Komplex történelem | A Nemzet és művészet kiállítás katalógusa

(A cikk eredetileg 2011. március 8-án jelenet meg, a Magyar Nemzeti Galéria aktuális kiállítása idején, az olvassbele.hu-n)

Írta: Bedő J. István

A Magyar Nemzeti Galéria történeti képtára szinte minden középiskolás számára kötelező tananyag. Talán ezért is van, hogy mint minden kötelezőtől, generációk sora berzenkedett látogatásától. Holott csupán a kellő felkészítés híján érezhette sok muszáj-látogatója a kényszerűséget.

Ez a ’holott’ a kulcsszava a még egy hónapi nyitva tartó kiállításnak, melynek címe a hosszú évszázadot idézi: XIX. Aki még nem látogatta a ’Nemzet és művészet. Kép és önkép’ alcímmel magyarázott kiállítást, annak óriási segítséget nyújthat a hasonló címmel megjelent kötet, a kiállítás katalógusa.

Alapos nekiveselkedésre van szüksége használatához az olvasónak – nehezen sétálhat a csaknem háromkilós kötettel a képek között. Viszont rengeteg mindent megérthet. Tudniillik az egyedülálló és hiánypótló vállalkozás a történelemszemlélet változását és főleg annak megértését kíséri figyelemmel és adja kézbe. Ahhoz, hogy a historikus festészet témaválasztását megértsük, bele kell bújnunk egy kicsit a 19. század művészének bőrébe, talán agyába is. De ennek hátterében a közgondolkodás van, a saját történelem megértése – és mitizálása is.

A nemzet fogalmának körülírásával kezdi Gyáni Gábor bevezető tanulmánya, s azzal, hogy ezt megfogalmazza – vagy inkább a különböző nézeteket ütközteti – egyre érthetőbbé válik a művészek múlt felé fordulása, az a fajta önkép-alakítás, amelynek során az ókori hősöket modellezve igyekszik láttatni a művész a saját történelme jeles alakjait, a fontos fordulópontokat.

Még mindig a háttér megrajzolásánál tartunk, és a kötet két súlyos tanulmánya erősen belevisz az elméletek erdejébe: Sinkó Katalin az időt visszafelé pörgetve keresi, hogy kanonizálódtak egyes gondolatok, ábrázolásmódok, s miképp fogalmazódik meg a festészetben az, amit ma oly sokszor használnak (gyakran díszként): nemzeti. Holott (még egy holott…) leginkább nemzetinek az érintetlennek hitt népi művészet leírását, vagyis a néprajzot lehet(ne) tekinteni. Erről a nemzeti tudományról Fejős Zoltán tanulmánya szól. Ily módon a tudományok és művészetek között vándorló olvasó úgy érezheti, kézen fogják, mielőtt belépne a ’dicsőséges és/vagy gyászos történelmet’ bemutató képtárba. A történelemből jól felkészült apuka – vagy idegenvezető – innentől kezdve könnyűszerrel tudja bemutatni hallgatóságának az előbb említett történelmi csomópontokat a jobbára hatalmas vásznakon. Valójában azonban itt van a kiállítás – és a kötet – nagy leleménye. Az ábrázolástípusok, a külhoni előképek, az ismert pillanatok (pl. Zrínyi kirohanás) párhuzamos bemutatása. Vagy akár a nemzeti romantika sűrítménye: Izsó Miklós táncoló parasztokat ábrázoló figuráinak értelmezése.

Kifejezetten szórakoztató Veszprémi Nóra tanulmánya, mely a végtelen róna kísérteteivel – meg úgy általában a ’rettenettel’ – foglalkozik. Írásának különös aktualitást ad, hogy a gótikus (valójában misztikus) divathullám százával – ha nem ezrével – termeli a jobb-rosszabb regényeket, filmeket, kizárólag borzongatási szándékkal – és íme megkapjuk a gyökereket: a kísérteteket, a lerombolt várkastélyokat nappali vagy komor alkonyi fényben.

Szvoboda Dománszky Gabriella tanulmányából megismerjük, miként vált a magyar sajtó és a műkritika ellenzőjévé a külhoni akadémiákon csiszolódott művészeknek – voltaképpen az idegen források, minták, elutasításáról szólt a vita. S ez lett az erjesztője a ’nemzeti iskola’ iránti igénynek.

Szubjektív kitérő. E sorok írója a nyomtatott sajtó szerelmese, az ötven, száz vagy több száz éves nyomtatványokat boldog izgalommal veszi kézbe, és tisztelettel adózik mindenféle  nyomdai mesterségnek, e témához kapcsolódva pedig a kőrajzolóknak (litográfusok), fa-, réz- meg acélmetszőknek, akik a 19. század mindenféle újságjait illusztrálták. Ezért nagy élvezet Révész Emese tanulmányát olvasni arról, hogyan jelennek meg a ’népélet’ képei az újságbeli litográfiákon. A fotografikus eljárásokat megelőzve, egy darabig azzal párhuzamosan így jutott el sok száz példányban a jobb módú újságolvasóhoz a történelem. Kicsit egyszerűsítve van, kicsit idealizálva, kicsit romantizálva – de a mienk. (Hogy ironikus párhuzamot vonjak a magyar narancs sokkal későbbi megítélésével…)

Mivel a kötet a teljesség jegyében a ’nemzeti művészet’ kialakulását kíséri figyelemmel, megkerülhetetlen két, a kötetet inspiráló kiállításon messze túlmutató terület: az építészet és az iparművészet. Erről nagyon tömören szól Keserü Katalin rövidebb esszéje – sokat segítve azoknak, akik a pesti Vigadó, vagy a megépített Lechner-életmű (az Iparművészeti Múzeumtól a Postatakarékon át a Földtani Intézetig és Kecskemétig) megértéséhez, bemutatásához keresnek fogódzókat.

A kötet harmadik harmada a betű szerint vehető katalógus, és itt ismét felbukkan a hosszú évszázad kifejezés értelmezése. Hiszen id. Markó Károly és kortársai első kiállított művei még az 1700-as évek végén születtek, s a tájképektől, viseletábrázolásoktól jutunk el tematikus blokkokon keresztül (akárcsak a termekben) a nemzeti hagyományon át a népi élet modern poéziséig, a gödöllői művésztelepen mítosszá emelt népművészetig, majd a mély kiábrándulásig, a(z első) világháború pusztulását felmutató, újkori rettenetig.

Ez a nemzeti történelem vége. Mármint direkt módon.

(A cikkhez felhasználtam S. Varga Pál művészettörténésznek a kötetet bemutató tanulmányát.)

XIX. Nemzet és Művészet. Kép és önkép (Az azonos című kiállítás katalógusa)

Magyar Nemzeti Galéria, 2010