Thilo Mischke: 80 numera a Föld körül (részlet)

| Lengyelország |

Vonattal megyek. A vonatozás az utazásnak nagyon megnyugta­tó, mondhatni fellegtelenül szép módozata. Természetesen a mai napig kellemesebbnek találtam a vonattal való utazást, jóllehet, annak a valószínűsége, hogy halálos szerencsétlenség ér egy vo­natban üldögélve, összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint hogy lezuhan veled a repülőgép, ám máig úgy néz ki, hogy a vonattal való utazás tetszik nekem. „Aki nem fél a repüléstől, annak nin­csen fantáziája” – mondom mindig a barátaimnak, amikor lelke­sen beszámolnak tomboló élményeikről.

Nem sokkal azelőtt, hogy az ajtók becsukódnak, Jirka egy papírtekercset nyom a kezembe: a számozott szelvények.

– Kétszázasával volt összerolnizva – mondta. – Legombolyítottam róla nyolcvanat, egytől nyolcvanig – magyarázta. És ka­csintott. Én mosolyogtam. Megfogtam a tekercset. Látom, hogy a legmagasabb számmal kezdődik. A nyolcvanassal. Jirka vissza­tekerte a szelvényeket, csakhogy fordítva, aminek következté­ben a számok kiosztása úgy működik majd, mint a visszaszámlá­lás. Sejtelmem sincs, ennek mi értelme, és már nincs időm, hogy erről faggassam.

Ülök a lengyel vonaton, amely még német földön halad, az ölemben egy csomag, tele vajjal megkent zsömlékkel. A nagyim nyújtotta be még sietve az ablakon – szemmel láthatóan abban a hitben, hogy csak rövid időre megyek el. Három hónapig leszek úton, ezalatt megkerülöm a földgolyót. És mivel Lengyelország­gal kezdem, kelet felé tartok. Különös, de otthonosan érzem magam, szinte előre örülök annak, hogy Varsóban kiszállok a vonatból, és keresek magamnak egy hostelt. Annak is örülök, hogy végre magam mögött hagyhattam Berlint, a történelmével együtt, és a nőket meg az emlékeket. Magam mögött hagytam az exbarátnőmet és a kellemetlen, hiábavaló kísérleteket, hogy elfelejtsem őt. Egyre világosabb lesz bennem az előre látható szabadság érzése: ezen az utazáson, végre, abba a helyzetbe kerülök, hogy el tudom felejteni őt. Ennek sikerülnie kell, ebben cseppet sem kételkedem. Vagy nem is tudom egészen pontosan, nem engedhetem meg magamnak a kétkedést.

Csomagomat felteszem a csomagtartóba, és egyúttal megál­lapítom, hogy a vonat a rendes és emberközeli utazás báját árasztja magából. A lengyel vonatok régen lezajlott utazások idejének a maradványai – azonban az étkezőkocsi lélegzetelállí­tó. Kopott huzatú ülések, Bauhaus-stílusú lámpák, apró függö­nyök az ablakok előtt. Valódi konyha működik, sehol egy mikrosütő, a német vasúttal ellentétben. Ott áll zsíros kötény­ben egy férfi, és kolbászt süt. Kávét rendelek, és nyugodtan né­zelődöm kifelé az ablakon.

Ez a táj még brandenburgi, de lassan megváltozik, a vasúti átjárók egyre rusztikusabbak lesznek. Végül szórványosan már csak földutak vannak, amelyek rozsdás sorompókba torkollanak, és arra várnak, hogy a ritkásan jövő autók használják őket. Élvezkedem a gondolataimban, kiszínezem, hogy mi mindent fogok átélni, mi fog velem történni, micsoda emberekkel ismer­kedem meg. Ugyanakkor sejtelmem sincs, mi vár rám, bizonyta­lan elképzeléseim vannak csupán országokról, amelyeket riportutazásokból ismerek. Országokról és veszélyekről, amelyekről nem sokkal ezelőtt a külügyminisztérium website-ján informálódtam.

