»Többtonnás súly köt ehhez a világhoz« | Dobronay László: Én jártam valahol

Fazekas Erzsébet |

Kit ne hozna izgalomba egy ilyen című könyv? Kiben ne volna fogékonyság a misztikus, rejtelmes, az irracionális jelenségek, a felfoghatatlanon túli világ (túlvilág) iránt? Nem lehet meglepő a vallomásom, magam is így vagyok (voltam?) ezzel. Megértem, hogy az olvasó izgatottan kapja kézbe e könyvet, s el se engedi, míg be nem hajtja az utolsó lapot is. Nekem csak annyi most a dolgom, hogy szigorúan arra intsem: legyen résen, nehogy csalódás érje. Talán nem egészen azt kapja, mint amire számított.

Figyelmeztettem magamat is, mégis belesétáltam a csapdába. Már-már mottónak választottam a címlapon is olvasható gondolatot: „Embernek lenni annyira nehéz, hogy egyedül Istennek sikerült” – azán rájöttem, elsőre ugyan mélyértelműnek hat, ám rövid mérlegelés után rájövök: Coelho hamis mélységű megállapításait idézi fel. Nos, én előre szóltam!

Dobronay László könyve is azt igazolja, amit sok élethelyzetben megtapasztalhattunk. Sokszor elég csak közbekérdezés nélkül hagyni, hogy valaki szabadjára engedje monológját, s hamar leleplezi magát. Könyv esetében elég, ha hagyunk valakit írni – előbb-utóbb a szöveg lesz önleleplező.

A könyv szerzője nyolc és fél éves volt, mikor megálmodta nagymamája halálát. Másnap a néni valóban meghalt, csak a szövegből nem derül ki, hogy akkor elmondta-e valakinek az álmát, vagy csak utólag tűnik szellemlátónak. A szerző többi életrajzi adatát nyilván sokan igazolhatják. 1989 óta a tévében dolgozott, felvételvezetője volt a népszerű A hét műsornak. Az adatok tárgyszerű ismertetése váratlan önfényezésbe csap át. „Egyre jobban beloptam magam mindenki szívébe, mindenkinek segítettem, első szóra ugrottam, ha intézni kellett valamit… modorommal, szerénységemmel sokakat megnyertem.” Hasonló stílusban folytatódik: „érdekes mélysége van a nézésemnek, a kék szememnek… Jó memóriámnak és megfigyelőképességemnek köszönhetően olyan dolgokat tudtam mondani, hogy sokan megnyíltak előttem. Észre se vettem, és az én akaratom szerint kezdtem irányítani az embereket.” Számomra ez már kezd hátborzongatóan Cipolla-i lenni, felidézve a Mario és a varázsló hipnotizőr-karakterét. „Voltak, akik nagyon jó embernek, jó fejnek tartottak, kis baráti mag alakult ki körülöttem.” A 14. oldalon járunk, amikor szót ejt irodalmi élményéről. Nagyon érdekesnek találta a Jonathan Livingston, a sirály című könyvet [Édesvíz Kiadó, 2005]. Talán ezért? „Saját életemre is példát mutató műnek gondoltam. Megerősítette bennem, hogy Jonathan sirályhoz hasonlóan én is különleges ember vagyok. Jól csinálok mindent, mennyi embernek segítek. Sokkal több vagyok a többieknél…” Olvasok, és kapkodom a levegőt! Mi ez a szöveg? Poénkodás, valaminek a paródiája vagy képletesen értendő? Mert ha nem, akkor itt baj van! (Kizárt, hogy látta szerkesztő ezt a szöveget…)

Az életrajzi beszámoló folytatásából megtudjuk, hirtelen döntésből egy évre feladta a tévés munkát, éles váltással önkéntes segítő lesz Skóciában, halmozottan sérültek mellett. Töprenghetünk, miként lehet gondozó bármiféle szakmai előképzettség nélkül? Amúgy elkötelezettségét jól példázza öröme, hogy érkezése után két hétig semmit se kell csinálnia. Utazgathat. A turistáskodás nyilván jól sikerült, mert közben ráérzett új munkakörére, amit tévésként nem ismerhetett. Magabiztosan számol be a gondozóként bevezetett technikákról. „Próbáltuk kiteljesíteni a gyerekek érzékelését. Vízben pacskolva tanítottuk nekik a hideg-meleg közötti különbséget. A kemény és lágy szőrű kefék érintésével a bőr érzékelését finomítottuk.” Elmeséli, hogy iskola után mindenféle közös programot csináltak: avart gereblyézték a ház mellett, taligába rakták. „Sétáltunk a környéken, a helyiek mosolyogva köszöntöttek, elismerő pillantást vetettek felém.” A sérültek gondozásának terhe alól kiszabadulva, heti szabadnapján skót fiatalokkal találkozott. Nyelvtörténeti ismereteket szerzett tőlük, hiszen „ők is állították, mi rokon nép vagyunk”.

