Bridget Collins: A pőre fény (részlet)

I. Vázlatok egy maszkhoz (ceruzarajz, 1918)

Kit nem gondolta volna, hogy ilyen szép lesz. Ez volt az első benyomása, amikor a kapun belépve letette a kofferját a kőre, és megdörzsölte sajgó vállát: bámulatba ejtette a látvány. Nagy sóhajjal körbenézett. Akár egy tál víz, olyan nyugalmas és hűvös volt az udvar az utca meleg pora és csupasz kövezete után.

Nem volt kimondottan csúf az utca sem – Párizs nem tud csúf lenni még úgy sem, hogy három és fél évnyi háború tépázta meg –, de ez a kis kert a pöttöm platánfájával meg a gondosan felsepert ösvényeivel mintha egy másik világ lett volna, rendezett, békés világ, zöldes árnyékokkal és levendulaillatú levegővel. Macska sütkérezett az egyik ablakpárkányon kövéren és jóllakottan, mint egy békeidős jószág, és katonanótát játszott a gramofon az egyik nyitott ablakból. Férfinevetés harsant, majd két pár láb trappolt le egy láthatatlan lépcsőn; a következő pillanatban két egyenruhás fiatalember bukkant ki egy baloldalt nyitva álló magas ajtón. Úgy sétáltak el a nő mellett, hogy tudomást sem vettek róla. Frissek voltak és fiatalosak, egyikük cigarettával kínálta a másikat, ahogy kimentek a kapun. Már az utcán voltak, és még mindig nevettek.

A nő tűnődve nézett utánuk; de mi lesz, ha egyikük hátrafordul és észreveszi, hogy őket bámulja?… Az nem lenne szerencsés. Lehajolt a kofferjáért – nem hozott sok holmit, de a késedelmes hajóút miatt, meg mert a Gare du Nord-ról idáig gyalogolt, már bánta, hogy nem küldte előre a cókmókját –, grimaszolva becipelte az épületbe és felvonszolta a lépcsőn. Portia azt mondta, első emelet. Ott ugyancsak tárva-nyitva állt az ajtó, a zene is hangosabban szólt, úgyhogy habozni kezdett, nem tudta eldönteni, hogy bekopogjon-e. Az ajtókeretre kiszögezett cédulán takaros angol írással az állt: Portrémaszkok, Műterem. Egy másik kéz odafirkantotta alá: Csak előzetes megbeszélés szerint, kérem!; egy harmadik kéz görcsösen, hogy csaknem túllógtak a betűk a papír alsó sarkán, még odabiggyesztette, hogy Uniquement sur rendez-vous!!!

Kit nem látott csengőt. Vett egy nagy lélegzetet – hirtelen éppúgy kalapált a szíve, mint amikor első reggel belépett a terembe a képzőművészeti akadémián, amikor olyan ideges volt, hogy a ceruzát is alig bírta a kezébe fogni –, és átlépte a küszöböt. – Bonjour, jó napot…

Üres volt a szoba. Üres abban az értelemben, hogy nem voltak benne emberek. Hosszú asztalok sorakoztak az ablakra merőlegesen, rajtuk szerszámok. Az egyik asztal távolabbi végében serbliszerű porcelánedény volt csipeszekkel és rudakkal valamilyen elektromos szerkezethez kirögzítve. Az egyik falon dobozokkal, miegymással megpakolt polcok sorjáztak. Balra, az átjáró ajtó fölé kitett brit zászló, trikolór és csillagos-sávos lobogó egyforma halványkékre és babarózsaszínűre fakult.

Kíváncsian az asztal felé lépett. Ám mielőtt alaposabban is megvizsgálhatta volna a kapcsolókkal és drótokkal felszerelt tárgyat – ami talán galvanizálókészülék lehetett –, megérezte, hogy valaki rosszallóan figyeli. Megfordult, és mosolyogva nyújtotta a kezét, hogy bemutatkozzon, de lehervadt a mosoly az arcáról és nagyot dobbant a szíve. Gipszarcok borították be a falat az ajtó mellett, ahol belépett. Sorokban helyezkedtek el, fehér, üres tekintetű arcok; olyan érzése támadt tőlük, mintha színpadon állna közönség előtt. A tekintet, amelyet az imént érzékelt, nem embertől eredt, száz gipszöntvény bámult rá vakon és élettelenül.

Ráadásul nem is átlagos arcok voltak. Lélegzetet vett, hogy csillapodjon a szívdobogása, és közelebb lépett. Örömmel látta, hogy görög márványszobrokra inkább emlékeztetnek a festetlen arcok, mint élő emberre. A részletek sem voltak hátborzongatók, amilyenek az életben lettek volna, inkább melankolikus érzést keltettek, mintha a hiányzó orrok, állak és szemek nem a srapnelnek, hanem az időnek lennének a következményei, szükségszerű felületi sérülések, amelyeket a rég eltemetett dolgokat feltáró ásók és kíváncsi ujjak okoznak. Itt az egyik aránylag ép, csak a fél szeme hiányzik, annak a másiknak fűrészes lyuk tátong a szája helyén, mintha a saját fogaival tett volna kárt magában, amott…

Ezen a ponton csődöt mondott a tárgyilagossága. Megvolt az első próbatétel, gondolta, és örült, hogy meg se mukkant.

