Indiánprobléma | Morgan Talty: Tűzfészek

D. Magyari Imre |

Morgan Talty kissé bulváros külsejű könyvét elsősorban azért olvastam el, mert a magyarországi cigány irodalomról szeretnék valamit összehozni, s a harmincöt éves szerző, aki amerikai indián – közelebbről penobscot –, az őslakosok leszármazottairól ír; gondoltam, vehetem valami hasznát.

Hát ebből a szempontból nem igazán (pedig nagyon bírtam volna egy kis penobscot reflexiót és önreflexiót), de egyáltalán nem bántam meg, hogy rászántam néhány napot. Sokak számára lehet elgondolkodtató olvasmány ez a fordulatos regény. A gyerekként és szülőként okozható és kapható végzetes sérülésekről szól elsősorban, márpedig az úgynevezett felnőttek közül rengetegen lesznek szülővé, gyerekek pedig mindannyian voltunk, szinte.

Amúgy az indiánok témájában nemigen vagyok otthon, amikor a Nagy Indiánkönyvet kellett volna olvasnom, Friedrich Hegel A szellem fenomenológiája című művének eredeti változatában mélyedtem el, esetleg Bodó Béla Brumi az iskolában című örökbecsűjében (szintén az eredetiben), már nem emlékszem kristálytisztán. Elolvastam persze a bakonyi indiánok egyikének, Cseh Tamásnak 1997-ben megjelent Hadiösvényét, különösen az ajánlása maradt meg bennem: „Ajánlom ezt a könyvet barátaimnak, akikkel 1961-ben egy hegyi tisztáson felvertük az első indián sátrakat. Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható, értelmezhető világra vágytunk.” (Jelzem, én ma is erre vágyom, csak már nem hiszek benne.)

Utánanéztem azért, mit hagytam ki kamaszként.

Sokat, feltehetően.

Viszont ha most elkezdenék a Vadnyugatról, az indiánok hajdan egymilliós, sok-sok törzsre tagolódó közösségének tragikus történetéről, James Fenimore Cooperről (1789–1851), Karl Mayról (1842–1912) és hőseikről, Nathaniel Bumppóról, Csingacsgukról, az utolsó mohikánról, Winnetou-ról vagy Old Shatterhandről írni, nem jutna hely Talty könyvére. Álljon itt inkább két idézet Bollobás Enikő közel kilencszáz oldalas, hatalmas munkájából, Az amerikai irodalom történetéből:

„Cooper elszánt, bátor, igazságos és büszke emberekként ábrázolja az indiánokat, akik természetüknél fogva jó szándékúak, de a fehér ember agressziója kegyetlenné tette őket. Ugyanakkor mindvégig hisz abban, hogy a fehér ember civilizációja magasabb rendű, s így az indián okkal pusztul ki…”

Később engedékenyebben fogalmaz: „Az író valóban megpróbálta megérteni a fehérek és a rézbőrűek közti különbségeket, s mintegy a kulturális relativizmus gondolatának XIX. századi megelőlegezőjeként írja le világfelfogásukat és szokásaikat.” Melyik állításnak higgyünk? Ennek eldöntéséhez kellene sok Coopert olvasnunk. És akkor még szót sem ejtettünk Cooper – és mások – tételéről a fehér ember civilizációjának vélelmezett magasabbrendűségéről…

• Olvass bele!

Mit gondolnak erről mostanában arrafelé? Mond-e még valamit a vér és meghallják-e a szavát? És ha mond, vajon okosakat mond-e?

Morgan Talty olvasmányos és izgalmas könyvében nemigen beszél ilyesmiről. Ennek ellenére főhősével már az első fejezet legelején megvágatja a hüvelykujját, hogy Charles ekképp elmélkedhessen: „A belőlem csordogáló vér folyt Elizabeth ereiben is. Fura egy dolog: minden vér ugyanúgy néz ki, mégis azt mondják, hogy mind más és más, mégpedig különböző módon és különböző okból.” Később ezt így módosítja, elárulva, hogy sok Bródy Jánost hallgat: „Mindannyian egyformák vagyunk, még akkor is, ha nem vagyunk azok.”

Elizabeth – az egyik főhős – Charles lánya, de nem tudja, hogy Charles, azaz egy fehér ember az apja, ő tehát félvér, merthogy az anyja, Mary, indián. Elizabeth azért nincs birtokában ennek a fontos információnak, mert amikor Mary észrevette, hogy terhes, elhagyta Charlest, még a szülés előtt: „Nem lehet a tiéd a baba.” Azért nem, mert Mary azt akarja, hogy a gyereke „őslakos” legyen. „Érte tette. Azokért, akik utána jönnek. Hogy legyen esély valami nagyobbra. Ez lényegesebb, mint a vér.” Ettől még Charles totálisan szétesik, és hosszú időre úgy is marad. Pláne, hogy naponta látja Maryt, a párját, Rogert és a növekvő Elizabeth-t. A folyó túlpartján, a penobscot rezervátumban (milyen lehet ott az élet?), ahol ő is felnőtt, lévén a nevelőapja, Fredrick, indián. És mikor az Alzheimerrel, tehát a felejtéssel küzdő anyja, Louise, mesél neki a közös múltról, a gyerekkorról, Charles úgy dönt, hogy mindent elmond Elizabeth-nek, amit ő tud, mert neki is „joga van tudni”.

Ezt elsőre talán nem könnyű követni, de érdemes, mert sokan belebonyolódnak hasonló hálókba.

Talty könyvéből azért az is kiderül, hogy a különbségek az indiánságon (!) belül is léteznek. Charles gyerekkori barátja, Gizos, a törzsfőnök fia, aki a szerzőtől kap még egy súlyos identitást, transzvesztita – hozzá is megy egy szintén indián férfihoz. Annak kapcsán, hogy Dave-vel örökbe fogadtak egy fiút, így elmélkedik: „Megértem, hogy az őslakos gyerekeket legjobb őslakos családoknak adni, tényleg, de aggódtunk a kultúrája miatt, hogy mit veszíthet ez a felerészt Coeur d’Alene, felerészt tukudeka fiú azzal, hogy egy lakota és egy penobscot mellett nő fel … Ez annyira indiánprobléma.”

Nem is annyira.

Gizos egyébként határozottan ellenzi, hogy Charles bármit elmondjon Elizabeth-nek.

De a lány végül megtudja, ki a valódi apja. Nagyon megviseli mindaz, amit hall, de egy kivételével egyetlen főszereplő története sincs lezárva. Ez nagy előnye Morgan Talty könyvének, amit egyértelműen a javára írok. Azt is, hogy mintegy mellékesen megrajzolja egyes tárgyak életét: egy plüsselefántét vagy egy puskáét. Akad, persze, amit hiányolok: jó lett volna például olvasni arról, hogy az indiánok és a fehérek miképpen gondolkodnak egymásról. Arról is, hogy Charles mit ért pontosan azon, hogy egyszerre tartozik és nem tartozik valahová.

Befejezésül valami a fordításról. Az eredeti cím Fire Exit. Az ajtókon látható felirat azt a kijáratot jelzi, amit tűz esetén használnunk kell. Sajnos, erre nincs magyar kifejezés, a vészkijárat esetünkben nem megfelelő. De a tűzfészek sem a legjobb, akárkinek is jutott az eszébe. Bizonyára lehetett volna találni szerencsésebb megoldást. És még jobb lenne a fordítás, ha a szerkesztő a magyar verzióban csökkentette volna a túlburjánzó hogy-ok és volt-ok számát.

Egyszer régen egyébként valaki megkérdezte tőlem, mi lenne az indián nevem. Már neki is azt feleltem: Fogyó Toll.

Morgan Talty: Tűzfészek
Fordította: Pék Zoltán
21. Század Kiadó, 2025
256 oldal, teljes bolti ár 6690 Ft,
online ár a kiadónál 6020 Ft
ISBN 978 963 568 6131

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A mai őslakos irodalom hangvétele és témái egészen mások, mint amire ifjúságunk „indiánkönyveiből” emlékszünk.
Charles nem tagja a törzsnek, ezért nem élhet a rezervátum területén. A folyó mellett lakik, a túlpart már a maine-i Penobscot Rezervátum területe. Áll ott egy ház, amire Charles rálát a verandájáról. Abban a házban él a lánya, Elizabeth. De Elizabethnek fogalma sincs arról, hogy Charles az apja.
A férfi az évek során csak egy-egy pillantást tud vetni Elizabethre: először, amikor hazahozzák a kórházból. Néha hosszú évekre szem elől veszti. A lánya mostanra húszéves is elmúlt, és Charles nem hajlandó tovább titkolózni.
De Elizabeth kíváncsi-e egyáltalán az igazságra? Ki az igazság birtokosa? Mikor vagyunk tekintettel a másikra: ha hallgatunk, vagy ha beszélünk?