Skultéty Csaba: Mi is volt a Szabad Európa Rádió? – Egy szerkesztő visszaemlékezései (részlet)

Indulás: hírek, hírszolgálat

A Szabad Európa Rádió létesítésének alapvető célja a világtól minden eszközzel elszigetelt népek tájékoztatása, vagyis alapvetően a hírszolgálat volt. A műsorpolitika középpontjában a lehető legszélesebb tájékoztatás állt. Az adás gerince.

„A hírközpontot úgy tekintjük, mint egy nagy kapcsolótáblát, amely felfogja az RFE-be (SZER-be – Szerk.) érkező sok értesülést, és szétosztja az érdekelt személyek között” – írja könyvében Robert T. Holt. Alapvető feladata, hogy az öt nemzeti osztály hírszolgálatát ellássa a hírközvetítéshez szükséges forrással, vagyis a hírekkel.

Ez kezdetben még nem így volt. A valamennyi nemzeti osztályt kiszolgáló központ, a Central News csak fokozatosan szerveződött és lett a világviszonylatban is hírszolgálati csúcsnak tekinthető intézménnyé. A magyar szerkesztőségen belül a hírosztály kezdettől fogva önálló egységként működött. Ide futottak be külön-külön távírógépeken az egyes hírügynökségek jelentései angolul, franciául, németül. Ekkor már kialakulóban volt a fent említett hírközpont, a Central News, kellő szakszemélyzettel. Az egyes nemzeti osztályok tehát ezentúl innen kapták, kizárólag angolul, a jelentéseket. Ez cenzúra is lehetett volna, de nem volt az. A szóban forgó nemzeti nyelven fogalmazó hírszerkesztőnek nagy könnyítést jelentett: nem kellett különböző hírszolgálati irodák és más források olykor terjedelmes szövegéből az érdemi részeket kihámoznia, már továbbításra kész formában kapta őket.

A magyar rádiók történetében a müncheni adó vezette be elsőnek az óránkénti híradás gyakorlatát, hétköznap reggel 6 órától minden kerek órában 10 perces híradással az éjféli 5 perces zárásig. Hétköznap 13 órakor a hírműsor háttéranyaggal és tudósításokkal 40 percre bővült. Vasárnap és ünnepnapokon az óránkénti híradás 5 perces volt, délidőben és este egy-egy 10 percessel. A magyar hírosztályon a szerkesztői szolgálat az első években éjjel-nappali, azaz 24 órás volt. Később a késő esti szerkesztő az addig beérkezett jelentések feldolgozása után eltávozhatott, a hajnalosnak pedig 4-re kellett bent lennie. Sehogy sem sikerült a turnusbeosztás olyan módját megtalálni, hogy az ne erőszakolja meg a napi biológiai életütemet. Természetes lett, hogy az éjfélkor távozó és otthon nehezen elalvó szerkesztő délelőtt tízkor már újra a helyén ült és diktált, másnap pedig akkor kellett kelnie, amikor előző éjjel elaludt. A kollegialitás szellemében karácsonykor a nőtlenekre, szilveszter-újévkor a családosokra hárult a fő munka. A heti munkaidő, késő esti, éjjeli munkától és vasárnap-ünnepnaptól függetlenül 48 óra volt, 15 napi évi szabadsággal, ami a nyugat-európai normák alakulásának megfelelően később fokozatosan bővült.

A sztálini hidegháború idején, de hosszú éveken át azután is a legnagyobb súlyuk a reggel hatkor kezdődő híradásoknak volt. Amerikában ekkor, a mi éjfélünket követően haladt vége felé a nap, a washingtoni politika és az Egyesült Nemzetek Szervezetének New York-i hírei ekkor futottak be.