És aztán a nők, hogyan találjam meg őket, hogyan szerez­zek, kérem szépen, nőket a világ adott országaiban. Már Berlin­ben hülyén viselkedtem, a bizonytalan tekintetemről nyilvánvalóan mindenki azt olvasta le: Helló, szerelmi bánatom van! Az önmagán sajnálkozó alakokat nem szeretik, tudom. És most itt van nekem ez a fogadás, ez a feladat, itt vannak a barátaim, akik történeteket várnak tőlem. A félelem érzése elterpeszkedik ben­nem. Nem azért, mert totál hülye vagyok, nem, nem azért, mintha nem lennék képes nőkkel beszélni. De ágyba csalogatni mindegyiket? A legrövidebb időn belül ágyba dumálni őket? Hi­szen nem az lesz, hogy mindegyik országban heteket töltök.

Mindenhol csak pár napig tartózkodom, nem lesz sok időm ah­hoz, hogy baráti körökben mozgolódjak, hogy helyzetbe hoz­zam magamat, és feltűnjek nőknek. Rámenősnek kell lennem, és kezdeményeznem kell. Nem éppen könnyű manőver. „De vala­hogy majdcsak megoldom” – suttogom magamban megnyugta­tásul. Valahogyan. Annyira azért mégsem lehet nehéz. Legalább­is azt remélem.

És miközben híg lengyel kávémat kortyolgatom, és azon töprengek, mi fog történni velem, hány nemi betegséget hurco­lok majd haza, áthaladok a lengyel határon. Csak úgy egyszerű­en. Agyő, Némethon, helló, Lengyelország!

A koszos szakács elhalad mellettem, és hamutartót helyez mindegyik asztalra, ahogy kicsi lengyel zászlókat szokás kitenni rájuk. Rám vigyorog, és elmagyarázza, hogy vonaton dohányoz­ni Lengyelországban ugyanúgy tilos, mint Németországban, csakhogy ezt a szabályt itt senki sem tartja be.

Dohányzom. És álmodozom tovább. Az étkezőkocsi megte­lik pöfékelő és lengyelül beszélő emberekkel, és hamarosan kez­dem úgy érezni magamat, mintha egy öngyilkosjelölt lezárt, tökéletesen szigetelt garázsában lennék. Megállapítom, hogy a ci­garetták százainak szagát egyáltalán nem találom jónak, ezzel szemben a szenvedélyes dohányosokat bizonyos módon vonzó­nak találom. Nem szexuális értelemben, hanem a kommunikáció szempontjából.

– Te is Varsóba utazol? – érkezik hirtelen a kérdés jobbról. Egy fiatal nőt látok ott ülni, és megdöbbenve dadogom: – I-i-igen. – Ami elsőnek eszembe jut, hát ez egyszerű, így gondolom. Örülök, hogy nem kell rámenősnek lennem, nem kell idegen nőkhöz közelednem. Ők szólítanak meg engem. Csúcs­szuper, mondom magamban szerfelett elégedetten.

– De különben hova máshova mennél, ennek a vonatnak a végállomása Varsó, és te nem feltétlenül lengyelnek nézel ki, aki a spárgabetakarítás végeztével visszatér a szülőföldjére – mondja bátrabban annál, amilyen bátor én valaha is lehetnék.

– Miért, hát hogy nézek ki? – válaszolok neki, habár ez tu­lajdonképpen kérdés.

– Hát úgy, mint egy Varsóba utazó német – feleli.

– Aha – mondom én, kevéssé örülve a kommunikációs lehe­tőségnek, mert elbizonytalanít a közvetlensége.

– Megkínálsz egy cigivel? – kérdezi most barátságosabb han­gon. Adok neki cigarettát, erre ő átül a velem szembeni ülésre, öngyújtóval rágyújt, és úgy szívja, mint aki már órák óta nem ci­gizett. Aztán mindketten a végtelen földek ásító ürességét bá­muljuk.

Egyszer csak abbahagyom a mezők mereven nézését, és őt kezdem el mustrálni. Vörösesszőke haj, tetoválás a nyakán — ezt vettem észre belőle, amikor, el kell ismerni, kicsit körülménye­sen átült. Mintha egy szabadkőműves-liliomot ábrázolna a tetkója.

A haját lófarokban hordja, elöl egyenesre vágva keretezi a homlokát. A fülében rettenetes, karika alakú fülbevalók lógnak. Szeplők lepik el az orrát, a homlokát, de még erőteljes felső aj­kát is. V kivágású, szürke pulóvert visel, ami jól látni engedi, hogy nincs melle – vagy legalábbis nagyon kicsi.

