Elveszett gyarmatbirodalom | Éric Vuillard: Tisztességes kiút

Pál Attila |

Miként lehetne és miért lehetetlen méltósággal és különösebb veszteség nélkül kihátrálni egy olyan kínos helyzetből, amit magunk idéztünk elő? Ezt a kérdést feszegeti a Goncourt-díjas francia író és filmrendező regénye. A New Yorker folyóirat által a 2023-es esztendő legjobb könyvének választott mű laza szerkezete, nyelvi szikársága leginkább forgatókönyvvázlatra hasonlít. Nincsenek benne hosszú leírások, sem aprólékos lélekboncolás, sem erkölcsi prédikáció. Szinte csak a nyers tények, politikai és katonai személyiségek tömör jellemzése. De azok mindent elmondanak a politikai dilemmákról, a szereplők hozzáállásáról, a történtek politikai, anyagi és morális okairól, valamint következményeiről.

A szinte az egész világot átfogó francia gyarmatbirodalom szövete a 20. század derekán kezdett felfesleni. A harmincas évek négritude mozgalma még csak Afrikában és a karibi térségben ébresztette fel a (fekete) nemzeti büszkeséget, a második világháború és a japánok kényszerű kivonulása után az indokínai térségben is új erőre kaptak a függetlenségi törekvések. Olyannyira, hogy a Ho Si Minh vezette vietnámi hazafiak át is vették az uralmat az ország északi része felett. A franciák még sokáig nem hitték el, hogy vége szakadhat a hatalmas és nyersanyagokban, ásványkincsekben rendkívül gazdag gyarmat gátlástalan kizsákmányolásának. Nem hitték el, hogy a jórészt helyi földművesekből, munkásokból verbuvált, kezdetleges fegyverekkel „hadonászó” vietnámi harcosok ellent tudnak állni – mint ahogy bő egy évszázadon át nem is tudtak – a gyarmati seregnek. Pedig az szervezett, modern harceszközökkel felszerelt haderő volt, amit kiegészítettek az afrikai külbirtokokról átvezényelt, alig kiképzett fekete bőrű regrutákkal – többnyire félrevezetett suhancokkal. A francia katonák, különösen a magas rangú tisztek hamis „európai fensőbbségtudatuktól” elvakulva sétagaloppnak vélték a partizánok elleni harcot, különösen hogy a legforróbb tűzvonalba csak ritkán tévedtek. Lebecsülték a dzsungel és a trópusi körülmények – forróság, pára, betegségek stb. – erejét is. Csupán a megszerezhető anyagi javakra koncentráltak.

A mű az 1950-es évek elején, néhány évvel az első indokínai háború végét jelentő Điện Biên Phủ-i (ejtsd: zien bien fu) ütközet (1954) előtt kezdődik, és lényegében két síkon zajlik. Elöljáróban azonban ízelítőt kapunk arról, hogy a két világháború között (alighanem korábban és később is) milyen embertelenül bántak a munkásokkal a francia tulajdonban lévő kaucsukültetvényeken. Egy 1928-as ellenőrzés során a nyersanyagot felhasználó francia gyáróriás Párizsból érkezett munkafelügyelője is elborzadt, amikor látta a munkakörülményeket az alkalmazott barbár módszereket.

• Olvass bele!

Az egyik színen a párizsi parlamenti és kormányzati közeg, ebben úgy tűnik, a szereplők számára a távoli vidékeken zajló háború csupán valami bábszínház vagy ólomkatonák játéka. Legrosszabb esetben is csak adminisztrációs kalamajka, ami majd megoldódik valahogy, mert az nem lehet, hogy mégse… A kérdés csak az, mennyi pénzt lehet közvetlenül vagy áttételesen kisajtolni belőle. A küzdelem tétje lényegében, hogy ki szerezzen többet, s ki milyen pozíciókba kerülhet a katonai győzelem vagy (bár ez szinte fel sem merül bennük) vereség esetén. Vagy bármily csekély kudarcért ki vigye el a balhét. Vuillard felsorakoztatja és egyenként bemutatja a korabeli francia nemzetgyűlés és kormány prominens tagjait, helyüket a politikai ranglétrán és a társadalmi elitben. Megismerhetjük nézeteiket, törekvéseiket, amelyek csak látszólag szólnak a trikolór dicsőségéről, sokkal inkább a saját tökösségük fényezéséről, a zsíros posztokért folytatott küzdelmükről és mesterkedéseikről.

A másik, az „igazi” helyszín a vietnámi dzsungel, ahol egy francia katonai bázis magára hagyatva próbál fennmaradni. Bár a tábor masszív, fegyverekkel és katonákkal jól el van látva, mindvégig érezhető a láthatatlan fenyegetés réme, ami fokozatosan, vereségről vereségre hatalmába keríti a franciákat. Pedig kezdetben megy a kérkedés, hogy kitörve majd megsemmisítik a lázadó vietnámi paraszthordát, és újra igába hajtják a földműveseket. Ahogy múlik az idő, egyre inkább be kell látniuk, hogy kormányuk már, ha akar, sem tud igazán segíteni. A Viet Minh rendszeresen elvágja utánpótlás-vonalaikat, s egyre szorosabb gyűrűt von a tábor köré. Mire a vezető tisztek feleszmélnek és tisztán látják a helyzetüket, kijózanodva a szinte folyamatos részegségből, már késő. A Viet Minh 1954 május elején döntő támadást indít a Điện Biên Phủ-i francia támaszpont ellen.

Párizsban különösebb megrázkódtatás nélkül veszik tudomásul a katonai vereséget. Legfeljebb az elesett katonák hozzátartozói gyászolnak, a gazdasági veszteséget leírták, és mentették, ami még menthető volt.

A vietnámiak a franciáktól tehát megszabadultak, ám helyükre az addig is ugrásra készen állt amerikaiak léptek. A harcok folytatódtak, de az már egy másik regény tárgya lehet.

Vuillard szikár nyelvezete, elfogulatlan, a legkevésbé sem indulatos stílusa teszi a regényt drámaivá, s éppen ebben rejlik a gyarmattartó kíméletlen bírálata is.

Éric Vuillard: Tisztességes kiút
Fordította: Pataki Edit
21. Század Kiadó, Budapest, 2025
188 oldal, teljes bolti ár 4290 Ft,
online ár a kiadónál 3861 Ft
ISBN 978 963 568 5929

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Közvetlenül a vietnámi háború előtt került sor egy kevésbé ismert, ám nem kevésbé véres konfliktusra, amely egyszer s mindenkorra szétzúzta Franciaország gyarmatbirodalmát. Hogyan veszíthet egy modern hadsereg egy szegény földművesekből toborzott sereggel szemben?
A regény az első indokínai háború (1946–1954) végén indul: a Viet Minh vezetésével a kommunisták kerültek hatalomra Észak-Vietnámban. Vuillard érzékletesen mutatja be a francia gyarmattartók viselkedését, és azt, hogy végül mi vezetett a vereségükhöz és a káoszba fulladt kivonulásukhoz.
Éric Vuillard (1968–) többszörösen díjazott író és filmrendező, művei világszerte harminchat nyelven jelentek meg.