/Botos mellett. A szerelmeket (a bokszoló Marcel, majd a fodrász Theo) Nagy Dániel Viktor alakítja. [Theo Sarapo (T. Lamboukas) volt az énekesnőnél 20 évvel fiatalabb görög szépfiú, akit Piaf végül is férjül vett, és akiből énekest faragott. (Elég rémisztő élmény volt a görög fiút színpadi figuraként látni, hát még hallani…)]

Mészáros Márta ebből az elkeserítő szituációból nagyszerű jelenetet hozott ki. Nagy DV/Theo tehetségtelenül próbálja követni Botos/Piaf utasításait, mozgása rémes, nem tud mit kezdeni a végtagjaival, de még a hangjával sem. (A jó színész rosszat játszik – remekül!) A fellépésbe kódolva volt a bukás – a dal természetesen siker lett, bár nem miatta. (Piaf halála után viszont Theo népszerű énekessé nőtte ki magát.)

A darab azonban nem csak az életek regényes története. Szól még valamiről, ami sokakat érint meg. A magányról, az egyedüllétről. Hogy emberek között is lehet kozmikusan magányos valaki, fények és csillogás, lelkendező újságcikkek és szupergázsik ellenére is. Mert a legmélyére nézve Edith és Marlene történetének – hiányzott mellőlük a tartós, a megingathatatlan, elveszíthetetlen társ. Ezért nyúltak mindketten a pótszerekhez.

És hát a dalok. A színlap nem tünteti fel a magyar szövegek költőit. Bizony, költőt mondok, mert minden szó, mondat, hangsúly a helyén hangzik – nagy-nagy szerencse, hogy a darabot nem érte utol napjaink őrülete, hogy a jó (dal)szövegeket rosszabbra fordíttatják. Itt megmaradtak az ismert szövegek, Reményi-Gyenes István, Fábri Péter versei (Piafnak), és G. Dénes György rekviem-szépségű újraköltése, a Hova lett a sok virág (eredeti: Pete Seeger, 1955) – Marlene számára. Lehetetlen volt megindultság nélkül hallgatni. (Mint hallottam, a sokat próbált színházi munkatársak is lesírt szemfestékkel jöttek ki a próba szünetében.)

A zenekíséret javát Wágner Puskás Péter tette oda – egy nagyon profi, mindenre képes bárzongorista stílusában simulva az énekesek előadásához. Harmonikás küzdőtársa Szokolai Zoltán volt.

Az egyszerű, de sokféleképpen használható, szinte üres teret Horgas Péter alakította úgy, hogy utca, színpad, szálloda, tárgyaló, börtön egyaránt lehessen. Bujdosó Nóra öltöztette a két dívát, habár inkább csak Marlenét kellett, és rajta szellemesen vált ugyanaz a ruha sokfélévé, míg az impresszáriók ruhatárát csak egy-egy kiegészítő, sál, kalap változtatta meg gyökeresen.

Summázva: nagy szériának nézünk elébe…

• Interjú a rendezővel

Pataki Éva: Edith és Marlene | Centrál Színház Kisszínpad / Manna produkció
Rendező: Mészáros Márta

Edith: Botos Éva
Marlene: Nagy-Kálózy Eszter
Momone: Kecskés Karina
Leplée / Raymond: Marton Róbert
Marcel / Theo: Nagy Dániel Viktor

Zongorista: Wágner Puskás Péter
Harmonikás: Szokolai Zoltán
Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Bujdosó Nóra

Centrál Színház (1065 Budapest, Révay utca 18.)
Bemutató: 2013. december 5.
További előadások: 2013. december 10. (kedd, 19.00), december 14. (szombat, 19.30), 2014. február 12. (szerda, 19.00), február 28. (péntek, 19.30)

Fotók: Rick Zsófi (RZs), Jókuti György (JGy)