Egyre kíváncsibban próbálom kitalálni, milyen lehetett ez az önkénteskedés, (gyógy)pedagógiai ismeretek nélkül. A szövegben nem sok támpontot találok: a házban két korosztály lakott, 12-14, illetve 16-17 évesek. A szerző négy halmozottan sérült fiú mellé került. „Nem fogtam fel, miért nem tudnak bizonyos dolgokat megtenni, amikor már réges-rég képesnek kellene lenniük rá, mindenféle segítség nélkül. Gondoltam, majd én behozom velük a lemaradást, és nem hagyom rájuk azt, hogy olyan tempóban fejlődjenek, amit saját maguknak diktálnak. Már a második héten elkezdtem megmutatni, hogyan mossák a fogukat. Nem hagytam, hogy csak úgy kilógjon szájukból a fogkrémes kefe.” Alig várom, hogy elérjem a 25. oldalt, mert sokat tapasztalt szerkesztőm szerint, ha addig egy könyvben nem találok megragadható, irodalmilag értékelhető szövegezésű, hiteles üzenetet, akkor feltétlenül csukjam be, s fordítsak neki hátat. Már csaknem így teszek, mikor elém kerül a sor, amiből kiderül, a szerző milyen értelmi sérültekről beszél. A 17 éves, erős alkatú Scott epilepsziás. Rohamai során nekimegy a kisebbnek, az autistának. Paul az összes mesekönyvet kívülről fújja, meghallva a lapszámot, szó szerint felmondja, ami ott olvasható. Különben nehezen viseli el az emberek közeledését.

A szerző közeledését és közelségét már nem kellett sokáig elviselnie. A karácsonyi szünet után megbízói megváltak tőle. Arra hivatkoztak: „az, ahogyan én segítettem a rám bízott fiúkat, nem egyeztethető össze az iskolának a Rudolf Steiner öröksége szerint megfogalmazott házirendjével.” (Ezen már meg sem lepődöm.)

Hátat fordítva a gyógypedagógiai próbálkozásnak, 1993-tól újra a MTV-nél dolgozik – „úgy folytatódott minden, mintha meg se történt volna a féléves skóciai út”. Életében új elem: szert tett egy piros sportkocsira. Vagánykodik, élvezi a sebességet. Siófokról fél óra alatt ér a tévészékház elé. Ám egy napon, késésben lévén, hajmeresztő előzésbe kezd, s ettől kezdve – a  könyvben is – minden hajmeresztő lesz. A szöveg is lassacskán azzá válik, amit a cím ígért. A balesetező fiú beszámolójában nehezen felülmúlható képtelenségeket olvashatunk. A szerző érzékeli, amint kocsija egy busz elé pördül, az ellenkező sávba. Közben a volán fölött és alatt is lát minden egyebet. „A vezető ijedten markolta a kormányt, teljes erejéből nyomta a féket.” Még azt is látta, hogy a buszvezetőt „kiverte az izzadtság (sic!) olyannyira, hogy láttam a homlokáról az arcába folyó cseppeket.”

• Olvass bele!

Ezt követően jön egy jó mondat: „Minden olyanná vált, mint amikor a folyamatos mozgókép, fényképek sorozatává esik szét.”  Ezt olvasva döntök úgy, folytatom még egy kicsit. Lesz, ami lesz! Aha, a szerző végül nem a busszal ütközött, hanem fának csapódott. „Az, ami akkor történt, most is jelen időben van előttem.”

Ami a baleset pillanatait követte, két síkon zajlik – a második sík a szellemvilágé. A sérült főszereplő tudja, mi történt. Látja a fára tekeredett roncsot, kiszáll belőle és kuncog magában. Min is? Hát ezen: „még jó, hogy nem én vagyok az érdekes, ahogy itt ácsorgok az út mellett, hanem az összetört autóm.” Mivel ő csak szellem, átmennek rajta azok, akik kiszálltak a teherautóból segíteni. De nemcsak az út szélén áll, ott van a közeli műhely portáján is, hallja, hogy a fiatal kocsikísérő mentőt kér. Látja a hívást fogadó mentődolgozót, amint az ő adatait jegyzi. Sőt: az otthon, lázasan fekvő kisfiát is látja, s eközben azt is érzékeli, mi zajlik a baleseti helyszín mellett elhaladók fejében. „Volt, aki sajnálta azt, aki benne ült, de akadt olyan is, aki csak megállapította magában, hogy az, aki az autót vezette, annak már lőttek.”