A moszkvai rádió ugyanebben az időben sugározta a szovjet sajtó számára, a Baltikumtól Vlagyivosztokig, a TASZSZ iroda közléseit és a Pravda aznapi bibliának tekintett vezércikkét. Ezt az angol hírszolgálati iroda Törökországban lehallgatta, és angolra fordítva továbbította előfizetőinek, így nekünk is. A Kárpát-medencei magyar vagy magyarul értő hallgató tehát a legfontosabb friss hírek ismeretében indulhatott el otthonról. Ez különösen groteszk volt a Szovjetunió által bekebelezett Kárpátalján, ahol a magyar lakosság a világeseményeken túl már egy nappal előre tudta meg azt is, hogy milyen szovjet belső hírek jelennek meg másnap kényszerhazájuk nagy lapjaiban.

Ez a hajnali, kora reggeli turnus volt mindig a legkimerítőbb. Mikor aztán távozásunkkor a bejárat előtti téren szembe jövő kollégák oda-odaszóltak, hogy „milyen jó neked, most egész nap szabad leszel”, én nemes bosszúval így feleltem: „És milyen jó neked, te meg egész éjjel szabad voltál!”

„Ha előtte sohasem dolgoztak rádióban, hogyan tanulták meg új munkájukat?” – kérdezte tőlem legutóbb egy erdélyi újságíró-növendék. Nálunk a hírosztályon ezt a mindennapok hozták meg. Délutáni váltáskor, amikor többen voltunk együtt, de olykor hajnalost is beidézve, László István hírfőnök kiválogatott másolatok alapján végigment az elmúlt huszonnégy óra híradásain. Megtette észrevételeit: ezt pontosabban kellett volna megfogalmazni, abból inkább más részletet kiemelni, amaz feleslegesen bonyolult vagy egyenesen elhagyható lett volna. Nem szólva magyartalan kifejezésekről. De az ilyen tanórán a kedélyesség se maradt el. Kiragadok egy esetet: Rákosi idején vagyunk. Minden külföldi gyanús, a külképviseletek tagjai már eleve azok. Komoly zavart okozott, hogy a török követ szeretett színházba járni. Magyarul nem tudott, ezért kísérő társaságában előszeretettel operetteket és látványos, könnyed előadásokat látogatott meg. Az lett a baj, hogy a követ havonta pesti színészeknek és más művészeknek fogadást kezdett adni. Ilyenkor másnap az ÁVÓ megkörnyékezte a meghívottakat, miről beszéltek, ki és mit mondott kinek? Terjedt is bizalmas körökben: „Te is törököt fogtál?” Nos, László Pista, kezében a hírmásolatokkal, enyhe raccsolásával: „Gyehekek, ezeket a híheket többszöh is játsszátok! Meht egy diktatuhával szemben kik mindig az első ellenállók? A művészek, a színészek, az újságíhók és a kuhvák.”

Örökös nagy gond: a hitelesség. Olyan területre sugároztunk, ahol csak mi nem lehettünk ott. Kis szállodai szobámban hallgatom a saját adásunkat, majd a telefonhoz kapok, megdöbbenve hívom a produkciónkat: „ Figyelj, délelőtt van, és az adásban az hangzott el, hogy ezt a műsort ugyanebben az időben, délután fél ötkor megismételjük. Az Istenért, ez a szalagon maradt, gyorsan töröljétek!” Mire Máriássy József, nemrég még a budapesti rádióban hírolvasó: „Látod, ez a különbség. Korábban Pesten úgy volt, hogy a kofa a nagyvásártelepről rögvest betelefonált, a káposzta ára nem az, amit mi imént mondtunk. Itt Münchenben semmi lehetőség, hogy visszajelzést kapjunk, semmi közvetlen kapcsolat a hallgatóval.”

Ezt hamarosan megtapasztalhattam. Vasárnap délelőtt, tavasz, kint süt a nap, bentről csak unalmas híreket adhatok tovább. De jön egy jelentés: az angol híriroda Bécsből, hogy a pesti operában tegnap este, az előadás után, amikor a nézők már hazamentek, kigyulladt a kelléktár. A tüzet végül sikerült nagyobb károk nélkül eloltani. Rendelkezés volt, hogy magyarországi belső eseményről csak a hírosztály főnöke vagy a főszerkesztő engedélyével szabad hírt adni.