Vigyázok, nehogy észrevegye, hogy figyelem, miközben a szemmozgását követem. A biztonság kedvéért szabálytalan idő­közökben hol jobbra, hol balra tekintek. Egyszerűen csak azért, nehogy úgy tűnjek fel előtte, mint egy szemét meresztő honfi­társa. Szép a keze, az ujjai hosszúk, a körmei ápoltak.

– Hogy hívnak? – kérdezi váratlanul, minden átmenet nél­kül.

– Thilo – válaszolom, mint akit rajtakaptak —, és téged?

– Cannelle – mondja olyan hangon, mintha szokatlan ke­resztnevéről azonnal vitát akarna kikényszeríteni.

Megtakarítom magamnak és neki is a szokatlan nevekről folytatható beszélgetést, amit minden bizonnyal már százszor lefolytatott. Cannelle franciául azt jelenti, hogy fahéj, ezt törté­netesen tudom, de nem árulom el neki. Egyébként szépnek talá­lom. Néha már a nőnek a neve elég ahhoz, hogy valamiféle fe­szültség jöjjön létre. A Mara például ilyen név. A Madelaine nem.

A legszokványosabb beszélgetést folytatjuk: hová, honnan és ki kicsoda. Most már tudom: Berlinben egyetemre jár, bio­technológiát tanul, és van egy lengyel barátnője, akit meg akar látogatni Varsóban. Ezenkívül azt is megtudom, és ez nem lé­nyegtelen, hogy megpróbálja elfelejteni az exbarátját. Háu!!! – mondom magamban. Hát nem én vagyok az egyedüli, aki uta­zással próbál felejteni, úgy látszik, ez a gond sokakat kimozdít a helyükről.

Amikor az exéről mesél, felteszem magamban a kérdést, va­jon akarok-e én erről mindent tudni. Ez engem túlságosan em­lékeztet arra, hogyan meséltem bőgve egy vadidegen nőnek az exemről, és túlságosan emlékeztet arra is, hogyan hajtottam el azokat a nőket, akik ilyen történettel traktáltak.

A lényeges információhoz valahol két megálló között jutok, az egyiknek a neve talán Podulchownának, a másiké talán Skwierzynának hangzik. Cannelle éppen szingli, és nagyon dühös. Szót­lanul hallgatom szinte gyűlölködő beszédét a férfiról, aki őt el­hagyta, tirádáit a még feldolgozatlan nagy szerelemről. Arról, hogy megsértette őt, cserbenhagyta, beadott neki valami jó kis mesét. Mivel az eset annyira emlékeztet a sajátomra, miközben, bár bizonytalanul, de figyelek, azt mérlegelem, ne részesítsem-e előnyben ezzel a beszélgetéssel szemben a learatott gabonafölde­ket. Végül mégiscsak az ő története mellett döntök, és hagyom a tarlókat a francba.

Mintha sírna, gondolom. És tényleg sír. Az álla úgy remeg, hogy az ember szíve belelágyul.

Az alsó ajka elkezd félelmetesen reszketni, azután könnyei végigfolynak szeplőkkel telehintett arcbőrén.

– Tudod, Thilo, az volt benne a legjobb, hogy értette a hu­moromat – mondja nyöszörögve.

– Miért, talán nem mindenki csípi a humorodat? — kér­dem én.

– Nem, mert nagyon cinikus vagyok.

– Ezt úgy mondod, mintha valami betegség volna.

– Egy huszonkét éveshez nem illik a cinizmus.

– Aha.

Aztán mindketten hallgatunk, én rendelek neki egy csésze kakaót, amit nevetve iszik meg. A felső ajkán vörösesszőke szőrszálak vannak, amelyek most, hogy a barna ital beszínezte, jól láthatóvá válnak.

– Lett egy kis bajuszkád – mondom én.

– Tudom. Igazság szerint rendszeresen le szoktam borotvál­ni, de most, hogy a barátom lelécelt, nincs értelme.

Én igazából a kakaócsíkra gondoltam.

Muszáj nevetnem, és átnyújtok neki egy zsebkendőt. Letörli vele az utolsó könnycseppeket is és az ajka feletti kakaóbajuszt.

