Eszterháza csak egy lenne ǀ Malina János: L’isola incantata

D. Magyari Imre |

Mindenekelőtt, hangsúlyosan, még a cím lefordítását is megelőzve: ezt a kiadványt könyvként, könyvtestként is jó kézbe venni. Témájához méltóan gyönyörködtet és megnyugtat, kiemel a hétköznapokból, mint egy Haydn-szimfónia. Elég csak rápillantanunk, belelapoznunk egy boltban: szépek a betűi, szép a papírja, szép a Rácz Julianna tervezte borítója. Rajta egy kortárs festő Bécsben készült Haydn-portréja, lent egy szintén 18. századi metszet, az előzéklapokon pedig egy pianoforte (magyarul fortepiano) kíséretű duettrészlet, illetve egy gyászinduló az igencsak érdemdús Giuseppe Sarti egyik, Eszterházán is bemutatott operájából.* A könyv mindenesetre észrevétlenül elindít bennünket a 18. századba, amiben, úgy képzeljük egy pillanatra, jó volt élni, főleg Eszterházán, s főleg akkor, ha az ember herceg volt évi hétszázezer gulden jövedelemmel. (Haydn egyébként évi hétszáznyolcvankét és fél guldent kapott, ami jónak számított.)

Én, fotelomban hátradőlve, hallgatva Haydn csodálatos szimfóniáit Fischer Ádám vezényletével, igen szívesen időztem Eszterházán, olvasva Malina János egyszerre tárgyilagos és lelkes sorait, mindenre kiterjedő fejezeteit. Ahogy mindenki más is, köztük Mária Terézia, aki 1773 szeptemberében látogatott ide, ebből az alkalomból avatták fel, Haydn báboperájával, a marionettszínházat.

Eszterháza, a hajdani Süttör, aminek egy része 1766-ban kapta új nevét, 1950 óta pedig az immár várossá vált Fertőd része Süttörrel együtt, persze sziget volt a maga korában is. Hogy ezt mennyire érezte egy alacsonyabb rangú alkalmazott vagy akár egy jobbágy, fogalmam sincs. Vagy akár Haydnnak, aki a császárvárosból visszatérve ezt írta ottani barátnőjének, Genzingernének (kinek férje a gróf orvosa volt): „Nos – itt ülök ordas magányomban – elhagyatva – mint szegény árva … telve az elmúlt szép napok emlékeivel…”

A könyv élén álló kifejezés „elvarázsolt sziget”-et jelent, két, ott bemutatott opera címében is szerepelt. Malina János teljes joggal véli úgy, hogy a herceg birodalma „valamiféle szigetet képezett a magyar ugaron”. A világot mindenesetre az ilyen szigetek teszik elviselhető, esetleg vonzó hellyé. A szigetek legfontosabb tulajdonsága talán az, hogy nem túl nagyok, sőt olykor határozottan kicsik, szélsőséges esetben lakásnyiak, fotelnyiek. Párizs nem sziget, de a Luxembourg-kert az, nekem mindenképp. Bécs sem, de a Café Sperl biztos az, kár, hogy Haydn nem lehetett a vendége, 1880-ban épült. Pedig Bécs Gumpendorf nevű külvárosába, a mai Haydngasséba költözve nem is lakott volna túl messze tőle…

Malina János, aki hajdan matematika szakot végzett, ugyanúgy, mint Esterházy Péter, s aligha gondolta, hogy majdan olasz című kötetet ír, ahogy Esterházy sem, hogy egyik felmenőjét idézve latin címűt (Harmonia cælestis), a 18. század második felében bő két évtizedre felragyogó Eszterházát és lakót idézi meg, élükön magától értetődően a már a kortársak által hol Fényesnek, hol Pompakedvelőnek nevezett Esterházy Miklós herceggel és alkalmazottjával, Joseph Haydnnal. Rendkívül olvasmányosan, szórakoztatóan és érdekfeszítően, már persze azok számára, akik el tudnak gondolkodni mondjuk azon a roppant lényeges, ámde megválaszolhatatlan kérdésen, miért nem szerette Mária Terézia Haydn operáit. (Bár megválaszolható: csak.) Malina azt írja az Előszóban, hogy könyve a „mérhetetlenül szép és izgalmas tárgya iránt érdeklődő nagyközönség igényeit tartja szem előtt”. Kérdés, ma Magyarországon tarthatjuk-e nagyközönségnek emberek azon csoportját, akik minden további nélkül értik a következő félmondatot: „Haydn valahogy úgy viszonyul Mozarthoz operaszerzőként, mint Rameau Lullyhoz…” Én, szomorúan, sokkal inkább szektát mondanék, amibe magamat sem merném sorolni. Igaz, a mondatok többsége nem ilyen többismeretlenes egyenlet…

De például mindenki számára érthetőek a következő sorok: „…bizonyos, hogy Haydn mindenre nyitott, rendkívül széles érdeklődésű ember volt; ez terjedelmes londoni naplójának minden lapjából sugárzik. Rendkívüli tehetségén kívül legendás szorgalma … tette lehetővé, hogy kiemelkedjen nem csupán a falusi létből, hanem a bécsi kórusból való kiöregedését követő, bénító nyomorból is. De a tehetség, a fegyelem és a mély vallásosság együttesen is csak kétdimenziós képet ad erről a gazdag személyiségről, amelynek az időről időre előtörő, magas hőfokú érzelmek, a természetszeretet, az intenzív szexuális vágy és az elementáris erejű humor is szerves része.”