Hívom őket otthon, egyiküket sem érem el, akár az Alpokba is kirándulhattak. De ez a hír csak most érdekes, most azonnal. Már a tegnapi operalátogató is tőlünk tudhatja meg, mi történt, amikor hazament. Egyedüli szerkesztő vagyok a házban, mit tegyek? Egy adást kihagyok, végül nagy merészen mégis leadom a hírt: Az angol híriroda Bécsből, „a más forrásból eddig meg nem erősített jelentés szerint”… Ezt teljesen felesleges volt hozzátenni, a hallgatók már úgy adják tovább, hogy a Szabad Európa Rádió bemondta. Hétfő reggel izgalom a házban: Skultéty Csaba tilalom ellenére leadott egy hírt. És ahogy én is gondoltam: mi lesz, ha nem igaz? „No, azok a fasiszták ott, Nyugaton…”

A monitoring osztály: a budapesti rádióban semmi ilyen hír. A pesti lapok kedden érkeznek Bécsbe, ottani irodánk: semmi. Kínos. Végre szerdán jön az értesítés Bécsből: egy jelentéktelen pesti lap beszámolt a tűzesetről. Behív Bede István főszerkesztő: „Nézd, öcsém, bravúr volt, amit tettél, de máskor tartózkodj az ilyesmitől. Beugratás is lehet, túl nagy a kockázat.”

Hogy olykor milyen helyzetbe kerültünk! Hamarosan, újra én, természetesen ismét vasárnap délelőtt. Megint tűzeset, ezúttal az osztrák határ magyar oldalán. Egy falu házsora majdnem a vasfüggönyig ér, ott gyulladt ki egy tető.

Ausztriából, ahonnan a jelentés jön, kivonult a tűzoltóság, de nem engedik át őket, és magyar oldalon nincs, akit felső szinten elérhetnének. A hírt simán leadhatnám, de a falu neve németül van megadva. Hazai helységnévtárunk még nincs, a kutatórészlegben a falon hatalmas térkép, de a helyiség be van zárva, csak hétfőn lehet kinyitni. Ékes példája Rákosi Magyarországának, de német falunévvel nem adhatom le. Utóhír: a házsor végig leégett.

Egy beosztottnak mindig épületes élmény, ha sikerült túljárni a főnöke eszén. Egy napon ezt tettük László Pistával. Vajon tényleg elolvas-e a másnapi kis értekezletre minden hírt, amit írtunk? Szigorú főnök, de bizony próbára tesszük. Az ötletet Eisenhower sajtóértekezlete adta. A híradás mindig úgy kezdődött, hogy: először röviden főbb híreink. Nos, az amerikai elnök egy kérdésre adott válaszát a következő szavakkal kezdte: „Hát igen, a föld kerek…”, majd mondanivalója lényegére tért. Mi a hírt László Istvánnak szóló másolatán az érdemit kicserélve, főbb hírnek beírtuk: „A föld kerek, mondotta sajtóértekezletén az Egyesült Államok elnöke.” Vártuk a dörgedelmet: „Melyikőtök írta ezt a baromságot?!” Nem jött, nem történt semmi. Titokban és diadallal lelepleztük a főnököt, nem olvas el mindent!

Utólag szinte megdöbbent, hogy egy hírszerkesztő milyen függetlenséggel és hatáskörrel rendelkezett. A döntő a mindenkori ítélőképessége volt. Kialakultak bizonyos irányelvek, később a Central News időnként hírsorrendeket is javasolt, de semmi sem volt kötelező.

Érzékeltetésül a szentesték hosszú sora. Nálam a híradás élén, bármi történt is a világban, az állt, ami Jeruzsálemben és Rómában történik. Nekünk ez valamennyiünknek, véletlen összeállításban katolikusoknak és unitáriusoknak természetes volt. Ebből saját esetemben egyetlen kivétel történt. A desztalinizálás idején jött a villámhír: Moszkvában kivégezték Abakumovot, Berija alatt a szovjet politikai rendőrség vezetőjét. Az ukáz: első helyen kell adni! Ez, így utólagosan, akár karácsonyi jó hírnek is elment.