– És te mit keresel itt? – kérdezi.

– Körbeutazom a Földet, hogy elfelejtsem az exbarátnőmet, fogadást kötöttem a barátaimmal, hogy ha találok egy újat, ak­kor állják az utazásom költségeit. – A biztonság kedvéért ködösítek kicsit a fogadást illetően.

Szótlanul mosolyog azon, ami közös bennünk, ahelyett hogy méltányolná. Szeretném tudni, mire gondol most. Issza tovább a kakaóját, és közben a kérést mellőzve vesz magának a cigarettámból, és rágyújt. Hagyom, mert arra a megállapításra jutottam, hogy érdes természetét vonzónak találom. – Meghív­lak – mondom bátortalanul, mert ebben a minutában arra gon­dolok, mennyire hasonló a történetünk. Talán emiatt fogunk majd lefeküdni egymással? A közös megvigasztalódás alapozza meg a szexet.

– Köszönöm – mondja méltóságtudattal, miközben ügyetle­nül feláll, és megkérdezi, mi a tervem a mai estére.

– Még semmi – vallom be az igazat.

– Az jó, akkor gyere velünk, a lengyel barátnőm barátaival elmegyünk szórakozni. – Miközben ezt mondja, az asztal fölé hajol, egy vörösesszőke hajtincs csusszan elő a füle mögül. Inas kezével fölírja a telefonszámát egy cédulkára, nem feledkezve meg a német körzetszám megadásáról sem. Egy pillanatig azon kapom magamat, hogy elbűvölőnek találom ezt az alaposságot. És még ugyanabban a pillanatban azt is gondolom, hogy ez a csaj nagy valószínűséggel rendmániás. Amit általában minden­nek mondhatunk, csak elbűvölőnek nem.

– Szia!

– Hát akkor viszlát ma este! – kiáltom utánanézve, és ekkor veszem észre, hogy vékony, majdhogynem sovány felsőtestéhez meglehetősen jól fejlett popó tartozik, ami alig fér el elképesz­tően szűk farmerjában.

„Mégis szimpatikus” – mondom magamban, és fogom a cso­magomat. Hátamra lendítem a hátizsákomat, és elhagyom a sze­relvényt.

Amikor nagy levegőt veszek, egy pillanatra megszédülök. Utazásom első állomása. Itt vagyok. Tényleg elkezdődött. Tény­leg megtörténik. A szabadság érzése fog el. Ha kellőképpen muszklis volnék, és most ott állnék az óceánban a megtörő hul­lámoktól körülvéve, a tökéletes Davidoff Cool Water-modell vol­nék. Csakhogy nem a tenger vizében állok, jól fejlett izmokkal sem rendelkezem, a varsói Főpályaudvaron állok, bebugyolálva remekül funkcionáló téli ruhámba, egy előírásszerűen (minden, ami nehéz alul, minden, ami könnyű, felül) összecsomagolt háti­zsákkal a vállamon.

Beindult, mondom magamnak, és izgatottan megyek le a lépcsőn, és indulok el Varsó belvárosába. Örömmel várom a mai estét, gondolatban fütyörészek.

***

Varsó belvárosa olyan, mint egy vidámpark, noha ennek a város­nak a történetét aztán bármilyennek mondhatjuk, csak vidám­nak nem. Először a németek rombolták le, aztán a Vörös Had­sereg – ez határozza meg építészetileg. Sok új épületet régiesre formáltak, így a régi házak közül sok kétségtelenül modernnek mutatkozik. A város közepén a Kultúrpalota körülbelül úgy me­red bele a téli égboltba, mint egy cuki szocialista bájdorong. Nem mondom, hogy közömbösen hagy ez az épület, be akarok menni, és kíváncsi vagyok rá, miért ilyen elhagyatott. Mindamel­lett Varsó is azt állítja, hogy övé Európa legnagyobb összefüggő építménye, mert itt áll a Kultúrpalota. Mint ahogy szívesen ezt állítja Berlin Tempelhofról és Párizs a maga Louvre-járól. Vannak városok, amelyek kedvelik a megfeleltetéseket, így aztán Lon­don is, Hamburg is, de még Warnemünde is valaminek a Velen­céje.

