»Kerestem munkát, találtam munkát, és most lett igazán rossz« | Beatriz Serrano: Elégedetlenség

Csernus Anikó |

Munkaidőben két épület között trolival terveztem közlekedni, gondoltam, úgy gyorsabb. Láttam, hogy éppen jön, futni kezdtem utána. A troli nem nyitotta ki a hátsó ajtót, ezért jobban rákapcsoltam, hogy legalább elöl fel tudjak szállni. Az egésznek az lett a vége, ami ilyenkor lenni szokott: estem egy hatalmasat. Nem lett belőle táppénz vagy munkahelyi baleset, kreatív kibúvó sem a munkavégzés alól, csak egy nyolc napon belül gyógyuló térd- és könyökfájdalom, meg az a felismerés, hogy még ebben is inkompetens vagyok. Még véletlenül sem sikerült „kiesnem” a rendszerből. Ne próbáljátok ki.

Valahol itt találkozik a saját élményem Beatriz Serrano regényével, az Elégedetlenséggel. Habár Marisa, a főszereplő (velem ellentétben) rengeteg energiát képes beletenni abba, hogy elkerülje a munkát, következetesen kudarcot vall ebben. Ő nem forradalmár, nem mond fel, nem talál ki alternatív életet, ugyanúgy bejár dolgozni, mint mindenki más, csakhogy közben folyamatosan azon gondolkodik, hogy lehetne ezt az egészet valahogyan megúszni. Konkrétan nem a feladataival van baja, hanem azzal az egyszerű ténnyel, hogy a napjai jelentős részét egy számára értelmetlen tevékenységgel tölti ki.

A könyv már a nyitó idézettel pontosan kijelöli ezt a hangulatot: „Kerestem munkát, aztán találtam munkát, és isten látja lelkem, most vagyok csak igazán szerencsétlen.” Ez az egy mondat tökéletesen összefoglalja azt az alapélményt, amire a regény épít. Nem a munkanélküliség a tragédia, hanem az, amikor a munkavállaló pontosan azt kapja meg, amit elvileg akart, és kiderül, hogy semmi sem lesz jobb ettől. A világfájdalom (a korábbi idézet a The Smiths 1984-es dalszövegből származik) ebben a szövegben konkrét hétköznapi tapasztalattá válik. Serrano ezt nem nagyívű társadalomkritikaként mondja ki, hanem teljesen hétköznapi, banális szinten. Nincsenek benne forradalmi gondolatok, nincsenek új felismerések, sőt: minden ismerős. A munkahelyi beszélgetések, a corporate nyelv (vállalati bullshit, irodai zsargon, multis beszéd), az üres gesztusok, a kényszeredett közösségiség csupa olyan elem, amilyennel naponta találkozunk, csak ritkán látjuk őket ennyire lecsupaszítva. A szerző azt mutatja meg, hogy ez az egész mennyire abszurd.

Marisa figurája különösen jól működik ebben a közegben, mert semmilyen értelemben nem hős. Nem inspiráló, klasszikus értelemben véve nem is szerethető , és „a hónap dolgozója” sem akar lenni. Szorong, unatkozik, gyógyszerekkel tompít, YouTube-videókhoz menekül, és közben pontosan tudja, hogy amit csinál, az semmit nem old meg. Ez a fajta önreflexió azonban nem vezet semmilyen változáshoz, és az egyik legnyomasztóbb aspektus talán éppen ez a kiégés. A tünet felismerése nem szabadít fel, hanem még világosabbá teszi, mennyire nincs kiút.

Ezt az egészet a humor teszi elviselhetővé, csakhogy ez nem az a fajta humor, ami feloldani tud. Inkább afféle, amin egy kicsit kelletlenül nevetünk, mert túl ismerős, túl közel van. A munkahelyi jelenetek, különösen a csapatépítő hétvége (a szövegben persze team building) epizódja kínosan nevetséges. Az olvasó, aki nagyobb cégeknél dolgozik, pontosan tudja, hogy a számos felsorolt helyzet nem túlzás, inkább enyhített verziója annak, ami valójában történik. Ez a felismerés váltja ki az egyik legerősebb hatást.

A digitális „agyürítés” jelensége szintén érdekes megközelítés. Marisa folyamatosan YouTube-videókat bámul, tartalmat fogyaszt, eltereli a figyelmét. Nem azért, mert örömet okoz neki, hanem mert ez az egyik legkönnyebben elérhető módja annak, hogy ne kelljen jelen lennie a saját életében. Ez a fajta passzív menekülés sokunk számára lehet ismerős. Serrano nem „tolja túl”, épp ettől valóságszagú.

• Olvass bele!