Gond volt bele nem esni a csapdába, amikor egy amerikai politikus a „nation” kifejezést használta. Nekik ország, állam, nemzet egyaránt nation. Tudjuk, hogy az ENSZ valójában nem nemzetek, hanem államok szervezete, de hát egy amerikainak Kansas, Florida, Kalifornia az állam. Elsőre megdöbbentem, amikor az Egyesült Államok egyik, már nem tudom, melyik, alelnöke Bécsben Magyarországról szólva „this communist nationt” emlegetett. Ő a magyar kommunista államra gondolt. Ugyanúgy a „next Sunday”, ami nem jövő, hanem most vasárnapot jelent. Aztán a „leader”, a „vezető”. Sokszor a jelentés meg sem adta a szóban forgó politikus vagy más személy posztját, hivatalát, csak éppen leader volt. Ami pedig székhely, főtitkárság, bármely hivatal volt, az majd mindenütt úgy szerepelt, hogy „headquarter”. Így maradt meg bennem egy amerikai tudósítás Avignonból, amely, úgymond, a középkorban egy ideig a pápák „főhadiszállása” volt.

A fordítás egyik mindennapos veszélye a „happy”. Az amerikai szóhasználatban ez nem „boldogságot”, hanem csupán annyit jelent, hogy örülök valaminek. Jól kifejezi a különbséget egy anekdota a tömeges bevándorlást követő időből, amikor egy Európából érkező eseményszámba ment. A hivatalokban ekkor szokás volt az udvarias kérdés, hogy a jövevény jól érzi-e most magát Amerikában: „Are you happy in the States?”, amire természetesen „yes” volt a válasz. Az anekdota úgy szól, hogy megkérdezték ezt egy bécsi öreg zsidótól is, amire az zavarában így felelt: „Oh, yes, yes, I am happy, aber glücklich bin ich nicht.”

„Kinyírtad már az angol miniszterelnököt, kinyírtad az új pápát, a svéd kormánybotrányt?” – ebben a stílusban kérdezgettük egymástól, hogy valaki megírta-e már ezt vagy azt a hírt. Az idők során aztán olyasmi lett nemes versengés tárgya, hogy: „Kinek ki halt meg?” Már nem tudom, kiké lettek az olyan nagy falatok, mint Sztálin, sorban az utódai és más hatalmasok. Nekem többek között Kennedy jutott. Az idő örökös szorításában, különösen a hajnali és kora reggeli órákban olykor sajátos fogalmazási csodabogarak születtek. Egyik kollégánk, küzdve az álmatlansággal, a Nyugat-Berlin körüli fal megépítése utáni híradások egyikében a következőket diktálta, így is ment adásba: „A kelet-berlini hatóságok rendelete értelmében a határsávba csak az léphet be, akinek sürgős elintéznivalója van a fal tövében.” Velem meg, reggel nyolc után az ajtón kilépve egy utódomnak szóló üzenet átadására így kértem meg a gépírónőt: ,Mondja meg, kérem Lehelnek, vessző, hogy…” Zathureczky Gyula erdélyi író, most hírolvasó, egy reggel azzal jött vissza a stúdióból, hogy „te aztán jól kitoltál velem”. Kiderült, egy hosszabb, a második lapon folytatódó hírnek a második oldala az asztalomon maradt. A szpíker a mikrofon előtt lapozott egyet, utána semmi. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának az üléséről volt szó, a szovjet delegátus után jött volna az amerikai. Mit mondtál? Azt, hogy „a Szovjetunió delegátusa által mondottak nem felelnek meg a valóságnak”.