A Kultúrpalota belseje olyan üres, mint a legtöbb varsóinak az arca, akik szembejönnek velem ezen a reggelen. Kicsit olyan érzésem van, ezek az emberek nem érzik jól magukat újjáépített csodaországukban. Ez átterjed rám is, és így járom az utcákat, rosszkedvűen nézem a szép homlokzatokat és mögöttük a ron­da házakat.

A lengyelek katolikusok. Jobban, mint az összes többi ország együttvéve. Valószínűleg azért, mert a szocializmus annak idején nem tűrte meg maga mellett a vallást, a lengyelek most még katolikusabbak, mint Európa többi országa. Mint kötelességtudó tu­rista megnézek néhányat a rengeteg templom közül. Mindenütt ugyanaz a látvány fogad. Alázatosan meghajolt emberek mormol­nak imát lentről a fából faragott, ijesztően szenvedő Kisjézushoz és Mária-ábrázoláshoz. A templomok óriásiak, és nemegyszer ér­zek késztetést arra, hogy fütyüljek, hogy halljam a füttyöm hang­zását. Ez a kissé blaszfemikus magatartás ateista neveltetésemből ered valószínűleg, gondolom, és az időpocsékolástól dühösen ha­gyom el a templomot. És ekkor tudatosul bennem, hogy szom­szédos országunk vallásossága keresztülhúzhatja a számításomat. Úgy értem, ki gondolja azt komolyan, hogy Lengyelországban ugyanolyan egyszerűen bemehetünk egy klubba, mint Berlinben, és dürrögve csak úgy körbejáratjuk a pillantásunkat és a kezünket, és aztán idegen nők ajkaira tapasztjuk a magunkéit. Ilyesmit alig­ha tudok elképzelni egy olyan országban, ahol a terhességmegsza­kítás ellen, ugyanakkor a bevándorolni kívánó külföldiek ellen tüntetnek, és a két borzasztó ikertörpe demokratikusan megvá­lasztott despota.

Végül beülök egy kávézóba. Késő délután van, a komor téli napot lassan felváltja a fagyos éjszaka. Havazik. Kicsiny, átlátszó hópelyhek tűnnek tova a kávéház ablaka előtt, és varsói lakosok, akik fejüket behúzzák vastag rókaprémes kabátjukba. Kedvelem a rókabundát, mondom magamban, és a vonatbeli vörösesszőke csaj jut eszembe. Előkotorászom a cédulát, amelyen a szabályos telefonszám van, és beírok egy üzenetet mobilomba.

„Mi lesz ma este? T.” – pötyögöm be, és úgy érzem, ez az SMS úgy hangzik, mint egy felhívás. Mint egy meghívás két né­met közötti gátlástalan szexre egy katolikus matracon.

Már húsz perce, hogy elküldtem az SMS-t, de még mindig nem érkezett válasz, ettől tényleg ideges leszek, meggondolatla­nul rendelek még egy rettenetes kávét, és iszom egy keserű löttyöt. Csipog a mobilom.

„Ma este 10-kor találkozunk a Zamkowy téren, eljössz? Ott lesz Júlia, az ő lengyel barátja, akit nem nagyon csípek, és még pár lengyel, akik sem németül, sem angolul nem beszélnek.” El­mosolyodom, miközben az üzenetet olvasom, és tényleg örülök neki, hogy hamarosan látni fogom. Attól kicsit feszült vagyok, hogyan fogja föl Cannelle a vallást. És azt hiszem, meg akarom csókolni telt felső és alsó ajkát. Mindenesetre halvány sejtésem sincs, hogy menni fog-e a dolog. Csak azt tudom, hogy érzem a vágyat, hogy ezt megtegyem. Hogy megcsókoljam őt. Nem a barátaimmal szembeni kötelességteljesítés sarkall erre, na jó, ta­lán picit az is, mégiscsak ott van a hátizsákomban a tekercs a nyolcvan szelvénnyel, és arra várnak, hogy sorban leszakítsam őket – nem, szükségem van rá, hogy megcsókoljam.

Fordító: Csokonai Attila

Thilo Mischke: 80 numera a Föld körül
M-Érték Kiadó, 2012

• Recenziónk
• Fülszöveg