Majd fényt lát. „Szembenéztem evvel a hatalmas erejű fénnyel, aminek hatására mindennek a színe megváltozott körülöttem… Sokkal erősebb volt, mint a nap kibocsátotta nappali világosság, mégsem bántotta a szemem, bele tudtam nézni. Egy ajtóból kiáradó fényen át egyszer csak megjelent egy alak.” Ez a fény azonban mégis csak elhomályosíthatta a szerző tisztán látását, mert normál fényviszonyok között nem írhatott volna le ilyen mondatot: „Próbáltam fölemelni a karom, de az fénylett, pulzált, remegett. A kezem állaga körül fény gomolygott….” A kéz állaga? – no, ez már túl sok… Itt az idő, ki kell lépnem ebből a történetből, még akkor is, ha elvileg itt kezdődne, amit a könyv címére rákattanó olvasó várt. Mert halott apja most itt áll előtte, a fényben, s hozzá beszél: „Túl korán jöttél. Nem kellett volna még meghalnod. Akit eddig magadnak gondoltál, az ott ül az autóban.” A fiú tanácstalankodik: „Mi az, hogy akit eddig magamnak gondoltam. Hiszen eddig mindig is magamat gondoltam magamnak.” … „Te már nem a tested vagy. A tested, akinek egykor gondoltad magad, az autóban van.” – és az apja olyan megnyugtatóan mosolygott rá, hogy erre már megmozdult. Körbelibegte a roncsot, megnézte a benne lévő testet, az anyajegyekről felismerte magát. „A felismeréssel mintha többtonnás súly esett volna le rólam… Mindaz, ami ehhez a világhoz kötött.”

Így megy ez még tovább is, de én most leállok. Elvégeztem a dolgomat: a hiteltelen és értelmezhetetlen skóciai kalandot kritikával illettem – és néhány mondattal megdicsértem az amúgy szintén hiteltelen továbbiakat. Pedig a sokféle érzékelés együttes láttatása igazán ügyes fogás. Ez a könyv akár érdekes is lehetne, ha a kiadó szerkesztője (ha volt ilyen!) fegyelmezettebb fogalmazásra ösztönözte vola a szerzőt, vagy ő maga szigorúbb lett volna. A szerkesztő általában különös gondolkodású személy: egyszerre képviseli a szerző és az olvasó érdekeit. Ezért javasolhatta volna a szerzőnek: legyen rövidebb a nekifutása a(z al)címben ígért élménynek. De ha már az egész előéletét beletette, akkor mérsékelje a hiúságát és önmaga feldicsérését, mert az eltávolítja a lehetséges olvasót. Hasonlóan ellenszenvet keltő kitérő a skóciai önkénteskedés. Nagyon úgy tűnik, a szerzőt senki nem figyelmeztette, hogy a terjedelemnövelő kitérők elvonják a figyelmet az érdemi kérdésről: mit érzett a baleset közben és után.

A halálközeli élmények megfogalmazása mindig nagy olvasói érdeklődésre számíthat. Különösen, ha irodalomként is kiemelkedő mű születik. Nagy kár, hogy Dobronay Lászlónak – bár sikerült visszajönni a halál közeléből – az írással kevesebb szerencséje volt.

Dobronay László: Én jártam valahol
– Egy halálközeli élmény igaz története
Alexandra Könyvesház, Pécs, 2025
256 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 4500 Ft,
e-könyv változat 3749 Ft
ISBN 978 615 111 0362 (papír)
ISBN 978 615 111 0379 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Dobronay László 1993. július 23-án reggel az akkori munkahelyére, a Magyar Televízióba tartott. Egy műszaki hiba következtében elveszítette uralmát az autója fölött, és fának ütközött.
Négy és fél percig tartó halálközeli élményt élt át, amíg az őt mentő férfi újraélesztette és visszahozta a halálból.
A kórházban súlyos arc- és fejsérülésének műtétje közben két hétig tartó kómába került. Az intenzív osztályon dolgozó nővér épp ellátta, amikor felébredt a kómából, és aznap este azzal kereste meg a lábadozó Lászlót, hogy közvetlenül a magához térése után papírt és tollat kért tőle, és reszketeg írással ezeket a szavakat vetette egy kockás füzetlapra, a végén átszakítva a papírt: Én jártam valahol…
A nővér látogatása döntés elé állította Lászlót: vagy tovább folytatja a baleset előtti életét, vagy valami újba kezd.
Úgy döntött, új utat választ. Elmondta a nővérnek – és az azóta eltelt évek során az egész országot bejárva több ezer, talán több tízezer embernek –, hogy mit élt át a testét elhagyva.
Interjúi, beszélgetései megtalálhatók a sajtóban és a videomegosztó csatornákon, most pedig könyv formában is a nagyközönség elé kerülnek páratlan tapasztalatai.