A híreket a szerkesztő az ugyancsak soros gépírónőnek diktálta. Indigó volt még a sokszorosítás módja, négy példányban, szinte percnyi nyugalmat sem engedő sziszifuszi kézimunka ezek összerakása és szétosztása. Kit emeljek ki közülük? Talán Eördögh Magdát, aki kitűnő munkaerőként olyasmikkel is segítette fogalmazási gondomat, hogy: „Ezt, kérem, diktálja újra, hogy falun is értsék.” Vagy Szegő Pirit, volt pesti hétpróbás szerkesztőségi munkatársat, akinek a szájára nem lehetett lakatot tenni. Egyszer felvitte a híreket a stúdióba, és csak-csak nem jött vissza. Tűkön ülök, előttem az anyag a következő órára, amikor bűnbánatosan bedugja a fejét az ajtón: „De pletykát hoztam.”

A híreket tíz perccel az adás előtt kellett a stúdióba felküldeni, hogy a szpíker előtte átnézhesse őket. Hát ez csak ritkán sikerült. Mert a hírnek frissnek kell lennie, de meg is kell írni. Felvillan előttem Purgly Sándor hírolvasó. Nekünk akkor már koros úr, a kormányzó felesége révén Horthy-rokon. Civilben is huszáros megjelenés, nevezetes volt örökké fényesre vikszolt cipője. Rádióhoz, akárcsak nekünk, neki sem volt semmi köze, viszont kitűnő hírolvasónak bizonyult. Lenyűgözött magabiztosságával, amikor magam rohantam fel lóhalálában a hírekkel, hogy még elérjem az adásidőt. Ő meg a stúdió ajtajában, mint a nyugalom megtestesítője: „No, van valami nagyobb újság?” Anekdotái közül szűkebb vidéki hazája zsidó állatkereskedőjének a nagyhangú mondására emlékszem: „Azt mondjátok, hogy a pápa csalhatatlan? Tőlem még nem vett lovat!”

A gyors munka, az örökös kapkodás meghozta a maga csodabogarait. Egy kitűnő hírolvasónk az első hetekben állandó lámpalázzal küzdve neki ismeretlen neveket, szavakat előzőleg aláhúzott. Egy ízben a hajnali első adás után látom, hogy aláhúzott ilyen két szót, hogy „amerikai szentásu”, így is olvasta be. Természetesen az amerikai szenátusról volt szó, a következő adásra gyorsan ki is javítottam. Aztán gépírónői oda nem figyelés, idejében észreveszem. Diktálásomra, hogy: „Újból Figl lett az osztrák kancellár”, azt olvasom, hogy: „Ubul Figl…”

Ez az óránkénti ritmus, a híranyagnak mindig nagyon frissen a stúdióba juttatása meg is hozta a csúcsot, minden baki rekordját. A háborúban legyőzött Németországot felvették a NATO-ba. A nagy gesztus egyik megpecsételése Erzsébet angol királynő bonni látogatása. A vendéget Heuss német köztársasági elnök ilyenkor szokásos ajándékokkal fogadja. Kis figyelmességet az uralkodónő gyerekei is kapnak. Kollégánk kissé túl pontos fogalmazása egy váratlanul jött szónál teljesen megzavarta a bemondónőt, így a mondat a következőképpen hangzott el: „…a német államfő átadott a királynő kislányának egy lőszerrel… lószarral… lószőrrel tömött babát”.

Itt említem meg, ami valamivel később történt. Egy ártalmatlan baki, ami ugyan nem ment adásba, de jelképe maradt a mindennapi munka forgatagában rejlő alattomos veszélyeknek. A mágikus szó: „malachus”. Görögországról van szó, a tudósításban egy jellegzetes hellaszi ínyenc étel. Így is olvasta a szpíker. Csakhogy a keverőszoba túloldali ablakából a rendező megállította a felvételt: „Takikám, az nem malachus, hanem malachús.”

A könyv fülszövege

Skultéty Csaba: M is volt a Szabad Európa Rádió? – Egy szerkesztő visszaemlékezései

Helikon Kiadó, 2011