Érdekes módon ehhez a hangulathoz sokat tesz hozzá a borító is. Az eredeti spanyol kiadáson a főszereplő abszurd módon kifacsart testhelyzetében sűríti össze az érzést, mintha kifolyna a saját életéből. Az angol verzió még kegyetlenebb megfogalmazású. A hazai kiadás eltér ettől: egy keskeny sáv a finom árnyalatú Botticelli-kép részlete, de a nagyobb részt a nyomdai színbontás szinte zajos, pixeles felülete teszi ki. Mintha ugyanannak az embernek két állapotát mutatná. Egy rendezettebb, „értelmezhetőbb” identitást és egy szétcsúszott, túlingerelt, digitális zajjal teli másikat. Nem kapunk rá konkrét magyarázatot a szövegben, de nehéz nem úgy olvasni, mint a belső szétesés vizuális metaforáját: azt az állapotot, amikor jó lenne koherensnek maradni, miközben folyamatosan szétszóródik a figyelem, az idő és az energia. Erre jól rímel az is, hogy Marisa emlékezetében fel-felbukkan Bosch Gyönyörök kertje című ikonikus festménye is: az a zsúfolt, nyugtalan, már-már túlterhelt képi világ ugyanazt az érzést hozza, mint a borító foltokra széteső másik fele, mintha a belső káosz egyszerre lenne évszázadok óta ismerős és teljesen kortárs.

Serrano nyelvezete egyszerű, de pontos. Nincs benne sem túlírás, sem mellébeszélés, minden mondat rögtön odatalál, ahova kell. (Bárcsak ilyenek lennének azok a munkahelyi megbeszélések is, amelyeken megbeszéljük, hogy mikor legyen a következő megbeszélés.) A kezdeti multicéges lét bemutatása után a könyv második felére a történet egyre erősebben befelé fordul. Nem változik a tempó, cselekmény szempontjából sem fordulatosabb, mégis apránként mélyebbre csúszunk bele Marisa fejébe. Szinte másodlagos, hogyan zárul a regény. A kérdés inkább az: meddig lehet ezt az állapotot elhúzni, hol lesz az a pont, ahonnan már tényleg nem lehet hova menni. A végén ne várjunk katarzist – csak eljutunk egy pontra, és utána kénytelenek vagyunk visszatérni a saját életünkhöz, ami valószínűleg több ponton is egyezést mutat azzal, amit eddig olvastunk.

Nemes Krisztina fordítása sokat hozzátesz az olvasmányélményhez. Egy ilyen szöveg esetében, ahol a hang, a ritmus és a finom irónia kulcsszerepet játszik, különösen nehéz feladat úgy átültetni a szöveget, hogy az ne veszítsen az éléből. Itt viszont kifejezetten jól működik a magyar változat: természetesen hatnak a popkulturális utalások, a mai nyelvhasználat, a multikulti irodai közeg szóhasználata – semmi nem érződik erőltetettnek vagy idegennek. Ez azért is fontos, mert a könyv nagy része ilyen apró nyelvi rezdülésekből épül fel, és ha ez nem működne, sokkal gyengébb lenne az egész szöveg.

Az olvasás utáni élmény talán még fontosabb, mint maga a könyv cselekménye. Egy értelmetlen meeting közepén, egy kényszeredett munkahelyi beszélgetés során, vagy akár egy teljesen felesleges rohanás után (megtanultam a leckét…) könnyű felismerni, hogy mi is ugyanebben a világban élünk. És bár a felismerés nem különösebben megnyugtató, mégis sugall valami furcsa közösségi élményt. Az Elégedetlenség nem kínál megoldást, a lezárást pedig semmi esetre sem javaslom megvalósítani a saját életünkben. Serrano meg sem próbálja elhitetni, hogy van kiút ebből az állapotból. Legfeljebb okos humorral megmutatja, milyen benne lenni. Mert itt tényleg az történik: megvan a munka, és attól lesz az élet igazán rossz.

Beatriz Serrano: Elégedetlenség
Magvető Kiadó, Budapest, 2025
264 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a lira.hu-n 4500 Ft,
e-könyv változat 3500 Ft,
ISBN 978 963 687 2892 (papír)
ISBN 978 963 144 6227 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A harmincas évei elején járó Marisa utálja a munkáját. Szorongásoldókkal és YouTube-videókkal próbálja túlélni a hétköznapok rutinját és a reklámügynökségnél töltött órákat. Amikor a cége csapatépítő hétvégét tervez, Marisa felidézi egy régi tragédia emlékét, és még jobban úrrá lesz rajta a pánik.
Az Elégedetlenség a toxikus munkahelyi kultúra, az egzisztenciális szorongás és a kiégés regénye. Éles hangú, sötét humorú történet egy olyan világról, ahol a munkavállaló arról álmodozik, hogy elüti egy busz, mert akkor legalább nem kell bemennie dolgozni.