• Olvass bele!

Ezt nem a zenetörténész írja, hanem egyszerűen egy érzékeny ember, aki tudósként leginkább a „»Papa Haydn« joviális, pedáns, kissé megmosolyogtató” kliséjének az utókorban rögzült képét szeretné megcáfolni. (Megjegyzem: ennél hamisabb és szörnyűbb kép csak Schubertről alakult ki a magyar Berté Henrik 1916-os operettje, a Dreimädlerhaus [Három a kislány] nyomán.) És Malina közben azt is tudja, hogy a „kétdimenziós képet” rendkívül nehéz háromdimenzióssá tenni, hisz egy bizonyos ponton túl minden homályba vész, talán éppen az, amire a legkíváncsibbak lennénk. De a szerzőnek nincs oka elégedetlenségre: mindent megtett, amit egy rendkívül gondos és empatikus tudós megtehet. Könyvét ugyanakkor egy zenetörténész is nagy haszonnal és élvezettel forgathatja, és korántsem csupán azért, mert figyelme még a kottamásolók tevékenységére is kiterjed, különös tekintettel Johann Schellingerre.

Nyilván alkatomból következik, hogy Haydnhoz még közelebb kerültem, Esterházy Fényes Miklós herceg viszont változatlanul rejtély maradt számomra. Miért volt szüksége erre az egészre?

A könyv Utóhanggal zárul, amiben a szerző az eszterházi operajátszás jövőjéről elmélkedik. Az Eszterháza mindennapjai fejezetben rövid hírt idézett a pozsonyi német lap, a Preßburger Zeitung egyik 1775-ös számából (amit aztán hosszú beszámoló is követett kiküldött tudósítójuktól): „Az Esterházy-féle ünnepségek, amelyek napokon át tartanak, a közbeszéd szerint hercegi, sőt azt is túlszárnyaló pompát sugárzó események.” Ez a kurta írás fejeződik be a szentenciózus mondattal: „Eszterháza csak egy van.”

Ennek jegyében Malina János így fogalmaz: „Itt … lehetséges volna a korabeli színháznak, az egykori prózai és operaelőadások hasonlíthatatlan atmoszférájának és élményének felidézése és bemutatása a Haydn és Mozart által megélt és őket inspiráló formában – amit a legjobb modern létesítmény sem lenne képes érzékeltetni.” S erre a következtetésre jut: „…létrehozhatnánk a világ egyetlen egész évben játszó 18. századi színházát.” Merész következtetés? Vagy merész ugyan, de „nagyon is reális”?

Magam az utóbbit gondolom.

– – – – –

* A Giulio Sabino „ugyan jól ismert antik történetet dolgoz fel, de a hatalmas, föld alatti börtönjelenet, illetve a főhőst bátran és emberfeletti erőfeszítéssel támogató hitves alakja … óhatatlanul a 19. század eleji francia »szabadító operát«, illetve Beethoven Fidelióját juttatja eszünkbe.” Sarti egyébként egész Szentpétervárig eljutott, sőt II. Katalin udvari muzsikusa volt…

Malina János:
L’ isola incantata
avagy Joseph Haydn
és az eszterházi operajátszás 1768–1790
Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Budapest, 2023
352 oldal, teljes bolti ár 5590 Ft,
online ár a kiadónál 4472 Ft
ISBN 978 615 506 2605

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Aki Eszterházát keresi a térképen, jól teszi, ha nagyítót használ, sőt még ez sem elég, ha nem tudja: a városkát 1950 óta Fertődnek hívják. Ez a kicsiny hely vált a 18. század második felében Európa egyik kulturális gócpontjává, melyet még a kényes ízlésű Goethe is „tündérbirodalomnak” nevezett, s ahonnan látogatása után Mária Terézia is elégedetten távozott.
Mindez két főszereplőhöz köthető. Egyikük Joseph Haydn, aki másodkarmesterként, majd zeneigazgatóként, hangszerjátékosként és szinte minden műfajban alkotó, rendkívül termékeny zeneszerzőként jó negyedszázadon át volt szoros kapcsolatban ezzel az elvarázsolt szigettel (isola incantata), Eszterházával. A másik a munkáltatója, Esterházy „Fényes” Miklós herceg – ő volt a helység felvirágoztatója, a főúri udvar zenei és színházi életének inspirálója és nagyvonalú mecénása.
A herceg erős igénye és nyitottsága a művészetek befogadására, illetve a tehetségét kibontakoztató Haydn zsenialitása hozta létre a legköltségesebb előadó-művészet, az opera otthonát ezen a valószínűtlen helyszínen. A többszáz férőhelyes eszterházi operaház az európai nagyvárosok – Pozsony, Bécs, Párizs – műsorrendjéhez mérhető programmal és előadókkal dicsekedhetett.