Újraírt történelem? | David Graeber, David Wengrow: Mindenek hajnala

Marosán György |

Két dolog alakítja az első benyomásaimat, amikor kézbe veszek egy könyvet: az egyik a cím, a másik a méret, vagyis a terjedelem. A cím kissé rejtélyes üzenetét pontosítja az alcím: Az emberiség új története. Ez azt ígéri, segít tisztázni az emberi történelem induló szakaszának sok, ma még homályos részletét. Nos, a méret zavarba ejtő lehet: ugyanis ez esetben egy 686 (!) oldalas könyvről van szó. Igaz, ebből 75 oldalnyi a bibliográfia, de a főszöveget is bőséges lábjegyzetanyag támogatja meg.

A méret azonnal komoly elismerést váltott ki belőlem, de bevallom, némi szorongást is. Számomra növelte a könyv értékét, hogy az egyik szerző, David Wengrow írt a mű születésének körülményeiről is. Ahogy fogalmazott: „több, mint tíz éven át szívta el folyamatosan az energiánkat… Úgy és akkor írtunk, ahogyan és amikor jól esett, így a könyv egyre inkább napi elfoglaltsággá vált.” Csakhogy a másik szerző, David Graeber „alig több mint három héttel azután, hogy végeztünk e könyv megírásával, 59 évesen meghalt.” Lesújtott Wengrow közlése, de a könyv ettől egyre érdekesebbnek tűnt.

Napjainkban az emberiség éppen korszakváltásra, „nagy ugrásra” készül, elmosódnak a jövő körvonalai, és egyidejűleg bizonytalanabbá válik a múlt is. Ilyenkor az eddig tisztázottnak tűnő kezdetekről is felerősödik a vita, és felvetődik a kérdés: vajon milyen irányt vesz a jövő, ha mégsem az eddig ígért (vagyis valószínűnek mondott) menetrendet követi. Támpontokat keresve ezért a múlt történelmi fordulatai felé fordulunk: vajon amazok hogyan is mentek végbe. Ez a megnövekedett érdeklődés egész sor olyan kutatást hív életre, melyek azt sugallják: a dolgok nem is pontosan úgy történtek, ahogyan eddig hittük.

Graeber és Wengrow könyve ebbe a helyzetbe illeszkedik, és jó példája a magyarázatokat újragondoló irányzatnak. Jó példa, mert egyrészt tények hatalmas mennyiségére támaszkodva állítják: a történelem több tízezer évnyi kezdeti szakasza az eddig elfogadott sémáktól eltérő módon formálódott. Másrészt mert érvelésük, ami tudományosan ellenőrzött tényeken alapul, a szakembereket új szintézis megalkotására ösztönözheti. A könyv tehát – bizonyos értelemben – újrarajzolja az emberiség gyermekkoráról bennünk élő képet. Felhívja a figyelmet a múlt különös ellentmondásaira és a hivatalos magyarázatokba nehezen beilleszthető tényekre, amiket az elfogadott elméletek nem kellően vettek figyelembe – állítják a szerzők.

• Olvass bele!

Mindig érdekeltek a könyvekben azok az idézetek, amelyekkel a szerző indítja és befejezi a művet, mert – tapasztalatom szerint – bepillantást nyújtanak törekvésébe. Az első fejezet (Búcsú az emberiség gyermekkorától) ezzel a Jung-idézettel indít: „Olyan időszakban élünk, amelyet a görögök az »istenek (azaz az alapvető elvek és jelképek) átváltozásához« alkalmasnak, azaz kairosznak neveznek.” A könyv végén – visszaidézve a kairosz fogalmát – a szerzők azzal zárják gondolatmenetüket: az emberiség ismét egy olyan korszakhoz érkezett, amelyben a viselkedésünk referenciakeretei átalakulnak, és alapvető változások jelei tűnnek fel. Az emberiség múltjának részbeni újraírásával éppen azt érzékeltetik: világunk gyökeresen átalakul, ami totálisan átrendezi a jövő perspektíváit. A könyvet éppen ez teszi időszerűvé: az előttünk álló, reánk váró és elkerülhetetlen változások megértéséhez, az elmúlt évszázadok narratíváinál messzebbre kell visszatekinteni. Ez késztette a szerzőket arra, hogy újra végigjárják, és ahol szükségét érezték, ott újraértelmezzék az emberiség fejlődésének hajnalát.

Megszoktuk, hogy a tudományok szemléletét József Attila sorai fejezik ki leginkább: „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.”.Ennek nyomán, a kutatók mindig arra törekedtek, hogy az egymástól távoli és eltérő időben élő közösségek életének szinte áttekinthetetlen sokféleségben fedezzenek fel szabványos(ítható) mintákat. A könyv szemléletét azonban inkább a Faust ismert sorai tükrözik: „Fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld.” Ahol tehát az uralkodó tudományos narratíva a fejlődés minden közösségre érvényes szabványos modelljét mutatja fel, a könyv viszont az olvasó elé tárja a szinte áttekinthetetlenül színes és változatos egyediség mintáit. A hagyományos megközelítés a jelenségek gazdag sokféleségét rejti a szabványos minták mögé, ezzel szemben a mű szerzői a szabványos fejlődés menetét burkolják a sokféleség leplébe. Mint fogalmaznak: „A világtörténelemről szóló bevett narratívák egyik legveszélyesebb aspektusa éppen az, hogy mindent kiüresítenek, sztereotípiákra redukálják az embereket.”

Bár hozzám közelebb áll a tudomány hagyományos – univerzális modelleket és ismétlődő mintákat kínáló – megközelítése, mégis versenyelőnynek tekintem (és kifejezetten élveztem), hogy a könyv számtalan példájával folyamatosan emlékeztet a valóság sokféleségére. Ez egyébként sokkal jobban felkeltheti az átlagolvasó érdeklődését, mint a szabványos fejlődésmenet felrajzolása. A szerzők nyíltan felvállalják az egyediséget hangsúlyozó megközelítésüket. A már említett első fejezetben így fogalmazzák meg törekvésüket, ami egyben meghatározza a könyv szemléletét: „Világítsuk meg néhány rövid példával, miért tévesek többségükben az emberi történetről alkotott átfogó elképzelések.”

Nyilván sokakat meghökkent A jégkorszak kiolvasztása fejezet megállapítása: „származásunkat tekintve mindannyian afrikaiak vagyunk.” Ez a nyilvánvaló tény arra kell emlékeztessen: fokozatosan fedeztük fel, laktuk be és vettük birtokba egész bolygónkat. Kezdetben, mindenütt elegendő szabad tér nyílt előttünk, s ez lehetővé tette, hogy másoktól független, saját kis közösségekben éljük életünket. Ez a helyzet azonban fokozatosan, de gyökeresen megváltozott. Részletesen elemzi A kultúrák eredete és a magántulajdon eljövetele című fejezet: „Hogyan ment össze a legtöbb ember tere a populációk növekedésével a történelem során.” Ez a kérdés napjainkban a fejlődés alapvető problémájává vált, de közben még össze is kuszálódott. Mára ugyanis letagadhatatlan a globális egymásra utaltság, de az is, hogy a környezet immár fenntarthatatlanná vált. És ekkor váratlanul új és kiszámíthatatlan fenyegetés képe tűnt fel a horizonton: az emberiség globális demográfiai összeomlásának – igaz még csak távoli – lehetősége.

A szerzők igen bátran közelítik meg a történelem sokszor kiszámíthatatlan folyamatait. Ennek jellegzetes példája az Adónisz kertjei című fejezet, amely sajátosan foglalkozik a gyűjtögető, halászó-vadászó életforma át(-nem-)alakulásának kérdésével: „A meg nem történt forradalom, avagy hogyan tudták elkerülni a neolitikus népek a földművelést?” Az ilyen kérdések megválaszolása során gyakran beleütköznek – és ilyenkor átlépni kénytelenek – a szaktudományok bizonyos informális korlátait. Egyértelműen utal erre az egyik alfejezet címe: „Lépjünk be egy akadémiai NO-GO zónába, és taglaljuk a neolitikus matriarchátusok lehetőségét!” Vagyis nemcsak a kutatómunka során, hanem a nyilvánosság előtt is vállalják a tudományos közösségben népszerűtlen nézeteket és megközelítést, valamint a feltárt eredményeket.

A mű mondanivalójának befogadását megkönnyíti, hogy a fejezetek többnyire egy összefoglaló jellegű és a következőre átvezető kérdéssel végződnek. Az Adónisz kertjei így zárul: „Ha a mezőgazdaság melletti elköteleződés tényleg az erőszakos uralomtól távolodó pályára állította az emberiséget, akkor mi siklott félre?” A következő fejezet (A szabadság ökológiája) ehhez kapcsolódva azzal indít: „Hogyan ugrándozta, botladozta és blöffölte körbe először a világot a mezőgazdaság?”

A könyv megállapításait nem pusztán napjaink szemszögéből kell értelmezni – erre mindvégig gondoljunk. A bemutatott társadalmi esettanulmányok logikája csak a történelem egészének távlataiba illesztve érthető meg. Erre utal a szerzők – első pillantásra akár napi politikai üzenetet hordozó – elemzése, amit a következő alcímmel vezetnek fel: „Egy neolitikus tanmese: Közép-Európa első gazdálkodóinak hátborzongató és megdöbbentő sorsa.”

A könyv a legnagyobb figyelmet az állam kialakulásának és fejlődésének szenteli – csaknem 100 oldalon. A szerzők, az államot, három tényező együttműködéséből eredeztetik, ezek: „az erőszak feletti kontroll, az információk feletti kontroll és az egyéni karizma.” Úgy látják: az állam működtetése szempontjából a leghatékonyabb az erőszakkal való fenyegetés, míg a legkevésbé időtálló a karizma. A könyv sok szemléletes, de kevéssé ismert példával bizonyítja: az együtt élő emberek alkotta közösség méretének növekedésével egyre nélkülözhetetlenebbé vált valaminek a létrehozása, ami sokféle végrehajtó modulból tevődik össze és hierarchikus felépítésű. Ez pedig az állam. Ez az oka, hogy az „állam kialakulásának nevezett folyamat valójában zavarba ejtően sokféle dolgot jelenhet.” A szerzők által felrajzolt utat követve végül elérkezünk a modern világ születéséhez, ahonnan: „visszatérhetünk oda, ahonnan elindultunk.” A kezdetekre való emlékezés azért olyan fontos, mert ráébreszt: miért is olyan nehéz megérteni távoli elődeink életkörülményeit és közösségeinek szerveződését.

Gyakran találkoztam a könyvben olyan megállapításokkal, amelyeket én másként látok vagy amiket az általam ismert tudományos modellek másként értelmeznek. Ennek ellenére élvezettel forgattam. Olyan társadalmi példatárnak tekintettem ugyanis, ami kitölti történelmi ismereteim hiányait, miközben az eseményeknek egy olyan olvasatát mutatja be, amilyennel eddig még nem találkoztam. Példái azzal szembesítettek, hogy a történelem jóval változatosabb annál, mint amilyennek eddig ismertem. Különösen időszerű az utolsó fejezet elgondolkoztató intése: „A radikálisok és reakciósok 19. századi vitái valójában sohasem zárultak le. Különböző formákban mind a mai napig folytatódnak.” Ráadásul „a történelem nagy, mitikus értelmezési keretei, amelyekre évszázadokon át támaszkodtunk, egyszerűen nem működnek többé.” A változások szédítő üteme miatt még arra sem lehet számítani, hogy „a bevett elméletek hívei lassan kihalnak”.

Új szintézisekhez csak a tényeken alapuló, szabad vita vezethet el. Ehhez pedig kitűnő alapot kínál Graeber és Wengrow könyve.

– – – –

Emlékeztetem a mai olvasót, hogy a könyvet angol nyelven olvasta Paddington kollégánk, és 2022 decemberében számolt be róla. Az érdeklődőknek ajánlom figyelmébe az ő írását is. A szerk.

David Graeber, David Wengrow: Mindenek hajnala
Fordította: Ábrahám Zoltán, Tóth Gábor
Helikon Kiadó, Budapest, 2025
686 oldal, teljes bolti ár 8499 Ft,
online ár a bookline.hu-n 7649 Ft,
e-könyv változat 5599 Ft
ISBN 978 963 479 8859 (papír)
ISBN 978 963 620 3887 (e-könyv)

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Tényleg volt az emberiségnek eredeti állapota? Valóban egyenes út vezetett a gyűjtögetéstől a letelepedésig, a mezőgazdaságtól a városokig, a városoktól pedig a kapitalizmusig? Vagy mindez nem több mítosznál, és az emberiség sokkal bonyolultabb és érdekesebb úton jutott el napjainkig? Ebben a világszerte tudományos bestsellerré vált, Orwell-díjra jelölt, roppant szórakoztató könyvben két szikrázóan okos, mindig vitakész elme, az antropológus David Graeber és a régész David Wengrow alapjaiban kérdőjelezi meg az emberi történelemről alkotott eddigi képünket, és gondolja újra mindazt, amit a tulajdon, a városok, a demokrácia, a rabszolgaság vagy épp az egész civilizáció eredetéről tudni véltünk.

David Graeber (1961–2020) amerikai antropológus és anarchista aktivista, az Occupy-mozgalom egyik vezéralakja, a kortárs baloldali gondolkodás ikonja. Magyarul a Bullshit munkák szerzőjeként lett ismert, nagy történelmi áttekintései sorát pedig az adósság világtörténetéről írt munkájával (Debt: The First 5000 Years) kezdte meg – és korai és váratlan halála miatt a Mindenek hajnalával zárta.
David Wengrow (1972) brit régész, a Londoni University College professzora. Véleménycikkei a Guardian és a New York Times lapjain jelentek meg, nagy kérdéseket boncolgató, átfogó történelmi könyvei az írás, a gazdálkodás és a városok (What Makes Civilization?), illetve a szörnyábrázolások (The Origins of Monsters) eredetét kutatják.