Frissesség kontra hagyomány | Weöres Sándor: Kutyafülű Aladár

Írta: Gáspár-Singer Anna

Bizonyára nincs olyan olvasó Magyarországon, aki életének egy bizonyos szakaszában (főként az óvodában, iskolában) ne találkozott volna Weöres Sándor verseivel. Azokkal a mindmáig népszerű, könnyedén memorizálható versekkel, amelyekről egyébként tudjuk: eredetileg nem is gyermekeknek szánta. Modern, egyedi világuk, és nem utolsósorban fantasztikus ritmikájuk azonban már az egészen fiatal olvasóközönség számára is élvezhetővé tette őket. Olyannyira, hogy a szerzőt ma éppen ezek a művek, az utókor által leginkább gyermekversekként aposztrofált szövegek tették ismertté, Weöres halála óta számtalan válogatást, kiadást megérve.

A Holnap Kiadó Weöres Sándor születésének századik évfordulója alkalmából frissen megjelentetett duplakötetes kiadványa üdvözlendő kezdeményezés; különösen, mert a híradásokban egyébként nem igen foglalkoznak magával az emlékévvel. A Kutyafülű Aladár kötetben a jól ismert versek, pl. a Pletykázó asszonyok, a Varázsének, a Kutyatár, a Kocsi és vonat, a Haragosi stb. mellett kevésbé ismert műveket is olvashatunk, ilyen a Gázlámpa vagy az inkább már iskoláskorú gyermekek számára érthető Zimzizim.

A dupla kötet maga úgy született, hogy a kiadó, a szövegek illusztrálására pályázatot hirdetett, s mivel a beérkező munkák közül kettőt is alkalmasnak talált, végül úgy döntött, hogy nem egy, hanem egyszerre két, azonos szöveganyagot, ám különböző illusztrációkat tartalmazó könyvet ad ki. A grafikusok, Domján-Udvardy Melinda és Igor Lazin, a verseket ugyan egymástól eltérő módon ábrázolták, egy dologban mégis hasonlítanak: mégpedig abban, hogy a már megszokott, hagyományos utat választották. Ez a hagyományhűség elsősorban Domján-Udvardy Melinda illusztrációiban mutatkozik meg. Rajzaiban, fiatal kora ellenére, nem annyira a kísérletező hajlam, az újítás, sokkal inkább a korábbi évtizedek gyerekkönyv-illusztrációihoz való visszatérés figyelhető meg: a korszak kissé bumfordi, elnagyolt, esetenként pirospozsgás figuráit az olvasó a jelen megoldásokban is felfedezni véli.

A másik illusztrátor, Lazin ugyan valamivel szabadabban értelmezte a kötetben szereplő verseket, figuráiból azonban, főként az emberábrázolásnál – ahogy a Domján-féle rajzokból olykor a frissesség, az ötlet – hiányzik valamifajta kedvesség. Ironikus megoldásai és látszólagos szabadsága ugyanakkor a szövegek terén sajnos nem egyszer értelmezési zavarba fullad, ami szintén nem túl szerencsés. Vegyünk egy példát: a Pletykázó asszonyok humorát nem csupán annak témája, hanem a Weöresre egyébként nagyon jellemző, a hangutánzó (letyepetye…), hangfestő szavak ismétlődésének köszönhető nyelvi humor adja. Lazin azonban jelen esetben nem humort, sokkal inkább tragédiát ábrázol a nem is két (Juli néni, Kati néni), hanem mindjárt három, ráncos és szőrös, elrajzolt öregasszonnyal, akik így inkább ijesztőek, mint viccesek. Az iróniát pedig a fiatalabb korosztály – véleményem szerint – aligha érti még, ahogyan egy négy-ötéves gyerek vélhetően azt sem (mert ebben az esetben épp a valósághű ábrázolást kérné rajta számon), hogy például miért hasonlít a róka inkább őzre, miért van kirúzsozva a nyúl szája, vagy miért lóg ki sokszor a figurák nyelve. S hiába Lazin az, aki kettőjük közül a sémáktól inkább elrugaszkodna, az általa illusztrált kötet egészére valahogy mégsem az újítás, hanem szintén az óvatosság a jellemző. És itt nem a bumfordiságon, vagy szögletességen, inkább kép és szöveg harmóniáján van a hangsúly, de leginkább Weöres szövegeinek modernségén, amit nem az egyes rajzokban, hanem egy szokásostól lényegesen eltérő koncepció megvalósításával lehetett volna a legjobban megragadni.

Azt nem tudni, hogy ez az óvatosság, amely nem csupán a verseket kísérő rajzok figuráiban, hanem a túlontúl visszafogott és viszonylag kevés színnel dolgozó technikában, és a szövegtipográfiában is megmutatkozik, a szövegek klasszikus jellegének szól-e, vagy talán egy hagyományos ízlésű, feltételezett olvasóközönségnek.

Ezek a megjegyzések egy gyermeke vizuális nevelését is szem előtt tartó kritikuséi, aki a kötetet – a látvány miatt – még szívesebben lapozná, hiszen a benne foglalt szövegek nívója már egyébként is kiemeli a piacon még ma is részben jelenlévő, igénytelen szövegű és kivitelezésű kiadványok közül.

Azonban a vizualitással kapcsolatos, hagyomány kontra modernség problémája nem csupán az esetleges ízléskülönbségből adódik, hanem abból is, hogy a gyerekeket ma már annyi és olyan inger éri, ami elengedhetetlenné teszi, hogy a kézbe vehető, lapozható (tehát minden tekintetben offline) kiadványok ehhez a megváltozott körülményhez alkalmazkodjanak. S ez utóbbinak, tudjuk, nem is olyan könnyű megfelelni. Pedig a Weöres-versek miatt minden­képp érdemes. Vagy legalábbis meggondolandó.

Weöres Sándor: Kutyafülű Aladár (Szerkesztette: Steinert Ágota)
Holnap Kiadó, 2013

Illusztrációk: Domján-Udvardy Melinda, illetve Igor Lazin

»Weöres Sándor: Kutyafülű Aladár – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

Igor Lazin rajzaival

Domján-Udvardy Melinda rajzaival

• Nézz bele!

1913. június 22. – Budapest, 1989