Az egyik arc oly mértékben sérült volt, hogy jóformán csak kráterekből állt. Egyetlen füle volt, mutatós fül, úgy tapadt a fejhez, mint gomba a fa törzséhez, az arc többi része hiányzott, s ez még gipszből megformázva is sajnálatot ébresztett. Ha belegondolt, hogy egy hús-vér ember volt hozzá a modell… Lehunyta a szemét, hogy lélegzethez jusson, aztán újból kinyitotta, hogy tüzetesebben is megnézze az arcot, a művész szemével, megvizsgálva a formáját és hogy miként esik rá a fény. Jobb, ha még most gyakorol, ez a dolog legalább nem tud rá visszanézni. Felemelte a kezét, hogy végigsimítson az ujjaival a rücskös bemélyedésen, amely valaha a száj lehetett.

– Kit, drágám!

Megpenderedett. Természetesen Portia érkezett meg, a sápadt, festetlen arcú Portia, formátlan szobrászköpenyben, hevenyészett hajpánttal a fején. Túláradó mozdulattal széttárta a karját üdvözlésképpen, és anélkül hogy a cigarettáját elnyomta volna, megölelgette Kitet. Franciásan kétfelől arcon csókolta, s ahogy szétváltak, egy pillanatra összeért az ajkuk, ekkor azonban újabb léptek hangzottak fel, Portia halkan annyit mondott:

– Később folytatjuk, drágám – majd a legnagyobb lelki nyugalommal megfordult, és így szólt: – Eustache, hadd mutassam be, ő itt Kit.

A szobába lépő férfi idősebb volt, haja deres, és fáradtnak tűnt. Biccentett, mintha megkönnyebbüléssel töltené el, hogy Portia szavai megkímélik a felszínes csevegés kényszerétől.

– Portia megmutatta nekem az ön vázlatait – mondta jóformán akcentus nélküli angolsággal. – Van érzéke a portrékhoz. Csakhogy itt kemény munka folyik. Remélem, fel van rá készülve.

– Remélem én is.

Portia közbevetette:

– Ne butáskodjon, Eustache, én már felvilágosítottam Kitet, megvolt a fejtágítás. Jaj, nekem – tette hozzá Kit felé. – A hozzánk járó katonák fele amerikai, félek, az összes szlenget átvettem tőlük… Úgy értem, már elmondtam Kitnek, hogy hogyan is néz ez ki – fejezte be.

– Igen – mondta Kit. – Portia már felhívta a figyelmemet a légiriadókra, a bombázásra és a nemzeti fájdalomra is.

– Nem szólva a kurtább szoknyákról – egészítette ki Portia. – Az tényleg felháborító…

Kit beharapta az ajkát. Nem lett volna bölcs dolog nevetni; nem tudhatta, mennyit tud ez a Eustache akár Portiáról, akár őróla.

De Eustache csak megvonta a vállát.

– Háború van – jelentette ki. – Tesszük a kötelességünket. Ma Portia mellett marad. Ő majd mindent megmutat.

– Úgy lesz, és köszönöm…

– Két szabály van nálunk – folytatta a férfi. – Első: ez egy vidám hely. Ezek a férfiak nem páciensek, hanem nagyra becsült vendégek. Nálunk nevetés van és zene, lehet cigarettázni meg kártyázni. Az életüket adjuk nekik vissza, érti? A férfiasságukat.

– Hogyne, értem.

– Második – mondta Eustache úgy, mintha meg sem hallotta volna a választ. – Van egy arc, amelyikre kivételes figyelmet kell majd fordítania. Megértette? A sajátja. Ön is éppúgy maszkot visel majd, mint ők. Ha csak egy pillanatig is látszik magán a viszolygás, a döbbenet vagy a szánalom, akkor elbukott. Paradox, igaz? Új arcot adunk nekik, hogy kiléphessenek az utcára, de a miénk soha nem rándulhat meg az igazi arcuktól.

– Igen – felelte Kit –, megértettem.

– Helyes. Nehéz dolog ez, nagyon nehéz – csóválta a fejét Eustache, amivel mintha azt mondta volna, hogy Kit azt el sem tudja képzelni, aztán minden további nélkül kivonult a szobából.

Portia kuncogva nézett Kitre.

– Rémesen komor ember – mondta. – Látnád, amikor nevetni próbál a vendégek viccein. Tudja, hogy nem tehet mást, de nincs meg hozzá a képessége.

Kit elmosolyodott, aztán megkérdezte:

– Tényleg annyira nehéz, mint mondja?

– Drágám, olvastad a leveleimet. Nem leányálom, miért is lenne az? De nem ez a lényeg, hanem, hogy megéri a fáradságot. Különleges kihívás és remek gyakorlás a háború utáni időkre, gondolj csak bele, mennyivel érettebbek lesznek majd a portréid. – A kezét nyújtotta Kit felé, mintha keringőt hallott volna felcsendülni. – És együtt leszünk. Sokkal jobb ez, mint ha odahaza rostokolnánk tétlenül.

Kit megfogta a feléje nyújtott kezet, de ellenállt, amikor Portia maga felé húzta, nem akart ölelkezni, amikor bárki besétálhat.

– Örülök, hogy itt lehetek – mondta.

– Jól van. Erre gyere. Később majd megmutatom a szállásunkat is. Nem valami fényűző, de hála istennek, te nem vagy olyan szibarita, mint én. – Odavezette Kitet az ajtóhoz. – Jaj, drágám – tette hozzá, és a vállán át mosolygott rá. – Úgy örülök, hogy eljöttél! Meglátod, itt megcsinálod a szerencsédet.

– Tudom, hogy így lesz – felelte Kit.

Amikor kimondta, még el is hitte. Aztán ahogy megfordult a bőröndjéért, megakadt a szeme az egyik maszkon, amely a rajta lévő sebtől eltorzult, kaján vigyorával mintha más véleményen lett volna.

Fordította: Borbély Judit Bernadett

Bridget Collins: A pőre fény
KULT Könyvek sorozat
21. Század Kiadó, Budapest, 2025
384 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft