Mesél a költő | Sumonyi Zoltán: Tessék mondani, hol kell itt hadifogságba menni?

Szomorúan tudatjuk, hogy idős kollégánk, Somogyi András (2035–2026), akit 2015 őszén győztem meg, hogy csatlakozzon az olvassbele csapatához, e hét elején végleg az égi szerkesztőségbe igazolt át. Az elmúlt években 119 írásával gazdagította oldalunkat. Nem feledjük, és bizony hiányozni fog. – A szerkesztő

---

Somogyi András |

Sosem szoktam feltenni azt a kérdést, hogy a kezembe került művel milyen olvasói kört kívánt megcélozni a szerző. Most viszont felmerült bennem, hogy vajon ez a kedves anekdotagyűjtemény kiknek is szól. A nyolcvannégy éves költő a múlt század második felébe visszanyúló emlékeiből építkezik. A megidézett alakok kevés kivétellel – mint Kertész Imre vagy Göncz Árpád – sajnos szinte ismeretlenek az ötven-hatvan alattiak számára. De még az idősebb generáció tagjai közül is azok vannak előnyben, akik valamennyire kedvelik és ismerik a kortárs irodalom szereplőit, és így a szerző szándéka szerint tudják értelmezni az írók, költők, szerkesztők, kritikusok vagy éppen politikusok életének villanásnyi történeteit.

Sumonyi Zoltán szinte eszköztelenül mesél, s ügyel arra, hogy a történet végére elhelyezett poén megnevettessen vagy elgondolkodtasson. Olykor egy-egy zárójeles megjegyzéssel ellenpontozza vagy nyomatékosítja a szövegét. Hadd ragadjak ki ízelítőnek néhányat a huszonnyolc anekdotából.

A címadó sztori hőse Körmendy László, a Magyar Rádió főbemondója (akkor még volt MR és volt ilyen munkakör)… Az ő történetét – Micsoda váltakozó világban élünk – éppen itt olvashatják.

Ebben a mindenkivel kedves, közvetlen Göncz Árpád tűnik fel. Róla az is tudnivaló, hogy az irodalomban serénykedő író/költő kollégákkal – és persze a fordítókkal is – hamar tegeződött össze. Sumonyi 1989-ben, a szigligeti Alkotóházban ismerkedett meg az éppen fordításon dolgozó Göncz-cel. Összebarátkoztak, összetegeződtek ők is. Három év múlva, 1992-ben újra találkozott vele, s a köztársaság első emberének kijáró tisztelettel szólította elnök úrnak. Mire Göncz: Bolond vagy? Nem emlékszem, hogy összemagázódtunk volna.

Ady-centenárium Moszkvában

1978-ban Moszkvában rendezték meg az Ady-centenáriumot. A magyar delegációt Garai Gábor, Ladányi Mihály és Sumonyi Zoltán alkották. Magyarország moszkvai nagykövete akkor Marjai József volt, aki a követségen fogadta a költőket. Beszélgetésük során Marjai meglehetősen lekicsinylően nyilatkozott az oroszok Adyval kapcsolatos befogadó készségéről, éppen csak azt nem mondta, hogy kár beléjük. Amikor magukra maradtak, Garai arra figyelmeztette Sumonyit, hogy a nagykövet bizonyára provokálta őket, vigyázni kell vele. Hazaérkezésük után néhány héttel Garai ismét szóba hozta az esetet. De ekkor már másként látta a történteket: Marjai egyáltalán nem provokált, viszont szókimondó fickóként komolyan gondolta, amit mondott. Ezek után nem sokkal ugyanis az történt, hogy a nagykövet levelet kapott az MSZMP Központi Bizottságától azzal, hogy továbbítsa a szovjet pártfőtitkárnak, Brezsnyevnek. Marjai furcsállotta ezt a postás szerepet, és a szabályoktól eltérve felbontotta a levelet. Biszku Béláék (vagyis az akkori egypárt szélsőbalosai) feljelentésükben azt írták, hogy Kádár János jobboldali elhajló, ezért arra kérik Brezsnyevet, hogy váltsa le. A nagykövet azonnal hazarepült, és a levelet átadta Kádárnak. Moszkvába aztán már vissza sem ment. Miniszterelnök-helyettesnek nevezték ki. Ilyesmik zajlottak akkor a politikai élet csúcsain.

A Sorstalanság Nobel-díja

Kertész Imrével a szigligeti Alkotóházban ismerkedett meg Sumonyi, még 1976-ban. Ahogy reggelenként együtt kávézgattak, Kertésztől annyit tudott meg, hogy az előző esztendőben megjelent regényét, a Sorstalanságot tizenhárom évig írta. 2002-ben, amint az már közismert, Kertész műve elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. A díjátadó ünnepséget a Kossuth Rádió egyenes adásban kívánta közvetíteni. A műsor házigazdájaként Sumonyi számos írót, irodalomtörténészt, kritikust megkeresett, hogy a közvetítés „üresjáratai” alatt beszélgessenek a regényről, Kertész Imréről vagy magáról a díjról. Érdekes módon azon a december 10-én csupán Szegedi Maszák Mihály irodalomtörténész ért rá, senki más. Az akkor már Berlinben élő Kertész Imrét Németországban sokkal többen ismerték és tisztelték, mint hazájában – és ez igen szomorú.

Meg kell jegyeznem: jó hogy a végén található az összes megemlített szereplőt felsoroló névmutató, segít is valamennyire az olvasónak, de csak korlátozottan. Viszont ha mindenkiről akár csak egymondatos ismertetés szerepelne, alighanem duplájára nőtt volna a kötet terjedelme…

Jó szívvel ajánlom Sumonyi Zoltán humoros, olykor komoly vagy éppen kalandos történeteit mindazoknak, akiket érdekel a közelmúlt történelme. Ezek a tükörcserepek, mozaikkövecskék árnyaltabb képet adnak a hivatalos – nemegyszer hamisító szándékú – történetírásoknál. Sumonyi nem szólítja meg olvasóját, hogy vesse össze mindennapi tapasztalataival, de az olvasó azért megteheti…

Sumonyi Zoltán:
Tessék mondani, hol kell itt
hadifogságba menni?
– Irodalmi anekdoták
Corvina Kiadó, Budapest, 2026
160 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a lira.hu-n 3591 Ft,
e-könyv változat 1999 Ft
ISBN 978 963 137 1673 (papír)
ISBN 978 963 137 1680 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege 

Az Irodalmi anekdoták második kötetében (az első hat éve jelent meg Tessék mondani, milyen vallású? címmel), ha csak hivatkozásként is, de megemlítődnek a korábbi történetek főszereplői: Illyés Gyula, Déry Tibor, Vas István, Weöres Sándor például, de itt most főleg az utánuk következő írónemzedék tagjairól olvashatunk egy-egy humoros vagy elgondolkoztató történetet. Többek között a huszár-költő Békássy Ferencről, Cs. Szabó Lászlóról, Simon Istvánról, Ladányi Mihályról, Garai Gáborról, Szakonyi Károlyról, Kertész Imréről, Kabdebó Tamásról, Monoszlóy Dezsőről, Tellér Gyuláról. És megjelennek más művészeti ágak képviselői is, mint a festő Farkas István, Szász Endre, Somos Miklós, a szobrász Amerigo Tot, vagy Yanci, a magyar származású, hasbeszélő pantomimes.